Jelenünk 5

867 76 29
                                    



„Hey, Te, mi az álmod?
Hey, Te, mi az álmod?
Hey, Te, mi az álmod?
Mindössze, ennyi az álmod?”

Kínos csendben haladunk haza fele. Mellettem a megnémult Soo Jin, mögöttünk pár lépéssel a szemöldökráncoló Jimin.
Barátnőm, érezhette a feszültséget, mert tényleg egész úton meg se szólal, csak néha néz rám, vagy a fiúra. Száját, többszőr is szólásra nyitja, de inkább legyintve lehajtott fejjel halad tovább.
Kíváncsi vagyok, hogy mikor fog kiborulni, hiszen, fogalma sincs, hogy mi a feszültség forrása, és annyira már ismerem, hogy tudjam, előtte nem lehet titok. Már csak pár méterre vagyunk az utcájától, ahol le kellen fordulnia, de hirtelen megtorpan az utca közepén és csípőre tett kézzel szigorúan néz ránk. Vagy legalábbis megpróbál úgy nézni, de mivel a lila hajával és zoknijával úgy néz ki, mint egy 5 éves kislány, inkább tűnik viccesnek a jelenet, mint ijesztőnek.
-Oké, melyikötök kezdi? – mutat rám, majd Jimin-re. De mivel csak karba teszem a kezem válasz helyet, a fiút kezdi szuggerálni. De Ő meg se szólal. Így állunk vagy egy percig, mire megunom és kifakadok.
-Jimin meg akart csókolni. – vettem oda neki, és már mennék is, de Soo Jin hahotázása megállít. Kérdőn felhúzott szemöldökkel nézek vissza rá, és azon gondolkozom, hogy vajon tényleg elment az esze ennek a nőnek?
-Mi olyan vicces ebben, elárulnád? – nézek rá haragosan. Próbálja rendezni magát, hogy ne röhögjön fel minden mondatra, de hosszú másodpercek is eltelnek, mire már nem folyik a könnye a röhögéstől. Közben Jimin-re lesek, de ő csak kétségbeesetten nézi a lány fuldokolását.
-Tényleg, emiatt nem beszéltek? – kérdezi szaggatottan. Még mindig küzd a normális beszéddel.
-Igen! -vágom rá.
-Nem! – ismét kérdőjellel a szememben nézek a fiúra, akivel nem egyezett a válaszunk.
-Hallgatlak, akkor én is? Most mi van?
-Én meg már azt hittem összejöttetek végre. – röhögcsél tovább pöttöm barátnőm, de hamar abba hagyja, amikor megsemmisítem egy pillantással.
-És ugyan miért jönnénk össze? – mutatok kettőnkre. – Nem kedvelem, és ő sem engem.
Upsz, ezt nem kellett volna. Soo Jin-nek azonnal eltűnik a mosoly az arcáról és döbbenten pislog rám és Jimin-re. Ő pedig elsápad egy pillanatra, de épp csak annyira, hogy utána azonnal vörösbe menjen át az arc színe.
Most mi van? Kedvelne?
-Ö, akkor én megyek, ezt beszéljétek meg ti ketten. – fordul sarkon a lány, hogy átkeljen az úton. De az előbbi döbbenettől nem néz körbe, így nem veszi észre a felé menő motorost.
-Vigyááááááz! – kiáltjuk egyszerre Jimin-nel, és rögtön utána vetődők, és ellökőm a lányt az útból. Csak nekem már nem maradt időm elugrani.

