Mi 9: Park Jimin (+16)

771 65 17
                                    

„Fogd meg a kezem, s ne engedd el!
Pihenj le az útvesztőben!
Engem sosem fogsz elveszíteni
A szerelem útvesztőjében!”




Azt hiszem bajban vagyok!

-Beszéljünk! – közelít meg Jimin.
Nyüszítve lapulok az ajtónak, és könyörögve nézek a fiú szemeiben.
Nem, nem akarok beszélni! Ki akarok innen menni! El akarok menekülni a vonzásodból. Kezd az egész, túl valóságos lenni! Félek, ha felkelek ebből az álomból, bódulatból, csak a magány fog engem várni, szorosan ölelve, nem pedig te! Nem szerethetlek ennél jobban, ezért menekülök tőled minden alkalommal. Miért nem tudod felfogni? Miért akarsz engem minden pillantásoddal, mosolyoddal, lélegzetvételeddel elcsábítani? Miért akarsz a paradicsomba húzni magaddal, ha utána a pokol bugyraiban végezzem? Hát nem érted? Szeretlek, és ezért kell távol lennem tőled!
-Nem akarok. – fordítok neki hátat és ráfogok a kilincsre, de mielőtt lenyomhatnám, Jimin nyúlik át a vállam felett és fog rá kilincses kezemre. Elhúzza onnan, majd egy mozdulattal bezárja az ajtót és a kulcsot zsebre vágja.
-De! Beszélni fogunk! – magasodik fölöttem. Szigorú szemeit összehúzza, ajkai pedig, melyek szinte mindig mosolyra görbülnek, most egy dühös egyenes vonallá húzódnak.
Sose láttam még idegesnek, és ezért ez az arckifejezés nem kicsit rémít meg.
Ijedt arcomat látva, kicsit enyhít arcizmain, de a tartása még mindig feszültséget áraszt magából.
-Gyere, üljünk le. – fogja meg remegő kezemet és az ágy szélére ültet. Hangos, surlódó hanggal ülök a legszélére, és szoknyámat mely teljesen beteríti az ágyat, összefogom, és a lábamim alá gyömöszölőm, így megfelelő helyet adva a fiúnak.
-Ne félj So Ra! Semmit nem akarok veled csinálni. – veszi el az egyik kezemet az ölemből, és mancsai közé fogva a combjára teszi – Tényleg, csak beszélgetni szeretnék. Mert nem értelek. Miért taszítasz el magadtól?
-Nézd, Jimin… - nyelek egy nagyot, hátha a gombóc, ami a torkomban ragadta lejjebb csúszik. – Nem tudom, hogy mit gondolsz rólam, vagy rólunk, de én nem löklek el.
-Ugyan, So. Most miért hazudsz?
-Nem hazudok! Én tényleg…
-So! Miért tagadod?
-Mi…mit…nem tagadok semmit! – rántanám ki a kezem, de túl szorosan tartja, így csak a hüvelykujjának lágy körzését tudom egy pillanatra megállítani kézfejemen – Ezt már megbeszéltük. Nem is egyszer! Nem is értem, miért térünk vissza, mindig erre a témára. Nem. Nem lehetünk együtt és pont.
-Indok?
Meglepetten kapom fel a fejemet és nézzek bele fekete csillagos szemébe. Abba a szemben, amit, ha meglátok, elgyengülök. Abba a szembe, ami az első perctől kezdve arra késztet, hogy felejtsek el mindent! Abba a szembe, amiben látom önmagam, boldogan, a magány távol.
-Nem tudsz egyet se mondani, igaz? – érinti meg arcomat tenyerével, amiben én ösztönösen bújok bele. Lehunyt szemmel élvezem hüvelykujjának lágy cirógatását a szemem alatti vékony bőrrétegen. – So. Adj nekem egy napot.
-Hmm? – hümmögőm még mindig becsukott szemekkel. Fel sem fogom, mit kér tőlem.
