Téves érzelem - Sekai f.f.

15.rész

Jongin szemei elhomályosodtak a fájdalom okozta könnyektől. Egyidejűleg terjedt szét a hátában a fájdalom és érzett meg valami nedves, meleg dolgot a testén. A földön térdelt, sarkaira ülve, karjaival is támasztva magát, miközben próbálta felfogni a történteket, hogy konkrétan megkéselték. Karjai remegni kezdtek, ahogy eluralkodott rajta a pánik. Volt néhány alkalom, mikor a saját halálát kívánta, de most minden kezdett olyan szép és mesebeli lenni. Nem akart meghalni, ennyi szép és jó dolog mellett. Élni akart, Sehun oldalán, barátságba Yifannal és látni akarta még nővérét, Junmyeont, az osztálytársait, mindenkit. Nem most akart elmenni, mégis, az egész teste beleremegett abba a tudatba, hogy most meg fog halni; nem is olyan rövid időn belül.

Yifan nem járt messze, mikor hallotta Jongin kétségbeesett segélyhívását. Bármi gondolkozás nélkül fordult el kilencven fokban a saját tengelye körül és visszarohant a park másik végébe, oda, ahol Kait hagyta. Sűrű lihegések közepette rohant, amilyen gyorsan csak tudott. Hosszú lábai sebesen vitték előre, viszont a hideg, téli levegő hátráltatta. Ahogy kapkodta hevesen a levegőt, a felfokozott mozgás hatására kialakuló oxigén hiány miatt, a tüdeje fájt és szúrt, ahogy a torka is. Mégsem törődött a saját fájdalmával, hisz Jongin veszélyben volt, mégpedig jó nagyban.

Hirtelen az üvöltözés elhalt, Yifan pedig aggódni kezdett. Ahogy a park végébe ért, nem olyan messze a hosszú utcán, a járda szélén meglátta Jongint, háta mögött egy ismeretlen, de nem túl bíztató férfival. Jongin szemei elkerekedtek, még csak azt sem észlelte, hogy Yifan nem messze áll tőle. Akkor képtelen volt bármit is felfogni a körülötte zajlódó eseményekből.

Yifan nem tétlenkedett sokáig. Nem állt meg, hogy pihenjen, hogy végig gondolja, mit akar cselekedni, egyszerűen csak Kaihoz rohant és hezitálás nélkül jól képen törölte az idősebb férfit. Az elterült a macskaköves járdán, magában halkan szitkozódva, míg Yifan egy nagyobb követ felkapva fejbe nem vágta azzal.

Seunghyun nem halt bele a csapásba, de eszméletét vesztette, ekkor tudott törődni Yifan Jonginnal. Egy pillanat alatt az alacsonyabb mellett termett. Elborzasztotta Jongin látványa, de nem kezdett kétségbeesett üvöltözésbe, nem vesztette el a józan eszét, hanem kikapva zsebéből telefonját, tárcsázta a mentőket, majd a rendőröket is. Lassan végigmérte Jongin egész lényét, hogy aztán egy ponton, mikor Jongint hátát nézte, elborzadjon. Seunghyun mély sebet okozott Jonginon, miből egyre jobban és jobban folyt a vér, már a kabátot is átáztatva az áldozaton.

-Ohh... Jongin. - Ült le a hideg járdára és húzta ölébe a félig éber Jongint. - Kérlek... Kérlek... Ne csináld ezt. Nem sokára jön a segítség. - Yifanban bár erős volt a késztetés, hogy sírjon, akár egy csecsemő, mégsem tette. Helyette fátyolos tekintettel nézett mélyen Jongin szemeibe, próbálva valahogy ébren tartani a másikat.

Kai viszont fáradt volt. Elmondhatatlanul gyengének és álmosnak érezte magát. Az előbbi pánik benne tovaszállt és már csak bámult Yifanra, aki nem győzött beszélni hozzá. Yifan sok témát felhozott, Jongin viszont egy szavat sem volt képes felfogni. Ezekben a percekben már képtelen volt bármire is gondolni. Tekintete egyre jobban homályosodott, sötétült el, míg nem lassan lehunyta pilláit.

Yifan remegve ölelte magához a sérült testet, reménykedve abban, hogy minél hamarabb jön a segítség.

(...)

Jongin egy kellemesen meleg, fehér, kórházi szobában ébredt fel. A szobában lévő ablak Szöul karácsonyi hangulatban kivilágított negyedeire nézett. A puha és kényelmes ágyban gyengén elmosolyodott, végig a kilátást szemlélve. Bár meglepő, de soha nem volt hasonló látványba része. Még az erős fertőtlenítő szag és a mellette lévő gép pittyogása sem zavarta. Csak a fejét mozdította el óvatosan, hogy láthassa a kinti várost, sápadtan mosolyogva.

