ɴᴇᴠᴇʀ ʙᴇ ᴀʟᴏɴᴇ I. ✔️

XXV

Halihó! Ehhez a részhez Ed Sheeran 'Supermarket Flower' című csodáját ajánlanám. Igyekeztem a részhez passzoló dalt hozni – így döntöttem mellette. Jó olvasást! xx

| Epilógus előtti utolsó rész |

A szobámban térdelek a szekrényem előtt, egy harisnya után kutatva az alsó fiókokban. Még nyolc óra sincs, de én már a temetésre szánt ruhámat keresem. Shawn békésen szuszog az ágyamban, az utolsó egy hétben haza sem ment, csak a családja jött át hozzánk napi szinten. Karen főzött ránk, mosott és néha, ha sikerült megnyernie a hirtelen kialakult vitánkat, még fel is mosta az alsó szintet.
Shawn persze nem az egyedüli új lakosunk. Phoebe úgy döntött, hogy amíg nem muszáj New Yorkba mennie, addig Brandonnal együtt, nálunk marad. Bevásárol, és rengeteget segít nekünk. Mostanra azonban kezdem rosszul érezni magam. Olyan mintha teljesen kihasználnám a legjobb barátnőmet..
– Brooks? – Shawn reggeli hangja valamelyik párna alól érkezett el hozzám. Nem válaszoltam, csak lehajtott fejjel kerestem tovább azt a fránya bőrszínű harisnyát. – Törpe, mit csinálsz?
Amióta anya meghalt, Shawn teljesen megváltozott velem szemben. Mármint nem arról van szó, hogy most távolságtartóbb lenne, vagy ilyesmi, de elkezdett olyan különböző és aranyos neveket rám aggatni, mint például a törpe. Mintha csak most jött volna rá, hogy én hozzá képest valóban egy manóra hasonlítok.
– Harisnyát..keresek – fejeztem be, mikor megragadtam az anyagot, kirántottam a középső fiókból, majd rögtön ezt követően hátra vágódtam a padlón. Aucs.
– Minden rendben odalent? – Shawn feje az ágy végénél, az én arcom felett jelent meg, ahogy lemosolygott rám. Viszonoztam gesztusát, holott ma van a hetedik napja, hogy nem voltam képes nevetni, de még csak kuncogni sem. – Na – gyengült el tekintete mikor feltűnt neki a mosolyom. – Hiányzott a mosolyod baba.
Pironkodva lesütöttem a szemeimet, aztán feltápászkodtam a padlóról, hogy visszamászhassak Shawn mellé az ágyba.
– Azt hiszem én is hiányzom magamnak – húztam el számat, de végül sóhajtottam, mikor Shawn kezei a derekam köré fonódkat, a mellkasa pedig hátamnak feszült. – És anya is rettenetesen hiányzik. Nem hiszem, hogy felkészültem erre. Nem tudom teljesen elengedni őt!
– Hé – forró lehelete, mely a nyakamat cirógatta, kirántott egy kicsit a sajnálatból, és beszippantott a Shawn a pasid, tudod jól, hogy legszívesebben most rögtön rávetnéd magad érzések világába. – Erre sosem lehetsz eléggé felkészülve. Nem mellesleg..Nem kell, sőt soha nem is fogod őt teljesen elengedni. Lehetetlen.
– Hm?
– Hát. A lánya voltál. Kilenc hónapig hordott a szíve alatt, aztán tizennyolc éven keresztül viselte a gondodat. Ennyi együtt eltöltött időt senki nem tud elvenni tőled, még saját magad sem.
– Köszi. Azt hiszem ezt hallanom kellett – simultam hozzá még jobban, ő pedig csókot lehelt a nyakamra. – Szeretlek, Shawn.
– Én is nagyon szeretlek.