-Egy nap, So. Amikor csak mi ketten vagyunk. Senki más. Ahol nem utasítasz vissza, hanem közelebb engedsz magadhoz. Nincsenek kifogások, csak mi és amit érzünk egymás iránt. Mert ne tagad, hogy te is érzel irántam valamit.
-Jimin…nem tudom, hogy képes lennék csak egy napra. – lehajtom a fejemet, kihúzom a kezemet, és újra a combjaimra helyezem – Nem tagadom, hogy kedvellek, de megvannak a valós indokaim, miért nem engedhetek ennek az érzésnek. Ha csak egy napra is, leengedem a védőbástyámat, annak komoly következményei lennének. És azt egyikünk se akarná.
-Nem értem So. – ugrik fel az ágyról és a szoba közepén kezd fel-le sétálni, mint egy ketrecbe zárt oroszlán -Próbállak megérteni, próbálok a szavaid mögé látni – megáll, szemeimbe mélyeszti tekintetét – mindent megteszek, hogy megértselek, de olyan rébuszokan beszélsz, hogy ember legyen a talpán, aki megérti. Miért nem tudod, csak…csak egyszerűen kimondani?
Elém lép, vállamra fog, és felemel. Fekete szemei kutatón járja végig arcom minden szegletét, mintha onnan kaphatna választ. Feketesége abba hagyja a cikázást, és az ajkaimon állapodik meg. Közelebb hajol, lehelete végig simít arcomon, orrát az enyémhez nyomja, majd a homlokát megtámasztja az enyémen.
Nedvesen csillogó párnái pár milliméterre vannak tőlem, érzem, hogy egy-egy pillanatra hozzám ér.
Testem megfeszül a várakozástól, a vágytól.
Akarom, hogy megcsókoljon, hogy egy pillanatra elfelejtsek mindent. Akarom, hogy szorosan öleljen, hogy karjaiban elveszve egy röpke másodpercre biztonságban érezzem magam. Vele akarok lenni minden percben, hogy megóvhassam a rá leselkedő veszélytől.
Kínszenvedésemet észre veszi, és lágyan megérinti ajkaimat. Csak egy apró puszit hagy ott, majd elhúzódik. Csalódottan nyitom fel szemeimet, mire egy félmosollyal a száj szegletén lecsap ismét.
Nem óvatoskodik, nem finomkodik. Szomjas vadként szívja cserepes párnáimat, fogai közé veszi, harapdálja, húzogatja. Kezeit a vállamról a derekam köré fonja, csapdába ejtve a végtagjaimat. Olyan szorosan ölel, mintha attól félne, hogy elmenekülök megint, hogy itt hagyom válaszok nélkül, örökre.
Nem kér engedélyt, csak teszi, amit az ösztöne diktál, átdugja nyelvét a számba, hogy ott folytathassa csatározásainkat. Egyszerűen már nem kapok levegőt, próbálnék az orromon venni, de mindet elszívja elölem. De minek is ide az éltető oxigén, ha Jimin úgy ölel magához és csókol, mintha vége lenne a világnak.
Enyhít a szorításon, egyik kezét még a derekamon tartja, a másikkal pedig közénk nyúlva, kabátkám masniján húz egyet, ami szinte azonnal kioldódik, és tárja fel épen hogy fedett mellkasomat. Morgásra hasonló sóhaj szakad fel belőle, és egy pillanatra elszakítja csókunktól nedves ajkait, hogy jobban megszemléljen. A fehér blúz, szinte áttetsző, alig takar valamit, ezért ösztönösen kapom oda a kezemet, de megakadályoz benne.
-Ne, ezt…ezt az egyet ne vedd el tőlem. – súgja szaggatottan. Ráhajol a nyakamra és nedves puszikat hagyva maga után lejjebb araszol édes ajkaival. Domborúlatimhoz érve, újra morogni kezd, és egy vékony nyálcsíkot húz blúzom vonalán.
