Mi 5: Ahn So Ra

569 60 3
                                    


„Kérlek, ments meg ebből a pokolból, mert
Nem tudok kitörni ebből a káoszból…
Kérlek, ments meg engem, ki meg lesz büntetve!”



Életadóm: Haza jössz ma?
Életem: Persze. Mindjárt vége a próbának, és Jin haza visz.
Életadóm: Van egy meglepetésem!
Életem: Anyaaaaaaa! Ne már!
Életadóm: Siess!
Életem: Repülök!

Leteszem a telefon a kis asztalkára, és visszafordulok a tükör felé. A fiúk már mind hazamentek a családjaikhoz, már csak én nézek farkasszemet a tükrön keresztül önmagammal.
Kint már sötét van, csak a jeges szél járja szüntelenül az üres utcákat. A havat felkapva az ég felé repíti, megpróbálva visszaadni a felhőknek a fehér csodát, melyet hetek óta, mi földhöz ragadt emberek, oly nagyon élvezhetünk.
Az egész termet betölti a szél hangja és apró fáradt szusszanásaim.
-Be kellene mára fejeznem. – közelebb lépek a tükörhöz és tenyeremet a hideg felülethez érintve még közelebbről vizsgálom az arcomat – Mégis mi a fenét csinálok én itt egyedül? Otthon kellene lennem anyummal, díszíteni a karácsonyfát, főzni a vacsorát és csomagolni az ajándékokat. – szigorúan nézek a saját szemembe – Nem! Te vagy olyan hülye, hogy késő este karácsony napján egy hideg terembe, izzadtan, a tükörképednek magyarázol arról, hogy mit kéne csinálnod. Inkább mozdulj, és menj haza! Mit kínzod itt magad? Hónapok óta siránkozol, hogy vissza akarod kapni a régi életed, ahol egyedül voltál, magányosan egy macskával. És most itt a lehetőség, hogy változtass a saját jövődön is…
-Te kihez beszélsz? – lép be minden előzetes jelzés nélkül Jimin. Még mindig narancs színű a haja, amit a sapka teljesen a koponyájára lapított. Ahogy észre veszi magát a tükörben, rögtön odakap és pár mozdulattal átmozgatja puha fürtjeit. Én közben elveszem a kezemet a tükörről ami, meleg párás nyomot hagy maga után, majd pár pillanat múlva el is tűnik. Bárcsak a magányom is ilyen könnyen tűnne el, mint kézlenyomatom a hideg felületről.
-Mit keresel itt Jimin? – fordulok felé egy hangos sóhaj kíséretében – Otthon kellene lenned a családoddal.
-Mert neked nem? – húzza össze szemöldökét és kabátját levéve felakasztja a fogasra. Sapkáját és sálját egyik ujjába gyűri, míg a kesztyűket az egyik hatalmas zsebbe gyömöszöli. Ahogy ismét felém fordul, fejét jobbra-balra dönti, karjaival maga körül köröz, és pár guggolás után már be is melegítette táncos izmait. Neki ennyi elég, és képes tökéletes mozdulatokkal egész éjjel táncolni. Én meg már a bemelegítés után alig kapok levegőt, nemhogy utána tökéletesen táncoljak.
-Mivel kezdjük? – kérdi. Mellettem ellépve a tükör elé áll, és várja, hogy megforduljak és belekezdjünk a gyakorlásba.
-Én mára már végeztem. Szóval felőlem bármivel kezdhetsz. – húzom fel a vállalat, jelezve, hogy nekem mindegy mit csinál, én megyek.
Teszek pár lépést előre, de megragadja a csuklómat és fejem fölé emelve, magam körül háromszor megfordít, amíg a forgásban a mellkasának nem csapódok.
Egyik kezem a mellkasán pihen, míg a másik még mindig rabja az ővének, amit a szíve fölé helyez. Szabad kezével átkarolja a derekamat és közelebb húz magához. Felpillantok rá, de az ajkainál feljebb nem jutok. Mézédes, eperszínű ajkak, melyek nedvesen csillognak, és arra invitálnak, hogy vegyem a számba, kóstoljam, ízleljem őket. Bűnös gondolatok a mennyországba repíthetnek, és minden maradék ép elmémet össze kell kaparnom, hogy ne engedjek a csábításnak. Próbálnék elhúzódni, de szorosan tart, és hogy teljesen elvegye maradék józan eszemet, megnyalja az alsó párnáját.
El kell szakítanom onnan a szememet, kényszerítenem kell magam a helyesnek vélt cselekedetre, de agyam minden ellenállását feladva, legyőzöttként kapcsol ki, szívem támadására.
