⓵ | Nem az, akinek látszik ✓

[10. rész]

Boldog új évet mindenkinek! :)

***

Másnap reggel a csók hatása alatt voltam még mindig. Nem tudtam kiverni a fejemből, ahogyan a hozzá tartozó érzéseket sem, amik teljesen megzavarták gondolataimat. Teljesen Nick hatása alá kerültem ismét, ami teljesen abnormális. Ennyi idő alatt már rég túl kellett volna lennem rajta. Ráadásul piszkosul jól néz ki, ami kicsit sem segít a helyzetemen. A csóknál többet akartam, ebben biztos voltam, amit magamnak is szégyelltem elsőre bevallani. De vajon készen állok arra, hogy ismét összetörje a szívem?
Egy farmert és egy blúzt magamra rángattam a táskámból, amit este már nem pakoltam ki. A lakásom pontosan úgy volt, ahogy itt hagytam, mégis furcsa volt újra ott lenni. Különös érzés kerített hatalmába már akkor, mikor beléptem az ajtón. Idegennek éreztem a helyet, mintha nem hazajöttem volna. Nem voltam benne biztos, hogy nem csak a férfit hiányolom, aki ismét felkavarta az egész életemet. Ismét elgondolkodtam rajta és egyre jobban érdekelt, hogy mi történhetett vele. Tulajdonképpen nevezhetjük őt bűnözőnek, mert elég sok furcsaság van körülötte, ráadásnak még gyilkosság is köthető hozzá.
Számat rágcsálva fogtam meg kávés bögrémet és a kanapéra heveredtem vele. Csak meredtem magam elé, miközben a folyadékot kortyolgattam. Mikor már majdnem elfogyott, kopogás hallottam. A maradékot gyorsan kiittam, letettem a bögrét az asztalra, majd az ajtóhoz mentem. Kinyitottam és nyilván a gondolataim főszereplője állt előttem személyesen.
- Nick. - biccentettem lazán, leplezve izgatottságomat.
A gyomromban megjelentek azok a bizonyos pillangók és picit talán próbáltam kerülni a szemkontaktust.
Óvatosan belépett mellettem a lakásba, én pedig kissé meglepődtem, de becsuktam az ajtót.
- Gyere csak beljebb. - hangom szarkasztikus volt.
Halványan elmosolyodott, miközben felém fordult. Arcomat fürkészte, én pedig zavartan eltűrtem hajamat, ami még mindig kócosan állt a fejem tetején. Tekintete lassan végigmért, én pedig torkomat köszörülve toporogtam előtte.
- Segíthetek valamiben? - vontam fel egyik szemöldökömet.
- Tulajdonképpen igen.
Meglepődtem a válaszon. Miben segíthetnék én neki? Remélem nem akar belevonni a piszkos ügyleteibe, mert annak nem igazán örülnék. Ráadásul én tuti rossz lennék benne, mert folyamatosan azon paráznék, hogy biztosan lebukok... és valószínűleg épp emiatt tényleg így is lenne.
Közelebb jött hozzám és ő is eltűrt egy tincset a fülem mögé. Eszembe jutott ismét, hogy a hajam egy szénaboglyára hajaz és valószínűleg szörnyen nézek ki. Arcom ismét vörös színben pompázott és a mosolyom is zavart volt.
- Gyorsan rendbeszedem magam, aztán -beszélhetünk. - indultam meg.
Boldogan nyugtáztam magamban, hogy legalább már a fogmosáson túl voltam.
Kezem után nyúlt és könnyedén magához rántott. Kezem megpihent mellkasán, aminek nekiütköztem. A lélegzetem is elakadt, miközben félve pilláztam rá. Ajkaimra tapadva szorított magához. Beleremegtem a közeledésébe és tudtam, hogy most nem fogok tudni megálljt parancsolni a vágyaimnak.
Ennyi ideig távol voltam tőle, még csak egy képet sem láttam róla, mégis egy szempillantás alatt visszahúzott a bűvkörébe. Újra a tinédzserkori énemnek éreztem magam, aki fülig szerelmes ebbe a fiúba. A jó emlékek záporoztak elmébe, miközben a csókunk egyre szenvedélyesebbé vált.
A kanapé felé kezdett velem elindulni, csókunkat egy pillanatra sem megszakítva. Úgy függtem rá, mintha tőle függnek az életem. Majdnem elértük a bútort, mikor a telefonom megcsörrent. Elszakadtam Nick-től és a készülék felé pillantottam. Ez a hang rántott ki a rózsaszín felhőből, ami éppen magába szippantott.
- Ne vedd fel. - közeledett ismét.
- Lehet, hogy fontos. - léptem el előle gyorsan és a mobilomhoz siettem.
Meg sem néztem a kijelzőt, csak felkaptam és beleszóltam.
- Ezer éve nem beszéltünk! - sikkantott bele Eve, a barátnőm.
Legutoljára akkor hívtam, mikor megtudtam, hogy mehetek az állásinterjúra, ami visszasodorta az életembe a kanapémon abban a pillanatban elterülő férfit.
Barátnőm "itt vagy?" kérdése hallatán megráztam a fejemet, kiűzve belőle a szívdöglesztő mosolyt és társait, majd megnyugtattam, hogy hallom és megerősítettem, valóban régen -beszéltünk már.
- Mikor látogatsz meg?
A kérdésről azonnal bevillant szülővárosom, és elhúzva számat feleltem egy nem tudom-ot.
Nick végig figyelt, amíg telefonáltam, teljesen zavarba hozva ezzel. Ahogy figyeltem őt, tudtam, hogy ki kell szakadnom innen, így közöltem barátnőmmel, hogy két nap múlva érkezem.
- Annyira örülök! - sikított megint a telefonba, amit kissé el kellett tartanom a fülemtől, ha nem akartam súlyos halláskárosodást szenvedni. - A szüleid is nagyon hiányolnak.
- Tudom. - néztem le lábfejemre, ahogy rájuk gondoltam.
Tényleg nagyon rég nem láttam őket. Hiányoztak és vártam, hogy láthassam őket.
- Most le kell tennem, de akkor tényleg gyere majd el, nagyon rég nem láttalak.
- Megyek. - nyugtattam meg és elmosolyodtam.
Leraktam a telefont, majd a pultra támaszkodtam. Kicsit jót fog tenni a levegő változás az eseménydús napok után. Kezemre pillantottam, amin már csak egy heg mutatta, hogy meglőttek. Néha még fájt, de tényleg hamar rendbejött.
Elfordultam a pulttól és ismét Nickbe ütköztem.
- Hol is tartottunk? - mosolygott rám, miközben átkarolta a derekamat.
Felnéztem rá, de szinte azonnal el is kaptam a tekintetemet. Állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. Végigmérte arcom minden részét, elidőzve ajkaimon, majd a fülemhez hajolt.
- Tudom, hogy te is akarod. - mondata után nyakamba csókolt, amibe beleremegtem.
Valóban tudta...