Ijedten ugrok fel a kanapémról, és zihálva teszem a mellkasomra a kezemet. Megmozdulásomat Chimmy annyira, nem díjazza és rám fújva egy tisztességeset, gyorsan eltűnik az egyik fotel alatt.
Várjunk csak!
Chimmy?
-Felébredtem! Éljen! – öklözők a levegőbe, és gyorsan hasra vágom magam a fotel előtt, hogy kicsalogassam az én drága egyetlen szerelmemet!
-Chimmy, drágám, de gyere elő. Chim, kiscicám! – zöld szemei villannak a sötétségben, de látom, ahogy közelít.
-Meow. – hallom édes hangját, és pár pillanat múlva, már a pofikáját dörgöli arcomhoz. Gyorsan ölbe veszem, és megcirólgatom, rég nem látott társamat.
-Úgy hiányoztál, drágám. Tudom, hogy csak egy álom volt, de olyan hosszú volt, hogy már kezdtem azt hinni, hogy az a valóság. De most itt vagyok, ébren, és semmi más nem számít.
Kicsit szorosabban ölelem meg, mire a mancsaival az arcomra fog, Körmei be vannak húzva, így apró puha párnái finoman érintik bőrömet. Kicsi fejét a homlokomhoz dönti, majd kissé nedves orrocskájával szimatolni kezd. Lehunyt szemmel élvezem a kedveskedését, míg nem érdes nyelvével nem nyalja végig bal arcfelemet, mint egy kutya.
-Yah, mi volt ez? Ezt hol tanultad? – tartom el magamtól úgy, hogy a hátsó lábai a levegőben lógnak. – Különbenis, remélem, nem ez volt a bocsánat kérésed, mert tegnap megszöktél. A frászt hoztad rám.
Nem tudom, hogy sikerült az autónak végül kikerülnie, és azt sem, hogy hogyan jutottunk tegnap haza, de mind a ketten sértetlenek vagyunk, és ez a lényeg.
Telefonom csörgése szakít ki gondolataimból, és mikor meglátom felvillanni Seok Jin gyökér képét, gyorsan leteszem Chimmy-t a földre, és boldogan köszönök a telefonba.
-Helyeske, mi a helyzet? Máris hiányzom? – kérdezem csicseregve.
-So Ra, beszélnünk kell. – hangja kellemetlenül komoly, ezért ültömben is kihúzom magam és két kézzel fogom meg a telefont, nehogy elejtsem.
-Mi van, Jin, mond már?
-El tudsz viselni két hétig? – kérdi még mindig komoly hangnemben.
-Hogy mi? Te most? Kiléptél? Kidobtak a csapatból? Összevesztetek, vagy most mi van? – kérdem még mindig kétségbeesetten.
-Nyugi! Csak szabadságot kaptunk.
-Ezért meghalsz. – nyögőm bele a telefonba, és azonnal ki is nyomom. Jin, meg a hülye viccei.
Istenem, a frászt hozta rám! Miért kell itt ijesztegetni az ember lányát, amikor egy borzalmas álomból kelt fel az imént.
Elgondolkodva telepszem vissza a kanapéra, és Chimmy azonnal az ölembe telepszik egy kis simogatásra és dorombolásra.
-Jó, oké annyira nem volt vészes. Úgy értem, jó volt megint tizennyolcnak lenni. Látni anyut, fiatalon. És a házat. És akkor ott van Hoseok ölelése. És a majdnem csók. És Soo Jin is jó fej volt. Igaz, Chimmy? – nézek foltosra, aki várakozón néz rám. – Lebuktam? – vigyorgok rá, és az álla alatt kezdem simogatni. Fejét felemelve, szemeit lecsukva élvezi az érintést. Füleit kicsit hátra csapja és hangosabban kezd el dorombolni.
-Oké, Ő sem volt rossz. Vagyis…jól állt neki az a haj…meg anyuval is kijöttek…ismerte Jin-t, és mert kiállni értem, amikor zavarban voltam. És igazából mindig ott volt, amikor kellett. Igaz? – cicám abba hagyja a rezgést, és hatalmas zöld szemeit rám mereszti. – Mi van? Most tényleg mondjam ki? – bólint. Egy macska megértette a kérdésemet és reagált. – Nem fogom bevallani, ahogy álmomban sem.  – mancsaival finoman lépked a combomon, miközben körmeit enyhém belém mélyeszti. – Jól van, oké, úgyis csak álom volt, szóval, igen, helyes volt. Most boldog vagy? Álom volt, soha nem fogok vele találkozni, és ez így van jól. Áúcs! – kiáltok fel, mert a drága házőrzőm belém mélyeszti karmait. – Ha te így, akkor én is így. Sipirc! – hessegetem el, és mielőtt mind a ketten megsértődve egymásra néznék, valaki csenget.
A bejárati ajtó felé fordulunk, és amíg én felállok, Chimmy odakocog, aprót szimatól, majd, mint aki engedélyezi, hogy kinyissam az ajtót, felemeli fejét és a konyhába megy.
-Yah, ki a ház ura? Te? – nézek rá mérgesen, miközben ajtót nyitok az egyre türelmetlenebb, nem várt vendégnek.
-So Ra! – derül fel Jinnie arca és pofátlanul besétál mellettem, két bőrönddel a kezében.
-Nem, Jin, kizárt! Nem fogok veled élni két hétig. Menj haza, vagy a dorm-ba. – sietek utána, de mintha a falnak beszélnék, cipőjéből kibújva, már a kanapén is terpeszt. Mire oda érek elé, Chimmy, már az ölében ül, és istenként tekint fel rá, miközben dorombol.
-Áruló. – bökőm felé, és megpróbálom elhessegetni onnan, de nem mozdul. – Még mindig haragszok rád, és ezzel a viselkedéssel fiatal úr nem segítesz. – fenyegetem meg az ujjammal, de mint Jin, nem törődik velem.
-Összevesztettek? – kérdi Chim-től és megcirolgatja füle tövét. Neki se kell több, rögtön belebújik a hatalmas tenyerébe és hangosabban rezegtet.
-Abba hagynátok az enyelgést? – kérdem, és kikapom Chimmy-t az öléből és hónom alá csapva a vergődő háziállatomat a konyhába sietek.
Fortyogok a düh-től. Chimmy féltékenykedik, Jin itt akar lakni, én meg úgy érzem, hogy még mindig álmodok, nem tudok elszakadni az érzéstől, hogy valami hiányzik.
-Jin, kérdezhetek valamit? – háttal neki támaszkodok a hűtőnek, miközben ő hátra fordul a kanapén és egy karját a támlán pihenteti meg.
-Persze, mond csak Dongsaeng! – mosolyog rám, azokkal a női szíveket összetörő mosolyával.
-Te, emlékszel a gimis korunkra?
-Persze, miért? – nézd rám kicsit komolyabb arccal.
-Ismertünk mi egy Jimin nevű fiút?
Zavartan tekint a szemembe. Látom, hogy mérlegeli a válaszát, ami azt jelenti, vagy nem tudja, hogy hazudjon, vagy igazat mondjon. Én már mielőtt kiejti a száján a választ, tudom az igazságot. És nagyon nem tetszik nekem.
Mert az azt jelenti, hogy életem egy részére helytelenül, illetve egyáltalán nem emlékszem.

Még sose csináltam ezt, szóval...köhöm...fura...szóval köszönöm, hogy olvassátok a kis történetemet. Igazán melengeti a kis ketyegőmet.  Tartsátok meg jó szokásotokat, de!
Kell 2-3 nap "szabi", mert a valóságban dolgoznom kell, és bármennyire szép az álom, nem akarok xar-t kiadni a kezemből. Legkésőbb hétvégén jövők az új résszel.
Biztosan fellelkesülve, mert addigra túl leszek egy bizonyos mozin 😎. Nézétek meg ti is ja tudjátok!
Oké, ez tényleg fura....

Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETTWhere stories live. Discover now