ɴᴇᴠᴇʀ ʙᴇ ᴀʟᴏɴᴇ I. ✔️

XXIII

Másnap reggel, az ébresztőóra csengése előtt negyed órával már indulásra kész voltam. Letusoltam, kivasaltam a hajamat, felvettem az iskolánk egyenruháját – végzősöknek muszáj abban érettségizni, magam sem értem miért.. – majd lementem a konyhába, hogy reggelit készítsek. Mármint nem magamnak, hanem Shawnnak, akit bizonyára még az ébresztőóra haragos zenéje sem fog felébreszteni. Na de én sem. Legalábbis nem fél órával az indulás előtt. Olyan édesen alszik, a fehér huzatos takaró a derekán pihen, onnan felfele minden szabadon kényezteti szemeimet. Olyan tökéletes. Az egész lénye. Külső, belső, mindegy mi, ő a legtökéletesebb ember, akit valaha ismertem.
Odaadó, szeretetteljes és..úgy néz ki akár egy angyal. Egy földre szállt angyal, aki úgy döntött, hogy amíg a földön lesz nem hagy magamra.
– Jó reggelt – dörmögte valaki mély hangon a konyha bejáratánál. – Értem én, hogy ma nagy nap van meg minden, de valahányszor szexeltünk, másnap reggel melletted keltem fel. Tegnap nem volt semmi, erre ma nem te vagy az első dolog amit meglátok, hanem egy hatalmas párna. Mégis mire véljem ezt?
Kuncogva levettem a palacsinta sütéshez felmelegített olajat a tűzről, hogy amíg valaki elvonja a figyelmemet nehogy leégjen a házunk.
– Szia – mellkasom alatt összefont karokkal tettem egy lépést a konyha-sziget irányába, mire szemei lassan vettek figyelemre. Fel...le. Vissza. Fel...le.
– Szóval. Valld be. Most vagy soha.
– Mégis mit? – vetettem hátra fejemet, miközben jókedvűen felnevettem.
– Csak a szex miatt kellek? – kérdezte vészjósló hangon, miközben egy szál alsónadrágban tornyosult felém. Az illata mámorító volt, közelsége olyan helyeken mozdított meg, ahol azt sem tudtam, hogy lehetséges. – Mert azon nagyon szívesen segítek...édes.
Nagyot nyeltem, mielőtt fel mertem volna rá nézni. Kezei egészen szorosan magához húztak, ágyéka akarva akaratlanul hozzám ért.
– Azért kellesz, mert szeretlek – motyogtam szinte teljes extázisban, mire engedett szorításán és rám kacsintott.
– Csak ezt akartam hallani – nyomott csókot ajkaimra, aztán mikor elhúzódott tőlem kedvesen lemosolygott rám. – Én is szeretlek. De mi a reggeli?
– Forró olaj.
– Huh? – pislogott rám értetlenül, miután lehuppant az egyik fekete bárszékre.
– Palacsintát csinálok, pár már kész van, ha gondolod ehetsz is, de a többi még sütésre vár – hála neked.
– Hidd el, örülnek, hogy miattam várnak – kacsintott. – Te miért nem eszel? – vonta fel szemöldökét, amikor letettem elé a négy egymásra helyezett vastag tésztát, a juharsziruppal és eprekkel.
– A gyomrom mérete éppen vetekszik egy apró zsemlemorzsával, örülök, hogy egyáltalán inni tudok. Te egyél nyugodtan, addig csinálok kávét. Kérsz?
– Nem, köszönöm – felelte, megrázta a szirupos flakont, megfordította és addig locsolta, míg a palacsinta torony körülbelül háromnegyede csak szirup volt. A hatalmas bögrémet felfele döntve figyeltem, ahogy jóízűen falatozza a még nagyjából meleg tésztát, közben le sem véve szemeit arcomról.
Hosszú percek teltek el csendben, Shawn evett, én pedig ittam, de közben egyikőnk sem nézett félre. A szívem hevesen dobogott, az ajkain édes mosoly terült szét. Másodpercről másodpercre zúgtam Shawnba, újra és újra.

