Szeress, hogy veszíts |Bakugo × Reader - Befejezett|

30. - Azon a napon...

  - Szia-szia! - köszönt nekem nagy mosollyal, a vörös hajú fiú.

Teljesen megilletődtem, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy miért is jött át. De úgy, hogy még csak nem is szólt nekem erről, hogy ő ma megakar esetleg látogatni, vagy azt szeretné-e, hogyha összefutunk. 

  - Hát te? - kérdeztem tőle, még mindig meglepve.

De miért volt ez a nagy meglepődöttség? Én sem tudom megmondani. Lehet, hogy ennek az oka az volt, hogy Katsuki itt volt a házban. De ennek nem is lenne olyan nagy jelentősége, viszont Kirishima nem tud arról, hogy Katsuki idejött. Sőt. A vörös hajú fiúval nem egyszer beszéltem amiatt, hogy tartja-e a kapcsolatot a szőke hajú fiúval. Elmondta, hogy párszor beszélt vele, de ennyi volt. Nem értettem miért. Soha. Hiszen a legjobb barátok nem így viselkednek. Mindig szaladnak egymáshoz, bármi legyen. Viszont megkaptam a választ, eme kérdésemre. Úgy döntöttek, hogy így lesz a legjobb. A legjobb, hogy a kapcsolatuk, jó legyen. Ha tartották volna rendesen a kapcsolatot, akkor valószínűleg elhanyagolták volna egymást, a nagy távolság véget. Viszont azzal a lehetőséggel, hogy egyáltalán nem beszéltek, sok mellék utat tudtam maguknak nyitni. Ezek között az is benne volt, hogyha egy napon újra látják egymást, majd számtalan dolgot eltudnak mesélni a másiknak. Olyan dolgokat, melyeket egymás nélkül éltek meg, mégis fontos tényező lett az életükben. Ezzel, még erősebbé kovácsolva azt a köteléket, mely már évek óta összeköti őket.

  - Gondoltam beugrom, mert nem igen tudtam már mit csinálni otthon. A többiek nem igen érnek rá, és mivel te vagy a legközelebb hozzám, ezért úgy gondoltam, hogy eljövök ide - magyarázta a szavakat, én pedig csak egyre jobban figyeltem rá.

  - Folytasd, figyelek - néztem mélyen, vörös szemébe.

  - Aztán ne haragudj rám, amiért úgy jöttem el ide, hogy nem szóltam róla. Gondoltam megleplek - mosolygott rám kedvesen, reggeli mosolyával.

  - Hát tényleg megleptél - néztem rá, miközben az ajtófélfának dőltem.

  - És egyedül vagy? Vagy anyukád itthon van esetleg? - lépett közelebb, ezzel jelezve, hogy beszeretne jönni a házamba, viszont az én engedélyemre vár.

  - Ami azt illeti... - szóltam zavartan, és hangom elakadt, amint hallottam, hogy szőke hajú barátom, mögöttem járkál.

Hirtelen éreztem még az illatát, és másodpercek alatt lettem figyelmes, meleg bőre érintésére. Ezalatt nem értettem mást, mint azt, hogy meleg mellkasa hátamnak préselődött.

  - Mi az már, hogy nem jössz? - szólt álmos hangon, majd a szemem sarkából láttam, hogy maga elé mered.

Nem is. Nem maga elé meredt. Az előttem álló, vörös hajú fiúra. Szememet Kirishimara vezettem egyből. A fiú tekintete, sok mindenben fuldoklott. Bánatban, örömben, könnyekben, értetlenségben, és megannyi kérdésben, melyekre kereste a választ. Azt a választ, amit csak egy embertől tudott volna megkapni.

  - Bakugo? - volt minden szó, amit az előttem álló, vörös hajú fiú képes volt kinyögni.

Ez a jelenet ismerős volt nekem, hiszen emlékeztetett engem, egy bizonyos esetre. Egy olyan esetre, ami azon a bizonyos napon történt. Hogy milyen napon? Azon a napon, amikor ismét elveszítettem valakit.

