✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖2nd✖

A pulzusom lehetett vagy kétszázon.
A szirénáknak éles hangja hasogatta a fejemet.

Lépéseket hallottam a bejárati ajtó közelében.
Tényleg ide jöttek..

Azon gondolkodtam hogy ki hívhatta rám a rendőrséget.
Lehet hogy az idegrendszer hiányos apám volt, aki még halála előtt intézkedett? Lehetetlen..ő soha sem járt két lépéssel előrébb senkinél sem.
Esetleg az anyám, aki kórházi segítségre szorult a mentális problémái miatt? Amilyen állapotban most ő lent fekszik a hideg kövű konyha padlón, esélytelen..
De hát akkor ki?

Hangos kopogás, szinte már dörömbölés szakította meg a gondolatmenetemet.
Hiába próbáltam az ajtóhoz vánszorogni, a lábaim nem engedelmeskedtek. Mintha a testemtől teljesen különálló dolgok lettek volna.
Az ajtó előtt kopogó személy pedig már idegesen verte a bejáratot.
Már lassacskán azt hittem hogy az ajtó ki fog szakadni a helyéről.
De hát szokás mondani, ami késik, nem múlik.
Az ajtó egy szempillantás alatt kijött a helyéről és berontott rajta nem is egy, hanem egyből egy egész seregnyi rendőr.

Kitágult szemekkel néztem a kék ruhás alakokat. Nem tudtam megszólalni, megmozdulni és kis híján lélegezni sem.

Ahogy betörtek a rendőrök szinte az összes először rám, majd az előttem fekvő hullára szegezte a tekintetét.
Mindenki úgy nézett rám, mintha nem e-világi lennék.
Viszont a döbbentségük nem tartott olyan sokáig.
Egyből rámemelték a fegyvereiket.
- Tegye fel a kezeit, kisasszony! -parancsolt rám az egyik-
Nem is mertem volna ellenkezni. Erőtlenül lerogytam a padlóra felemelt kezekkel, mind eközben patakokban folytak a könnyeim.

Nem telt bele sok időbe mire a helyszínelők is megérkeztek.
A rendőrök szétszéledtek. Valamennyien körbe álltak, valamennyien pedig a házban kószáltak.
Az a pár ember aki velem volt, nagy nehezen felsegített, majd kivezettek az autójukhoz.
De mielőtt még beültettek volna a kocsiba, észrevettem valamit.

Az utca túloldalán egy srác állt, teljesen mozdulatlanul.
Éreztem hogy a tekintete ami felém irányult, egy lyukat éget belém.
Külsőjét szemügyre véve eléggé érdekes volt, mégis valami vonzott benne.
Fiatalnak nézett ki, körübelül a korai huszas éveit taposhatta.
Tiszta fekete öltözete kitűnt a többi emberétől.
Fehér bőre szinte bele olvadt volna a hóba. Vállig érő haja az arcába hullott, így az egyik szemét teljesen eltakarta vele. A fedetlen szeme vörösen világítva pásztázott.
Várjunk csak.. vörösen világító szem?!
Mi a fene?!

De mielőtt újra rátekinthettem volna a fiúra, már rég a kocsiban üldögéltem.
A sofőr határozottan rátaposott a gázra, ennek köszönhetően engem belepaszírozva az ülésbe.

Az út leforgása alatt csak a szüleimre tudtam gondolni, illetve arra, hogy mi lesz velem ezek után.
Hiszen, csak nem csukatnak börtönbe. Mindent önvédelemből tettem. Anyámal meg mégis csak nem én végeztem.
Tagadni se tudnám, hogy történtek ellenére sajnáltam őket. Hisz össze tehettem a két kezemet hogy tető van a fejem felett. Az meg hogy ők hogy bántak velem, hogy hányszor csonkítottak meg, hogy mennyiszer szenvedtem miattuk, nem akarom részletezni.
Ami meg az utca túloldalán álló srácot illeti..
Eléggé megijesztett. Olyan alaknak tűnt akivel nem érdemes kikezdeni.

Lassacskán megérkeztem a végállomásra,
Vagyis a sorsom ítélet hozatalára.