Mindenki fél valamitől.. ~befejezett~

A piros lufik.-Part 10.

~Beverly szemszöge~
-Hé Bill! Állj már meg!-futottam a fiú után, de ő csak egyre gyorsabban tekert. Én is egyre gyorsabban szedtem a lábaim, de még így is nagyon messze volt tőlem.
-Bill! Az ég szerelmére! Állj! Meg!-ordítottam most már dühösen.
A fiú megállt, lábát az aszfaltra tette, majd görnyedt háttal ült tovább a járgányon. Ahogy csak tudtam nagy léptekkel közeledtem, mert még a végén meggondolja magát.
-M-m-mit akarsz?
-Miért rohantál el?
-Nem mindegy?-sértődött meg újból, majd indulni készült, de nemes egyszerűséggel elé álltam.
Csak fújtatott.
-Kövess.-mondta nagy gondolkozásai közepette. Így csak szótlanul mentem a fiú után.
Haza jöttünk. Vagyis Billék hazához. Ez a ház valami meseszerű a mi kis ócska albérletünkhöz képest.
-N-n-nem jössz be?-kérdezi, miközben a kulccsal szórakozik. Az álmodozásból felébredve én is beléptem a hatalmas ajtón, majd egy újabb csodás látványban részesültem. Igen, valakinek ez egy átlagos családi háznak tűnhet, de nekem, Beverly Marshnak, igenis egy palota.
-K-k-kérsz valamit? Inni, enni?-törte meg a csendet.
-Nem köszi. De minek is jöttünk ide?
-E-elmondok egy-két dolgot.-töltött magának egy pohár narancslevet.
-Hallgatlak.-ültem le a kanapéra.
Ő is leült mellém, majd ivott egy kortyot, és belekezdett.
-Már majdnem e-egy éve tetszik nekem Stella.-Hogymi? És ezt nem vettem észre? Most hirtelen lettem meglepett és csalódott is.
-Féltékeny vagy a többiekre?
-V-valami olyasmi.
-Ahj Bill...
-D-d-de azthiszem téged is k-k-kezdelek megkedvelni.
Nagyot nyeltem majd, én is megszólaltam.
-Úgy mint.. mint Stellát?-kérdeztem kicsit zavartan.
Bólogatott. Bill szeret engem. De Stellát is.. a fiú keze lassan az enyémre siklott, ami a kanapén pihent.
-És akkor most kit szeretsz?-néztem le a kezeinkre.
-N-nemtudom.
-Figyelj, szerintem mond el Stellának is az érzéseidet, és ha viszont szeret..-itt elakadt a szavam. Nem tudtam megszólalni, mivel Bill betapasztotta a szám. Hogy mivel? A saját szájával. Ilyenkor mik is szoktak történni? Ja igen. Belép történetesen itt Stella, aki sírva megy el, és újból kezdődhet a dráma. A fiú egyre hevesebben csókol, amikor...
-Megzavartam valamit?-hallunk egy hangot, amitől a lehető leggyorsabban szét válunk. De ez a hang nem egy lány tulajdonosa. Ez inkább egy magas fiú hang. Ben.
-Óh.. szia-kezdtem el zavartan nevetni.-szia Ben.-nevettem.-Ez kínos.-húztam el a szám. Majd láttam a fiú szemében azt a szomorúságot, és becsapta az ajtót. Egyből utána szaladtam.
-Ben! Ez.. Ezt megmagyarázom!
-Ezen nincs mit megmagyarázni! Én naiv pedig még azthittem lehet köztünk valami.-ezzel elviharzott.

~Stella szemszöge~
-Kösz Mike!-nyitottam ki neki az ajtót.
-Szia Stella!-majd elindult. Intettem neki egyet, ezzel becsuktam a bejáratot. Nem is olyan ez a Mike gyerek mint gondoltam. Sokkal kedvesebb és okosabb, mint hittem. Lehet hogy még jó barátok is lehetnénk🤔.
-Hát akkor menjünk fel a szobába és folytassuk a semmittevést.-motyogtam magamban, majd lassan fel vánszorogtam a lépcsőn. Hat év szenvedés után végre a célhoz értem amikor... amikor kopognak.

-A jó életbe.-mondtam az égieknek [lol]
Újabb szenvedés után lejutottam a lépcsőn, majd kinyitottam az ajtót. Körülnéztem de sehol senki. Gondoltam biztos csak valami hülyegyerek szórakozik, majd mielőtt becsuktam az ajtót, valamin megakadt a szemem. A lábtörlőn egy aprócska boríték pihent. Lehajoltam, majd mégegyszer körül pillantottam, felvettem a levelet. Se címzett, se bélyeg, se aláírás. Lassan kinyitottam... na jó. Ez túlzás. Amilyen gyorsan csak tudtam feltéptem a papírt, majd kivettem belőle az aprócska papírt. Ez állt benne:

"Kövesd a piros léggömböket"

Értetlenkedve néztem körül újra, mivel tudtommal nincs születésnapom, hogy valaki meglepetés bulit szervezzen nekem.