Ochacoval megbeszéltük, hogy találkozunk. Illetve...Nagy nehezen, de megkértem, hogy találkozzon velem, mert hiányzik. Nehezen, de mégis belement, ami nekem nagyon nagy boldogságot jelentett. Igen, elhanyagolt. Viszont abban a pillanatban, amikor közölte velem, hogy akkor találkozzunk, boldogságot éreztem. Nagyon nagy boldogságot. Persze, én nagyon vártam, eme napot. Időben ott voltam azon a helyen, ahol megbeszéltük azt a bizonyos találkozási pontot. Vártam őt. Vártam. Talán túl sokat is. A várakozásom egészén addig ment, míg már kezdtem feladni. Azonban, amikor már mentem volna haza, akkor megjelent ő, a barna hajú lány. Viszont eme lány nem volt egyedül. Zöld hajú, szeplőkkel ellátott barátja ott volt a jobb oldalán, és sietősen vettek felém az irányt. Ott helyben semmit se értettem. Minden értelmetlen lett számomra. Lelassult az idő, és minden kérdésem a fejembe költözött. Miért? Hogyan? Miért pont én? Miért van ő itt? Miért hozta el? Mit vétettem, amiért ezt kapom tőle? Mi rosszat tettem? Miért vesztem el őt? Miért vesztem el azt az embert, aki még itt volt nekem? Aki a társam volt? Izukuval nem volt problémám, ugyanis ő nem tehetett Ochaco viselkedéséről. Ott viszont kiakadtam, azon nyomban, ahogy Ochaco elém lépett, Izuku társaságában. Állítása szerint egyedül lett volna otthon a fiú, és nem akarta, hogy egyedül érezze magát. És ez volt az a pillanat, amikor minden elszakadt. Az utolsó cérna szálnak annyi lett, és szakította magával a kötelékünket is. Kiakadtam. Kiabáltam. Mérgesen közöltem vele, hogy bezzeg az nem számított neki, amikor én voltam egyedül, mert magányossá tett. Az, hogy a barátja miatt egyedül maradtam. Hogy nem maradt számomra olyan ember, akivel bármit megtudnék beszélni. Egyedül voltam. Magányos voltam. És megkaptam életem válaszát. Azt, hogy az emberek változnak. De ezt tudtam eddig is. Anélkül is, hogy bárki, bármit mondott volna nekem. És ez fájt nekem. Nagyon fájt nekem ez a változás. Hogy az, aki egykor nagyon fontos volt nekem, most semmibe vesz és alig foglalkozik velem. Mert ezt utáltam, és ettől féltem mindig is. Mert szerintem ez a legrosszabb dolog. A magány. A magány, azzal a dologgal vegyítve, hogy az a személy, aki mindig ott volt veled. Mindig fogta a kezed, meghallgatott, veled volt. És nem hagyott magadra.
  Bárhová megyek, csak őt láttam. Bármit gondoltam, csak az ő hangja ment a fejemben. Két személynek. A Ochaconak, valamint Katsukinak. De ezek közül leginkább a lány esete fájt. Hiszen elhagyott. Eldobott magától. Ott akkor, elmondta, hogy már nem szeretné ezt, és ne erőltessük, mert kihűlt az egész. Kihűlt ez a kapcsolat, melyet egykor barátságnak neveztünk. Ahogy elmondta felém a fájó szavakat, összetörtem. Nem maradt számomra olyan ember, akivel megtudnám a gondjaim beszélni. És ez fájdalmas tud lenni. Maró fájdalom tud lenni benned akkor, amikor belegondolsz, hogy nincs egy ember se, akinek eltudod mondani, mennyire fáj ott belül, hogy a lelkedet mennyire szedi szét a fájdalom karma. S ekkor megtörtént, az utolsó késdöfés belém. Elveszítettem azt az embert, aki még mellettem maradt. Elveszítettem mindent.