Hátra döntöm a fejem, ezzel kinyomva mellkasomat, hogy jobban érezhessem bűnös kényeztetését. Egyik karjával erősen tart, míg a másikkal a vékony anyagot simítja el az útból, hogy még többet érezhessen belőlem. Kezével az textilen keresztül a mellemre simít, majd markába fogja. Ha nem tartana biztosan, összecsuklanék, annyira elgyengülnek a lábaim a hirtelen rám törő vágytól. Ahogy hozzám ér, oly óvatosa teszi, mintha egy drágakő lennék, ami azonnal eltörik, ha nem megfelelően nyúlnak hozzá. Keze ismét lejjebb vándorol, szoknyám masnija felé, ahol egy pillanatra megáll. Szemembe néz, mintha engedélyt kérne, de válaszomat meg sem várja, csak megrántja a masni hosszabbik szárát.
A puha anyag hangtalanul hullik a földre, lábaim körül szabályos kört alkotva.
Íme, itt állok egy fehér átlátszó blúzban, félmeztelenül Park Jimin előtt, minden szégyen érzet nélkül.
Hátrébb lép, hogy jobban megcsodálhasson. Szemét végig vezeti vágytól csillogó szemeimtől kezdve a gyorsan fel-le emelkedő mellkasomon át, az aprócska bugyin keresztül a bokámig. Minden egyes porcikám beleremeg, ahogy feltérképezi testemet. Ha a pokolban kell végeznem, akkor ezzel az érzéssel, látvánnyal szeretnék alá szállni, és akkor nem bánok meg semmit sem az életemben.
Minden maradék szégyenérzetemet eldobva, most én lépek felé. Szoknyámból kilépve szorosan elé állok, és kezeimmel végig simítok a vállán, karján és mellkasán. Zavar, hogy rajta ilyen sok ruha van, ezért a kabátkájának az alját megragadom, és a fején áthúzva félre dobom az anyagot. Fehér ingén lévő gombokat veszem célba, és pár másodperccel később, az is követi az előbbi anyagot a földre.
Szemet gyönyörködtető látvány tárul elém. Óvatosan érintem meg csupasz mellkasát, mely az érintésemre reagálva picit megrándul. Ujjaimat levezetve, húzom végig a kockáin át, majd újra felfele. Egyszerűen képtelen vagyok a szememet elszakítani erről a csodálatos testről.
-So. – lép még közelebb, mellkasát nekem nyomva, érzem szívének vad ritmusát, ami megegyezik az én dobogóm ritmusával. Karjaival újra átölel és egy lágy csókot nyom ajkaimra – Nem könnyű ezt mondani, de álljunk le. Nem akarom, hogy megbánd.
-Nem fogom. – makacskodom mellkasának mondva.
-Néz rám! – álam alá nyúl, és felemeli fejemet, hogy a szemébe nézhessek – Nem ez a legmegfelelőbb idő. Majd, ha készen állsz.
Bólintok, de biztos vagyok benne, hogy ennél többet nem fogok kapni Park Jimin-ből. Mert amint a vágy vörös köde felszáll az agyamról, újra el fogom Őt lökni.
-Gyere, feküdjünk le aludni. – húz maga után az ágyba.
Gondosan betakargat, majd a hátára fekszik és a fejemet a mellkasára húzza. Tincseimmel játszik, csavargatja ujjai közt, miközben egyre lassabb szívverését hallgatom.
Csodálatos dallam.
Nem telt bele sok idő, Jimin keze elernyed, abbahagyja hajam birizgálását, és halkan szuszogni kezd. Én még mindig szívdobbanását hallgatom, melynek minden dobbanása egy kérdés, mely válaszra vár: Miért taszítasz el magadtól?

-Mert, ha nem teszem, akkor meg fogsz halni.



Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETTWhere stories live. Discover now