ɴᴇᴠᴇʀ ʙᴇ ᴀʟᴏɴᴇ I. ✔️

XII

Anya nekem mindig is egy nagy és fontos szerepet töltött be az életemben. Persze ez szerintem minden lány gyerekkel így van. De valamiért úgy érzem, hogy a mi kapcsolatunk valamiben különbözött a minket körülvevő anya-lánya kapcsolatoktól. Ezt pedig már akkor tudtam, mikor meg kellett írnom életem legelső fogalmazását, 'Az én hősöm' címmel. Emlékszem, a lányok többsége a kedvenc mesebeli hercegnőjéről zengett ódákat, de voltak páran, akik a kedvenc gyerek dalokat éneklő emberekről meséltek. Senki nem volt az osztályban, aki egy valójában ismert személyt választott a leckéhez. Vagyis, bocsánat, volt. Egy személy, az is én voltam, aki az anyukájával való kapcsolatát boncolta ki az eredetileg egy oldalas, a valóságban pedig hat oldalas házi feladatában. Csak halkan és mellékesen jelzem, hogy A+ osztályzatot kaptam rá.. Szerettem kihozni a munkámból a maximumot, szóval na. Megérdemelt volt.
Visszatérve anyára – a tegnap előtti estén úgymond nyilvánosságra hozott történtek teljes mértékben lesokkoltak és kirántottak az eddigi nyugodt körforgásomból. Szerda este tűkön ülve vártam, hogy Shawn végre becsukja szép szemeit és lehetőleg jó mélyen elaludjon. Aztán mikor megbizonyosodtam arról, hogy biztosan nem fog felkelni másnap reggelig, kisettenkedtem a teraszomra, kezemben a laptopommal, amin pár percen belül vagy húsz különböző oldal volt megnyitva – mind, mind más tanácsokat és lehetőségeket ajánlva a mellrák ellen. Könnyeimet nyeldesve olvastam át tüzetesen vagy harminc különböző újságcikket, néztem interjúkat specialistákkal, de még a netdoki oldalát is meglestem. Rögtön ezután pedig megragadtam egy random füzetet és lekörmöltem ugyanúgy húsz oldalt, melyeket többek között terápiák, étrendek, de még egy sétás edzésterv is tarkította.
Legszívesebben már csütörtök reggel felvázoltam volna a helyzetet anyának, de mint kiderült korábban be kellett mennie a munkába. Vagy csak nem szerette volna elviselni apám és bátyám mogorva arckifejezését. Azt hiszem ez volt a nyomósabb ok. Aznap viszont már nem is találkoztam vele, ami méginkább földre taszított, hisz másnap volt a nyitómeccs és fogalmam sem volt, hogy arra menjek, vagy anyát kísérjem el az orvoshoz. Tanácstalan voltam, apa szabályosan hisztizett, Brandon pedig azt hiszem belefeletkezett a szexbe. Ó, igen. Úgy ám. Ő így próbálta feldolgozni a dolgokat.
Ehhez viszont az is hozzátartozik,
hogy én csütörtökön az iskolában mindenbe beavattam a legjobb barátnőmet, aki miután sikeresen lenyugtatott, haza is kísért, annyi különbséggel, hogy maradt. A bátyámnál. Az első – ha jól emlékszem akkor – négy órában totális csend uralkodott a házon, mígnem egyszer csak csikorgás, nyikorgás és pár reccsenés is átszűrődött a falakon. Éppen a tavalyi matek érettségit csináltam, mikor ezen egyértelműen kétértelmű hangok csapták meg füleimet. Undorodva, grimaszba rándult arccal pakoltam össze a dolgaimat, és cuccoltam ki a teraszra, hogy ott nyugtom legyen. Az volt. Kábé harminc percig. Utána valamelyikőjük kitárta az ablakot, nekem pedig volt szerencsém még tisztábban hallgatni, ahogy a két hozzám legközelebb álló személy egymást.. Segíti. Brr.
– Merre jársz?
Fejemet megrázva rántottam meg vállamat, a tükörből meredve Shawn szemeibe.
Délután két óra van, anya sehol, apa valamelyik üzletben alkoholt vásárol, Brandon pedig Phoebe-val fog a pályához menni. A többi családtag pedig vagy SMS-ekkel vagy hívásokkal bombáz, ami egyre jobban kezd kikészíteni.
– Csak az elmúlt két nap eseményeit gondoltam végig..
– És mire jutottál? – csúsztatta összekulcsolt ujjait tarkója alá.
– Arra, hogy amint lesz pénzem és időm, Brad szobáját hangszigetelté fogom varázsolni.