Délután fél kettőt ütött az óra, mikor mindannyian beültünk Shawn kocsijába, ő pedig elindította a behemót járgány motorját. Apa ült mellette az anyósülésen, hátul pedig hárman szorongtunk, Brad, Phoebe és én. Fekete magas sarkú cipő mellett döntöttem, egy kis kézi táska, amiben csak zsebkendő található. Az egyberészes szoknya ülés közben kicsit azért kényelmetlenebb volt, mint mikor álló helyzetben voltam, de most már semmit nem tehetek.
Akár csak anyánál. Az elején, talán ha nem hagyom, hogy lemondjon a kemoról, akkor most nem egy temetésre hajtanánk, hanem mondjuk csak meglátogatni. Vagy épp egy kezelésre vinnénk. De most már végképp nem tehetek semmit. Ő elment, mi maradtunk. A torkomban lévő gombóc a templomhoz közeledve egyre nagyobb lett, a helyzetemen pedig Shawn lopott pillantásai a visszapillantó tükörben sem segítettek. Inkább csak jobban elszomorítottak. A hatalmas épület melletti parkolóban már rengeteg ember gyülekezett. Voltak, akiket fel sem ismertem – ők lehettek anya volt ügyfelei.
– Mi megyünk, nyugodtan maradhatsz még, ha gondolod – fordult hátra az ülésben apa, hogy szemeimbe nézhessen miközben beszél.
Válaszra ugyan nem futotta a részemről, de bólintottam. Shawn ezt látta a tükörből, így ő sem szállt ki, mikor apa és Phoebeék elindultak a tömeg felé. Ülve maradt és nem szólt semmit.
Ujjaival a kormányon dobolt egy bizonyos ritmusra, néha-néha pedig a tükörbe nézett és halványan rám mosolygott.
Negyed óra elteltével aztán megszólalt:
– Lassan be kéne mennünk. Tíz perc és kezdődik a mise.
– Tudom – nyeltem egy hatalmasat. Nem akarok kiszállni. Nem akarom azt hallgatni, hogy mennyire sajnálják ami történt! – Hjaj, menjünk.
Sóhajtottam, majd kimásztam az autóból és megvártam, hogy Shawn mellém érjen.
– Melletted vagyok, rendben? Bármi van, én itt vagyok – nézett rám komoly tekintettel, megpuszilta a homlokomat, jobb kezét a derekamra simította és gyengéden magához húzva indult el velem a templom bejárata előtt tobzódó embertömeg irányába. Mire odaértünk, körülbelül húsz ismeretlen állított meg, hogy puszit nyomjanak az arcomra, megrázzák a kezemet és részvétüket nyilvánítsák.
– Sziasztok – köszöntem halkan, mikor megálltunk a családtagoknál. Shawn családja is köztük volt, persze, hisz Karen volt anya legjobb barátnője. Mikor meglátott, már mellettem is termett.
– Szia kincsem – fogott közre kezeivel, ahogy magához ölelt.
– Szia Karen. Hogy vagy?
– Förtelmesen – nevetett fel fojtott hangon. – És te?
– A förtelmesnél is rosszabb a helyzet.
Mindketten könnyekkel teli szemekkel néztünk össze, mikor elhátrált tőlem.
– Erős lány vagy. Anyád hihetetlen büszke most rád, ezt remélem tudod. Azt is, hogy itt van. Bizonyára azon morfondírozik, hogy miért sírunk, mint az ovisok – magyarázta halkan, hogy csak én és esetleg a fia halljuk a mondandóját.
Úgy éreztem, ha Karen nem hagyja abba, összerogyok és hangos zokogásban fogok kitörni. Már nem azért mert bármi rosszat mondott volna, épp ellenkezőleg! Minden egyes szavát elhittem. Nála jobban csak apa ismerte az anyámat, szóval semmi kétségem nem volt abban, hogy elhiggyem a szavait.
– Anya.. – Shawn nagyot sóhajtott, mikor két karját derekamra kulcsolta és megpuszilta a fejemet. – Szerintem ezt nem most kellene..
– Ne, nincs semmi gond! – tiltakoztam azonnal. – Talán annyi, hogy minden egyes szavadat elhiszem Karen. És köszönöm. Azt hiszem, ezt hallanom kellett.
– Gyertek, menjünk be.
Apa megigazította az öltönyét, majd felém nyújtotta a kezét. Shawn ugyan eleresztett, de szorosan mögöttem sétált be a hűvös templomba. A pap már a helyén volt, csak ránk várt.
Mikor mindenki elfoglalta a helyét, beszélni kezdett.
Én pedig elvesztettem az időérzékemet.
Mikor legközelebb valamire is felfigyeltem, az az volt, mikor Phoebe felállt Brandon mellől és vele együtt még rengeteg másik személy. Kérdőn ráncoltam a homlokomat, ahogy forgatni kezdtem a fejemet. Az arcok egymás után tudatosultak bennem igazán. Phoebe, Rebekah, Joshua, Aiden, Lauren, Bryana, Adam, Claire.. Ethan, Bobby, Jacob, Jackson.. Mind-mind jó barátaim. Osztálytársak, csapattársak vegyesen. Ethan, a harmadik sorban, lehajolt, majd kilépett a két padoszlop közti útra és felsétált a koporsóig. Eleinte nehezen tudtam rájönni, hogy mégis mit tart a kezében, de aztán rájöttem. Egy medált. Olyat amilyet mi kaptunk a kupa mellé.
– Úr isten.. – motyogtam teljes döbbenettel a hangomban, mikor a csapattársam megállt a mikorfonnál.
– Nem akarok sok mindent mondani, hisz sokan voltak ma már előttem, mindent elmondtak arról a csodás nőről, aki egy ilyen osztálytársat és csapatkapitányt adott nekünk, mint Brooklynt. Rettenetesen hálásak vagyunk érte, Johanna. Azt hiszem mindenkiben hatalmas űrt hagytál magad után, de hiszek abban, hogy mindig vigyázni fogsz ránk. Nyugodj békében!
Ethan mikor lesétált mellettem, megállt egy pillanatra, hogy megszorítsa a vállamat. – Köszönöm.
– Ne tedd. Magától értetődő volt a dolog! – mosolygott le rám, puszit nyomott a hajamra és visszasétált a helyére, Crystal és a szülei mellé. Phoebe eközben a nehezen lélegző bátyám arcára nyomott egy apró csókot, aztán valaki megint kisétált a koporsóhoz, egy bőrdzsekit leterítve rá. Brad egyik motoros haverja. Azt hiszem ő alapította a csoportukat.
– Khm. Emlékszem, amikor Brandont bevettük a motoros csoportunkba, másnap kétségbeesetten könyörgött, hogy beszéljek a szüleivel. Azt hiszem akkor szerencsém volt, hogy csak Freddie volt otthon, különben Brandon most meglehet hogy nem lenne egy igazán jó barátunk. De később persze Johanna is meglátogatott, ha jól emlékszem követte Brandont, hogy hova megy. Nem akart semmi rosszat, nem is akarta eltiltani tőlünk a fiát, csak süteményt hozott nekünk. Almás pitét. A fenébe is, rohadt jó kajákat főzött nekünk! – rázta meg fejét, egyik kezével megtörölve a szemeit, melyekben bizonyára könnyek gyülekeztek.
– Na de fiam – szólt rá a mellette álló pap, mire valamennyien felnevettünk.
– Óh, elnézést atyám – húzta el száját Harold, majd visszahajolt a mikrofonhoz. – Szóval.. Szerintem mindannyian hálásak lehetünk Johannanak. Segített a bajban, de segített a jóban is. Ha régebb óta ismerte őt valaki, egy idő után olyan érzés volt, mintha az ember titkos anyja lenne. A földön elvégezte a munkáját. Most már nyugalom vár rá – fejezte be, miközben arcán legördült egy könnycsepp.
Lelépett a mikrofontól és meg sem állt a feleségéig, aki egy zsebkendőt nyomott párja kezébe.
– Ezzel a misénk véget ért, mindenkit megkérek arra, hogy találkozzunk a temetőben.
A pap lehajtott fejjel kiment a templomból a hátsó kijáratot használva, mi pedig a főbejárat irányába indultunk.