Az üres iskolánk aulájában álltunk, mind együtt. Legalábbis a mi osztályunk. Az a-és c-osztály azt hiszem az udvaron sütteti magát.
– Amúgy rajtam kívül van még valaki, aki azt sem tudja most minek van itt? – Joshua komoly hangjából és arcvonásaiból ítélve teljesen komolyan gondolta ezt a kérdést, mire először mindenki egyszerre nevetett fel, de rövidesen értetlenül ráztuk meg a fejünket.
– Te miről beszélsz? – kérdeztem végül én, oldalra biccentve fejemet.
Közben hirtelen megcsapott a hiányérzet, mikor karba fontam kezeimet és nem éreztem Shawn ujjait a derekamon. Aztán az is eszembe jutott, hogy augusztusban én Amerika egyik államába költözök, ő meg turnéra megy. Ó te jó ég. Hirtelen nem csak azért, mert pár óra múlva elkezdjük az utolsó közös dolgozatunkat, hanem azért is elkapott a pánik, mert eszembe jutott, hogy Shawn és én hamarosan teljesen más utakra lépünk. Két test, két szív, két lélek és két teljesen más irányba nyúló út. Nem akarom, hogy vége legyen...
– Hát.. csúszok egy évet.
– Mi? – kérdeztem megint, ezúttal nagyon döbbenten.
– Félévkor sem adtam le a lapokat sehova, és az utolsó lehetőségkor, áprilisban sem – magyarázta megvakarva tarkóját, majd elkerekedett szemekkel rezzent össze, mikor Mr. Pritchett villámokat szóró tekintettel és a mennydörgéshez hasonlítható hanghordozással torpant meg mögötte.
– Hogy mondod, fiam?
– Öhm – kapkodta rajtunk segítségkérő tekintetét, de mi csak magunkban kuncogtunk. Az ofő minden egyes szavát hallhatta, ezen még a mi idétlen segély nyújtásunk sem segíthet.
– Jó reggelt kívánok, érettségizők! – lépett hozzánk az igazgató, maga mellett a tanárokkal, akik majd egyórás intervallumokban fogják váltani egymást. – Készen álltok?
– Persze – felelte Phoebe magabiztosan, miközben a hangja úgy remegett akár a kocsonya. Biztatóan megszorítottam az ujjait, de végül azt hittem előbb kerülök a gipszelő osztályra, mint az egyik terembe – olyan erővel morzsolta szét az ujjaimat.
– Akkor a csoportok. Rebekah, Phoebe és Joshua, ti menjetek a kémia terembe, a többi osztályból is ott lesznek majd. Sok sikert! – szónokolt az igazgató helyettes, miközben Phoebeon teljes mértékben eluralkodott a pánik, a szája lefele kezdett görbülni, azt hittem ott helyben elsírja magát.
– Hé! Minden rendben lesz. Okos vagy, ügyes vagy, kisujjból kirázod a dolgokat! Amíg mentek, hívd fel Brandont. Majd ő megnyugtat – öleltem magamhoz szorosan, folyamatosan simogatva a hátát. – Szeretlek, sok sikert.
– Én is nagyon szeretlek, köszönöm, neked is – nyomott puszit arcomra, aztán elindult a többiektől éppen elköszönő Joshua és Rebekah után.
A telefonom hirtelen rezegni kezdett a farzsebemben, így lehetőleg anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna, előhúztam a készüléket, majd vártam, mert a helyettes pont rám emelte szemeit.
– Brooklyn, Aiden és Adam, ti a biológia teremben lesztek. Sok sikert – biccentett, mi hárman pedig elindultunk az üres folyosón. A kezemben tartott telefon megint megrezzent, így végre anélkül, hogy bárki is rám szólhatna, kioldottam a képernyőzárat és elolvastam Shawn üzenetét.
Ügyes legyél, ha végzel ígérem megajándékozlak. xx S😉❤️
Felgyorsult pulzussal nyomtam a neve alatt szereplő, kis telefont ábrázoló ikonra, majd sokat pislogva, izzadó kezekkel vártam, hogy végre felvegye a telefont.
– Minden rendben? – hangja távolinak tűnt, de betudtam a pániknak. Bizonyára az utolsó hajrá teszi ezt velem. Igen, egészen biztos.
– Nem – mondtam fojtott hangon.
– Mi történt? Itt vagyok a sulihoz közeli kávézóban Brannel, odamenjek? – hangja feszülten csengett, szaporábban kezdett lélegezni.
– Nem olyan baj van – feleltem megforgatva szemeimet, közben egyre közelebb kerülve a biosz teremhez. Sietnem kell. – Mégis mire véljem ezt az sms-t? Megjutalmazlak? Shawn, éppen angol érettségire tartok, nem lehetnek ilyen gondolataim, mikor Shakespearet kell elemeznem!
– Ó, vagy úgy.
– Vagy úgy? Ez mégis milyen válasz? – förmedtem rá nagyon gyorsan hadarva, mikor már csak egy emelet választott el az érkezési célomtól.
– Hát, én valójában egy csokira, vagy ebédre gondoltam, de messze álljon tőlem, hogy ne tegyek eleget a vágyaidnak, baba – mondta mély hangon, mire a hasamban azonnal mozgolódás kezdődött. Hülye pillangók, így is épp elég ideges vagyok, nem kell még ez is.
Elkerekedett szemekkel torpantam meg, mikor azon kezdtem tanakodni, hogy vajon mik is a vágyaim. Ne legyen vége az iskolának? Ne nőjek fel? Hadd kapjunk még egy évet itt a suliban? Hadd ne kelljen elköltöznöm? Anya maradjon életben és gyógyuljon meg teljesen? Shawn ne menjen el világkörüli turnéra? Maradjunk együtt örökkön örökké, mindenféle gondok és bajok nélkül? Igen, azt hiszem ezek a legnagyobb, mégis titokban tartott vágyaim.
– Brooks, már jönnek a többiek is – nézett rám Adam, mire hálásan biccentettem és újra Shawnhoz beszéltem.
– Mennem kell. Mellesleg..Lehet olyat, hogy csokit és ebédet is kapok?
– Lehet hát – nevetett fel jóízűen. Istenem de szeretem a nevetését. – Szeretlek, ügyes legyél.
– Én is szeretlek, Shawn.