Jongin enyhén úgy érezte, hogy nehezen kap levegőt valami miatt, ami a hátán volt, de akkor még, félig ébren lévő állapotban nem bírt rájönni, hogy mi lehet az. A sok fájdalomcsillapító és a gondos orvosi ellátás miatt nem fájt semmije, főleg, hogy nem is nagyon próbálkozott a mozgással. Nem akart mást, csak az ablakon kívüli szépséget figyelni. A nyílászárón beszűrődő fények megcsillantak sötét barna, fáradt szemeiben.

Lassan pislogott egyet, majd egyre sűrűbb lett eme cselekedet, míg végül lehunyta szemeit. Egy nagyot szusszantott, még korán sem járt az álmok földjén, de képtelen volt már nyitva tartani ólom nehézségű szemhéjait. Egy kicsit rendezkedett az ágyban, apró mozdulatokat téve, míg végül meg nem találta a legkényelmesebb pozíciót számára. Ekkor elnyugodott és nem sokára egy puha csókot érzett a homlokán.

-Pihenj még egy kicsit, Kai.

(...)

-Mi történt? - Sehun lassan zárta be maga mögött Jongin kórházi szobájának ajtaját, halkan kérdezve Yifant, hogy a szobában bent alvót még a kintről beszűrődő hangokkal se zavarja. Bár volt még benne egy enyhe pánik és ijedtség, de már kezdett lenyugodni megrémült ketyegője, mi szerint Jongin sérülése rendbe fog jönni, nyom nélkül és majd teljes életet tud élni; még ezek után is.

A magasabb lassan Sehun felé fordult. Szemeiből milliónyi érzelem tükröződött Sehun felé. Egyszerre nem kedvelte és kedvelte Sehunt. Nem kedvelte, mert ő volt szeretett Jongina igazi párja; kedvelte, mert tényleg, őszintén szerette Jongint és látszott, hogy igyekszik minél jobban gondoskodni róla.

-Nem rég beszéltem a rendőrökkel, olyan pár perce mehettek el.

-És...?

-Ha minden igaz, akkor vége ennek az egésznek. Megállapították a fickóról, hogy nem túl épp elméjű, szóval hátralévő napjait egy gumi szobában fogja tartani, hozzá értő szakemberek mellett.

-Hála az égnek... Többé nem bánthatja Kait... - Sehun megkönnyebbülten szorította kezét mellkasára. Ezernyi súly esett most le a válláról és most már ő is kezdte azt gondolni, minden rendben lesz. Az életük nyugodt és kiegyensúlyozott lesz; pont olyan, amiről mindig is álmodott.

-Maga beszélt az orvossal. Jonginnal mi van? - Yifan hangjából tisztán kivehető volt az őszinte érdeklődés. Sehun enyhén aggódva nézett a nála magasabb fiúra, attól tartva, hogy esetleg... - Nyugodjon meg. Jongin magát választotta, de ettől még szeretem és jó lenne tudni, hogy minden rendben van e vele.

-Ohh... - Sehun őszintén meglepődött, de nem adott ennek nagy hangot. Inkább őszinte boldogsággal elmosolyodott, vigasztalóan fogva Yifan vállára. - Jongin sebe bár mély, de nem ért fontos belső szervet. A jobb veséje egy kicsit megsebződött, de ezt a problémát is sikerült orvosolniuk, meg szerencsére, ebből a szervből kettő van, szóval... érted. - Yifan csak elégedetten elmosolyodott, egy heves mozdulattal magához ölelve az idősebbet. Sehunt bár meglepte a dolog, de viszonozta a gesztust.

-Nagyon vigyázz Kaira. Vannak bár hibái, de ettől függetlenül nagyon szerethető és jó ember. - Ezekkel a szavakkal távolodott el Yifan, egy utolsó, őszinte mosolyt dobva Sehun felé, majd lassan távozott a hosszú folyosóról.

Sehun elmondhatatlanul nyugodtnak és békésnek érezte magát. Ennek örömére nem is maradt sokáig a folyosón, csak gyorsan elment még kávéért, majd visszatért Jongin szobájába. Mosolyogva nézte az alvó fiút kinek fehér paplanja még az arcának alsó felét is takarta. Sehun fejében ez egy eszméletlen aranyos dolog volt, így képes lett volna ezt egész nap nézni; ahogy Kai alszik, hisz ilyenkor volt a legédesebb. Az orrfacsaró kávé aromára Jongin lassan felnyitotta alélt pilláit, vidáman elmosolyodva, mikor meglátta a mellette békésen ülő Sehunt.

-Boldog vagy hyung? - Sehun elmosolyodott, közelebb húzva a széket az ágyhoz, meleg kezeit Jongin arcához illesztve.

-Boldogabb nem is lehetnék. - Kai erre ismét elmosolyodott, fáradt szemekkel vizslatva az idősebbet. - Meggyógyulsz és együtt megyünk haza, örökre együtt is maradva.

VÉGE

Nem akarok nagy, lezáró beszédet tartani, szóval csak annyi, hogy holnap érkezik a szokásos "érdekességek a történetről" rész. Akit esetleg érdekel, az kukkantson bele! :-*

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a rövid kis sztorit! <3

By.:Honeybabbe