Még mindig nem láttam semmit vagy esetleg senkit, így úgy döntöttem, ez csak egy szivatás. Már épp indultam vissza a házba, amikor egy kacajt hallottam. Lassan, de magabiztosan megfordultam, amikor egy lufit láttam a szemem előtt. Eltoltam a látványból a héliumot, majd a postaládánál fedeztem fel az újabb lufit. Odamentem, majd egy másik papír lógott ki hanyagul belőle. Ebben az állt:

"Nézz hátra"

Kicsit zavartan, de hátrafordultam. És gyerekek, egy erdőben voltam.
-Mi a fasz?
-Stella?-hallottam egy bizonytalan lány hangját. Nee.. ugye nem?
-El?-mondtam majdnem sírva. A bokrok és a magas fák között próbáltam a hang irányát megkeresni.
-Stella!-ölelt meg hátulról.
-Úristen!-fordultam meg, majd amilyen szorosan tudtam megöleltem, és csak zokogtam. A pici húgocskám. Újra itt van. Csak sírtam és sírtam a boldogságtól. Annyira hiányzott.
-Hol voltál?-kérdeztem az első kérdést ami eszembe jutott.
De.. de nem válaszolt. Semmilyen érzelem nem jött át az arcáról. Olyan volt mintha lefagyott volna.

-El?-fogtam meg a vállát, és egy kicsit rázogatni kezdtem, hátha "felébred"
De semmi.
Megváltozott. Kicsit magasabb lett, és vékonyabb. Haja kócos, szemei karikásak. A ruhája egy kék virágos szoknya. Ezt tőlem kapta még. De nem olyan volt, mint amikor a boltban megvettem, vagy amikor hordta. Piszkos volt, és néhol lyukas.
-Mi történt veled?-suttogtam neki a könnyeimmel küszködve.
-Ott voltam, ahol Georgie. És Betty.-válaszolta rekedt hangon. Legalább még ez maradt olyan. Az arca még mindig kifejezéstelen állapotban van, hangulata komor és rideg.
-És ők hol vannak? Tudod? El? Tudod hol vannak?-kérdeztem gyorsan
-Lebegnek. Mind lebegnek.
-Hol? Hol.. lebegnek?-kíváncsiskodtam furcsálva.
Nem válaszol. Értem. Szóval amit nem tud, vagy nem akar, vagy netán nem szabad elmondania, arra nem válaszol.
-Tudod..-próbáltam megfogalmazni.- tudod mi történt velük? Hogy miért lebegnek?
-Meghaltak Stella. Meghaltak.-vágta rá. Közelebb hajolt, majd a fülembe suttogta a következőt.-És ti is mind. Mind megfogtok halni.-közli egy ördögi mosollyal.

Mi lett az én kicsi testvéremből?  Ösztönösen a számhoz kaptam, majd zokogni kezdtem. Kezemet az arcomba temettem.
-Mi történik?-néztem fel magam előtt mondva.

Felálltam a guggolásból, majd észrevettem, hogy Elizabeth már nincs itt. Hova lett? Körülnéztem, majd egy alakot pillantottam meg.

Fehér ruha volt rajta, viszonylag magas. Arcát nem láttam, mert eltakarta az a temérdek lufi, amit a kesztyűs kezében fogott. Ezeket a léggömböket lassan elengedte, majd a pár méterre elhelyezkedő bóhoc arcát megpillantottam. A szájától a szeméig felhúzódó piros vonal meg görbült, vagyis mosolygott. De ez nem egy boldog mosoly volt. Egy ördögi mosoly.
Kezeit maga mellé tette, kicsit távolabb a derekától. Ujjait megfeszülten kinyújtotta, majd előrehajolt. Immáron kb 3 méterre levő lény a szemembe nézett.

Összehúztam a szemöldököm, majd sikítottam egyet. Szívem gyorsan dobogott, mondanom sem kell, be voltam szarva. Szája legörbült, mintha sajnálna.
Majd egy másodperc múlva megint mosolygott.
-Lebegni fogsz.-jelentette ki, majd felém futott, mire én ahogyan csak a lábam bírta, szaladtam én is. Az üldözőm is szaporázta a lépteit. Futottam, és futottam. Hátranéztem, majd tudatosult bennem, hogy sehol senki. Eltűnt.

Újból előre néztem, majd megint csak annyit láttam, hogy az ajtó előtt állok, és nézem a ház előtt elhaladó autókat, kezemben a levéllel, amit újból megnéztem, és mostmár csak egy jelentéktelen számla volt.

Lihegve csaptam be az ajtót, majd inkább leültem egy székre, és csak néztem magam elé. Úgy nézhettem ki mint egy elmeroggyant, de igazából úgy is éreztem magam. Most ha valaki látna, biztos hogy elküldene egy pszichológushoz. Pislogás nélkül néztem az ablakon ki, és tanulmányoztam a széltől hajladozó fákat, és csak ez járt a fejemben.
"Meghaltak. És ti is mind. Mind megfogtok halni."

Jó lebegést!🤡🎈