– Hogy érzed magad? Nem kell valami? Egy kis édesség? Vagy víz?
Apát én ilyen rosszul még egész életemben nem láttam. Remegtek a kezei, bőrének színe akár a frissen meszelt fal, a vörös szemeit pedig már nem is említem. Egy roncsnak tűnt. Na nem mintha mi nem lettünk volna azok, de ő a mi fájdalmunk háromszorosát viselte. És ennek ellenére, engem kérdezget a hogylétem felől. Valóban jó apám van.
– Nem, köszönöm, de te egyél – simítottam kezemet felkarjára, ő pedig szorosan magához ölelt. – Szeretlek, apa.
– Én is szeretlek kicsim.
A következő pillanatban megszólalt a harang, mi pedig oldalra lépve hagytuk, hogy a pap besétáljon a temetőbe, utána pedig a temetkezési vállalat emberei tolták be a koporsót.
– Apa – szólt Brandon, amikor mind megálltak mellettünk. – Menj, kísérd el utoljára.
– Megyek. Ti nem..
– Nem. Menj csak – paskolta meg a vállát Brad, majd derekamnál fogva magához vont. Mögöttünk Shawn és Phoebe álldogáltak szótlanul. – Ma még nem olyan rossz. Holnap lesz az.
– Tudom...tudom.
Egymásba kapaszkodva indultunk el végül a kiásott helyhez. A pap már nem mondott sok mindent, még egyszer imádkozott érte, megszentelte a helyet és a fa dobozt, amiben az anyám teste van, majd biccentett, hogy a férfiak leengedhetik.
Bennem pedig akkor tudatosult igazán a mai nap súlya. Hogy tulajdonképpen mi is folyik itt. Hogy mi történt.
Az elmúlt egy hétben, minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy eltüntessem azt a részemet, amelyik majd' belehalt az anya által hagyott űrbe és fájdalomba. Valahányszor rá gondoltam, csak azt hajtogattam, hogy neki most jó. Jó helyen van. Már nincsenek fájdalmai. Már nem fél, hogy mikor lesz vége az életének. Ilyenek és ezekhez hasonló gondolatokra igyekeztem koncentrálni a múlt héten, de most..Most, hogy ténylegesen a végéhez közeledünk, már nem tudok ilyenekre gondolni. Dühös vagyok és legszívesebben most rögtön leülnék, hogy addig bőgjek, amíg a tüdőm és a könny csatornáim engedik.
– Nyugodj békében, Johanna – mondta utoljára a pap halkan. – A család nevében megkérem önöket, hogy most hagyják magukra őket. Minden nagyon szépen köszönik a jelenlétüket, aki szeretne pedig elmehet hozzájuk, étel és ital vár mindenkire, aki megáll.
Összeszűkült torokkal kapaszkodtam Shawn fekete ingjébe, amikor az összegyűlt embertömeg szépen lassan oszlani kezdett. Ő csak halkan motyogott valamit a fülembe, de fogalmam sem volt mit mondott, annyira búgott minden.
– Nyugodj meg. Brooks, kérlek, próbálj megnyugodni.
– Nem..nem megy – zokogtam fel keservesen, aztán lerogytam a földre.