Fejemet elfordítva, még az utolsó védőbástyát emelek, hogy ne történjen semmi meggondolatlan cselekedet. Jimin-nek érezhetően nem tetszik, amit egy morgással ad tudtomra. Morgása, hasonló Chimmy dorombolásához, ezért visszakapom a fejemet, és Ő ezt rögtön ki is használja.
Éhes vadként tapad ajkaimra, ami pár pillanattal később finom kényeztetéssé enyhül. Arcomra pír kúszik, a nyakamtól a homlokomig beborítva.
Csókja olyan, amilyenre emlékeztem. Édes, és bűnös egyben. Mintha az égiek így akarnának büntetni, amint megízleled, nem tudod abbahagyni. Édes csokoládéként folyik végig ajkaimon, nyelvének simítása. Remegő ajkakkal nyitom ki az ajtót, beengedve nyelvét. Nem tétlenkedik és fejét kissé oldalra döntve mélyíti el a csókot, és ölel szorosabban magához. Képtelen vagyok uralkodni tetteimen, muszáj vagyok érezni Őt teljes egészében, közelebb és közelebb akarok lenni hozzá.
Míg az Ő keze a fenekemre vándorol, addig én kapkodó mozdulatokkal húzom ki begyűrt pólóját a nadrágjából és tapasztom mind két tenyeremet izmos hasára. Ujjaimmal le és fel zongorázok kockáin, miközben finoman az ajkait harapdálom. Rászorít a fenekemre, majd ölébe kapva a terem sarkában lévő asztalra ültet. Egy pillanatra sem szakítjuk meg csókunkat, és amint biztosan ülök, lábaimmal körbe ölelem derekát, magamhoz szorítva. Kezeim újabb felfedező körútra indulnak, és feljebb vezetve mellkasát kezdem simogatni.
Ő is képtelen uralkodni a hirtelen jött vágyon, és az átizzadt pólóm szegélyét megfogva rántja le rólam a felsőmet. Csak egy pillanatra vállunk el, de rögtön újra összetapasztjuk ajkainkat. Levegőre nincs szükség, egymás csókja tart minket életben.
Karjaival újra átölel, ahogy elhajítja a felsőruhámat, és a gerincem vonalán végig simít tarkómtól a fenekemig. Bele nyögők a csókba, mert soha nem éreztem még ezt a borzongást, amit ez az egyetlen érintés okozott nekem. Agyamra lila köd szál, és elveszítem minden józan gondolkodásomat. Nincs többé múlt, jövő, csak a jelen, vele! Nem érdekel többé, hogy ez álom vagy valóság, nem érdekel, hogy küldetésem van, és meg kell őt mentenem, semmi nem érdekel, csak ez a fiú, aki hónapok óta foglalja le agyam minden gondolatát, tölti ki szívem minden négyzetcentijét. A fiú, aki szorosan ölel, mint aki soha nem akar elengedni, aki mindentől megakar óvni. A fiú, akiért valószínűleg az életemet fogom adni.
-So! Édes kis So! – leheli ajkainknak – El se tudod képzelni, mióta várok erre. Az elmúlt hónapok kínszenvedés volt nekem. Folyamatosan elutasítottál, de közben vágyakozva néztél rám. Édes kis So, annyira boldog vagyok, hogy itt találtalak.
-Jimin…kérlek! – döntöm neki homlokomat és mellkasánál fogva próbálom eltaszítani magamtól. – Nem lehet. Ez…ez…egy véletlen balesett. Kérlek! – nézek csillagos szemébe, és úgy küldöm felé a könyörgésem – Mi ezt nem csinálhatjuk. Nem szabad – suttogom és próbálok teljesen kikerülni a vonzásából. Ahogy kicsit hátrébb lép, leugrok az asztalról és a pólómat kezdem keresni. Kifordítva pihen a tükör előtt, várva, hogy a gazdája újra felvegyen.
-So! Miért nem? Mi az akadály? – lép mögém, miközben a pólómat fordítom vissza, és a hasamnál fogva hátulról megölel. Érzem, hogy Ő még felhevült állapotban van, amit nem is csodálok, hisz az én szívem is valahol a kétszázat veri.  – Ugye, nem azért, amit Nam Joon mondott múltkor? Mert, ha igen, akkor te is tudod, hogy az baromság. – állát a nyakhajlatomra teszi és tükrön keresztül vizsgálja magunkat elégedett vigyorra az arcán. Tény, hogy jól nézünk ki együtt. De az idő, ez az élet most nem alkalmas erre. Majd talán a következőben. Valamelyikünknek hamarosan itt kell hagynia ezt a világot, hogy később egy új életben újra találkozhassunk.

És ez a valaki én leszek.


Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETTWhere stories live. Discover now