Négy óra, legalább öt liter víz és egy ínyhüvelygyulladást követően megkönnyebbülten sóhajtva adtam le a fogalmam sincs mennyi teleírt papírt és hagytam el a termet, magam után becsukva az ajtót. A folyosón ott állt az egész csapat akik együtt írtuk az érettségit, de én leginkább csak Aidennel és Adammel foglalkoztam. Elvégre ők az osztálytársaim.
– Na, hogy ment? – kérdeztem izgatottan.
Aiden csillogó szemekkel kapott a jobb kezem után, hogy megszorítsa azt, mire egész testemben megrándultam a hirtelen belém nyílaló fájdalomtól.
– Mi történt?
– Sokat írtam – vontam meg vállamat, majd továbbra is érdeklődve vizslattam az arcát, ő pedig biccentett és ugyanolyan csillogással a szemében újra beszélni kezdett.
– Igen könnyű volt. Tudtam mindent, leírtam mindent ami eszembe jutott, egyszerűen király volt!
– És te, Adam? – mosolyogtam rá kedvesen, miközben mindhárman elindultunk az aulába, ahol utoljára láttuk az osztály többi tagját.
– Meglesz a jeles – kacsintott, aztán a vállamnál fogva magához húzott. – Gondolom neked is.
– Valószínű – feleltem boldog mosollyal az arcomon.

– Orvoshoz megyünk – mondta Shawn, ellentmondást nem tűrő hangon, mikor meglátta az elég fura kinézetű kezemet, ahogy megálltam előtte az iskola parkolójában.
A májusi napsütésben, fekete behemót járgányának dőlve várt rám, közben a napszemüvege mögé rejtett szemekkel nézte a kezében tartott készüléket. Fehér magas szárú Converse cipő volt rajta, világoskék farmert viselt, hozzá pedig egy fekete pulóvert vett fel. Bal csuklóján ott virított az óra, amit még apáék vettek neki a tizenhatodik születésnapjára. Tőlem akkor azt hiszem egy S&B medállal ellátott nyakláncot kapott – akkoriban szerettük egymást talán a legjobban. Kifejezetten mint barátok. Legalábbis az én részemről.
– Ne már, ez csak egy kis gyulladás. Lejegelem, holnapra kutya baja nem lesz.
– Édes, konkrétan rossz helyen van az ujjad – nyomott csókot a számra, közben jobb kezét a fenekemre simította és így kezdett el tolni az anyósülés ajtajához. – Mhm, mi ez a rúzs? Vagy szájfény, vagy miket használtok.
– Epres és nem akarok orvoshoz menni. Mostanában túl sokat voltunk a kórházban – húztam el a számat, mikor az orvos szó hallatán akaratlanul is anya szituációja lebegte körbe az elmémet.
Shawn arcvonásai egy pillanatra megrándultak, bólintott, majd annak ellenére amit mondtam, beemelt az ülésre.
– Tudom, legalábbis részben tudom, hogy min mész keresztül. De ezt akkor is látnia kell egy dokinak, mert ha holnap matekod lesz, akkor valószínű hogy nem csak írni, de még tollat fogni sem tudsz majd az első óra után – mondta lágyan, miközben becsatolta az övemet és hosszadalmasan megcsókolt, kezeivel a combjaimon támaszkodva. Ujjaim rekord gyorsasággal szántottak bele dús fürtjeibe, majd húzták meg azokat. – Naa.
Shawn elkerekedett szemekkel pislogott rám, mikor két ujjammal megcsíptem az arcát, hogy végre elszakadjunk egymástól.
– Éhes vagyok – vontam meg vállaimat, aranyosan mosolyogva rá.
– Hát persze. Brooklyn Summers nálam csak a focit meg a hasát szereti jobban – mondta vicces grimasszal az arcán, miután behuppant a volán mögé és elindította a motort, majd kigurultunk a kórházhoz vezető főútra.

dzsudzsi_es_anna