Három héttel később éppen a temetőben állok, arcomon könnyek folynak végig, ahogy anya sírján öntözöm a virág boltban megvásárolt növényeket. Közeleg a születésnapja. Mást, mint virágokat már valóban nem nagyon tudok venni neki.
A szellő gyengéden kapott bele hajamba, majd megéreztem az utóbbi időben agyon szagolt parfümöt.
– Szia – sütöttem le szemeimet, ahogy karjaival magához vont.
– Szépek a virágok.
– A napraforgó a kedvence, a rózsa pedig az enyém. Kicsit elütnek egymástól, mégis szépek – biccentettem félre fejemet, ő pedig apró, nedves csókot lehelt a nyakamra.
– Voltam apudnál. Szerintem lassan kezd javulni. Most nem igyekezett elrejteni a whiskey-s üveget – állát a vállamra helyezte.
– Köszönöm. Őszintén köszönöm, hogy vagy nekem, Shawn.
– Mindig itt leszek neked.
– Szeretlek – fordultam meg karjaiban, lábujjhegyre álltam és felé kezdtem hajolni.
– Mindennél jobban.
Valóban hálás voltam neki. Mindenért.
De addigra már összepakoltam a bőröndjeimet, teljes mértékben útra kész voltam. Ethan megígérte, hogy elvisz, én pedig már a búcsú levelet is megírtam. Mindenkinek.
Mert lehet, hogy kívülről úgy tűnik, mintha elfogadtam volna a történteket. De nem így van.
És ezért el kell mennem.

dzsudzsi_es_anna ❤️