Shawn döbbenten pislogva ült fel az ágyamon, majd kaján mosoly terült szét arcán. – Mi az?
– Ha csak egy szobára lesz elegendő pénzed, szólj, mert kipótolom – tette hozzá mellékesen.
– Shawn, csak az ő szobáját csinálom, az enyém..
– Hogyne, de szerintem a tiedet sem ártana.
Vörös és égő arccal kötöttem össze a hajamat egy szoros copfba, majd sporttáskámat felemelve a földről, megálltam előtte. – Tudom, hogy még nem tartunk ott, de azért jól fog majd jönni. Később – kapott derekam után hirtelen, hatalmas vigyorral az arcán, majd a táskámat kiverve kezemből, lerántott maga mellé az ágyra. – Hogy senki ne hallja miket tennék veled.. – motyogta, miközben ajkai arcélemre hintettek apró puszikat. – Hogy...
Elakadt lélegzettel és száraz szájjal meredtem rá, várva a folytatást – a fejemben egy hang állandóan azt kiáltotta, hogy 'mondd! mondd!' –, amit végül a telefonom csörgése miatt nem kaptam meg. Shawn egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, majd legördült rólam és hagyta, hogy a zenélő kütyü után nyúljak.
– Szia, Jack – kászálódtam ki az ágyamból, Shawn-t magam után húzva.
– Sziaa – kiáltotta, gondolom, hogy ne csak az üvöltő zenét halljam. Ami hihetetlen módon pont egy Mendes-szám volt. Melyik is? I wanna follow where she goes.. Nem, nem rémlik. – Hova menjünk? Egyből a pályára, vagy előbb hozzátok?
Szemeimet szorosan lehunyva lélegeztem párat, amolyan nyugtató hatást várva, ami végül nem igazán jött meg. Shawn eközben kocsi kulcsát meglengetve intett, hogy idő van, indulni kéne. Nekem meg már most elegem van mindenből.
– Gyertek a pályához, majd Shawn-val odamentek a helyetekre, rendben?
– Naná! Mondd már meg neki, hogy jó ez a zenéje! – tekerte fel jobban a hangerőt, mire kénytelen voltam elemelni a készüléket a fülemtől.
A valójában velem szemben álló, de a telefonomban éneklő srác elkerekedett szemekkel pislogott rám, majd ajkai széles vigyorra húzódtak.
Mivel úgy tűnt, hogy unokatestvéremnek nagyon is szándékában állt megvárni míg lejár a zene, inkább csak kinyomtam és küldtem egy 'Bocsi, sietnem kell, a meccsen tali, puszi!' SMS-t.
– Egy szót se! Induljunk inkább – néztem rá könyörgően, mire csak kezét kinyújtva biccentett.
Ujjainkat összekulcsolva sétáltunk végig a fenti folyosón, majd le a lépcsőn, ahol anyába botlottunk. Akit tegnap óta nem is láttam.
Arca fáradtnak és meggyötörtnek tűnt, pont mint az elmúlt napokban. Csak annyi különbséggel, hogy most nagyon rosszul festett.
– Ó, sziasztok – nézett ránk ijedten. Gondolom nem számított ránk. Lehet, nem is akart összefutni velünk. Sőt, senkivel.
– Szia – mosolygott rá kedvesen Shawn.
– Hogy érzed magad? Minden rendben volt a terápián? – öleltem magamhoz szorosan, annyira, amennyire csak tudtam. Akartam, hogy tudja, én nem haragszom, hogy eddig titkolta előlünk a dolgokat, sokkal inkább megértem mit miért tett. Nem csak minket, de magát is szerette volna megvédeni.
– Ez csak az első volt, még nem éreztem annyira a dolgokat. De megismertem pár kedves nőt, akik ugyanezen mennek keresztül, meg is beszéltünk egy terápián kívüli találkát – magyarázta, a végére mosolyra húzva ajkait.
Örültem, hogy nem voltak mindjárt az első alkalommal fájdalmai, annak pedig még ennél is jobban, hogy lesznek mellette olyan személyek, akik ugyanezt átélik. – De te mit keresel még itthon? Ilyenkor már régen a pályán szoktál futni!
– Tudom. De apa nem veszi fel a telefont, Brandon Phoebe-val megy, te pedig terápián voltál és nem voltam benne biztos, hogy ma a meccsen lenne-e a helyem, vagy melletted. Azért húztam el ennyire, mert bíztam benne, hogy lesz egy jó válaszod..
– Átöltözök és irány a pálya! Vitát erről nem nyitok. Shawn, te vezetsz – hajította táskáját a kanapéra, majd elsietett az apával közös szobájába, hogy felvegye a szokásos meccs-szerelését.