Mindenki fél valamitől.. ~befejezett~

A papírhajó és a sárga esőkabát-Part 8

Hali, igen tudom megkérdeztem az előző rész végén, hogy miről írjak, de megfeledkeztem még Georgie haláláról, szóval úgy döntöttem ezt még leírom, tehát ez a rész erről fog szólni. Ezt amúgy már leírtam az előző rész végén a hozzászólásokba de azért ide is le vésem hátha valaki nem látta.
Jó olvasást kívánok!❤️

Október.
-Megyek máár!!-csoszogtam le a lépcsőn. Bárki is az, most épp a nyugis ücsörgésemet zavarta meg. Fogalmam sincs ki lehet az, mivel a fiúk elhanyagoltak. Igen. Feltűnően kerültek nap mint nap. Legutóbbi incidensünk óta hozzám se szóltak. Valójában levegőnek néztek. És akkor a nők bonyolultak?!Bevvel váltok néha egy-két szót, de amúgy semmi. Teljesen egyedül maradtam. Épp egy hónapja tűnt el El. Anyáék nehezen tűrték, de már ők is kezdik megemészteni, hogy ami volt, elmúlt, felesleges rágódni a múlton, hogy miért nem vigyáztam rá. De én még mindig bízom a szívem mélyén, hogy drága húgom még viszont fogom látni.

Tehát az itthoni szőrös mamuszomban, és egy rózsaszín hálóingben botorkáltam le a hűvös bejárati ajtóhoz. Az a valaki még mindig szét veri a bejáratot, csak remélem nem egy perverz betörő...
A fabútorhoz érve a mellettem levő kis cipős komódról levettem egy aprócska spray-t, majd a hatalmas zsebembe csúsztattam. Kezemet a kulcshoz közelítettem, de mielőtt lefordítottam volna, eszembe jutott az eddigi csend, és csak a mostani eső kopogását és néhány apró villámlás szűrődött be az utcáról. Na mivan, talán megunta a betö...
Majd egy ismételten óriási ütésnek lett gazdája szerencsétlen ajtónk, mire én hátrahőköltem. Mi folyik itt?

Nagy bátorságom előrehozatalával elfordítottam a zárat, majd lenyomtam a hosszú "nyelű" kilincset, és nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót. Nagy meglepetésemre egy nem várt személy ált előttem csurom vizes pólóban, izzadt hajjal, sáros nadrággal, víztől tocsogó cipőben és szomorú arccal. Néhol könnycseppet mertem felmérni a szeme körül, ami mellesleg csak úgy rikított a vörösségtől. Nem mozdult, csak állt, a levegőt szakadtan vette. Próbált megszólalni, de a látszólagos stressztől egy hang sem jött ki a torkán. Itt valami nagy baj van.
Én sem szóltam semmit, csak az ajtót nagyobbra tártam, kezeimet magam mögé tettem vízszintesen, hogy jöjjön be a lakásba.
-S-S-S-Stella. B-b-beszélnünk k-k-kell.-hangja rekedt, és a szokásosnál is többet dadog. Erre nem tudtam mit válaszolni, inkább csak vártam.

Jó magam sem tudom mire, talán csak hogy meséljen, mi olyan egetrengetően fontos. Szemeibe könnyek szöktek, és az immáron viszonylag száraz arcán már éppen hogy végig akartak folyni. Reflex szerűen csak át öleltém, majd eszembe jutottak, hogy szinte egy hónapig kerültek. Nem számít, most az a lényeg, hogy végre egy hosszú hónap után újra karjaim közt pihenhet Bill.
Bevallom. Hiányzott.

Hagytam, hogy csak sírjon, adja ki magából azt, ami benne van. Hátát simogatva próbálom nyugtatni, bár azt sem tudom, hogy mi a baj forrása. Szerintem ideje rátérni a dologra. Lassan, de próbáltam köszökni a szorításából, és a konyhapult felé igyekeztem egy zsebkendőért. A fiú felé nyújtottam, aki csak egy hálás tekintetet küldött felém. Hát ez bizony nem fog olyan hamar nekem kitálalni. Felmértem a helyzetet, majd tenyerem a lapockájára téve toltam a kanapé felé. Vállát lenyomva kényszerítettem ülő helyzetbe, amit igénybe is vett. Helyet foglaltunk immáron ketten a nappaliban elhelyezkedő bőrülésen.

A fiú sokszor nekiiramodott a beszédnek, de ebből csak kudarc jött ki. Becsukva a szemem bólogattam neki, hogy hagyja, majd ha kicsit megemésztette a baját, amit még mindig nem tudok, elmondja.
-Figyelj Bill.-köszörültem meg a torkom, mire ő az eddigi padló tanulmányozásból kiszakadt, és figyelmét nekem szentelte.-Szerintem feküdj le, aludj itt nálunk. Majd holnap megbeszéljük.-simítottam meg a lábát.
-Sajnálom S-Stella, de nem l-l-lehet. A cs-cs-családomnak sz-szüksége van rám.-dőlt előre, így a könyöke a térdén pihent, ujjaival pedig a fejét támasztotta.
-Bill. Nyugi. Vegyél egy mély levegőt.-néztem rá, hogy csinálja amit mondok. Kicsit gondolkodott, majd behúnyta a szemét, és beszívta az oxigént.-És most fújd ki.-fújtúk ki egyszerre a levegőt.-Most pedig próbáld meg elmondani mi a baj.
Nagyot nyelt, majd a teljes testével felém fordult.
-Elvitte. Elvitte G-G-Georgie-t.-halkult el a hangja.
-Úr isten. Hogy mi?-pattantak ki a szemeim.-Aaaz nem lehet.-álltam fel, majd egyszer a fejem fogtam, máskor pedig az állam. Elkezdtem járkálni, mert nem tudtam hova tenni az imént le idézett szakavakat.-Nem hiszem el.-álltam meg Bill előtt, aki közben csatlakozott hozzám.-Annyira sajnálom.-kezdtem én is zokogásba törni. Na már csak ez hiányzott.
Nem tudom mióta állhatunk a nappali kellős közepén éjjel 11 órakor, teljesen elvesztettem az időérzékem.

Csak az számított hogy Bill ölelésében részesülhetnek, amikor épp sírunk. Romantikus nem? Hát nem, nem az.
Eközben az eső elállt, néha-néha leesik még egy két csepp.
-Biztos hogy haza mész?-dörmögtem a fiú mellkasába.
-Nem.. Ittmaradok.
Az ölelésből elválva rám mosolygott, mutatva, hogy jobban érzi magát, és a szemében némi köszönetnyilvánítást tükrözött.
-Rendben, akkor most szeretnél pihenni?-kérdeztem a fiútól.
-N-nemtudom.
-Akarsz róla beszélni?-utaltam az öccsére.
Nagynehezen bólogatott, majd mindent elmesélt. A papírhajótól elkezdve a sárga esőkabátig. Mellesleg megtudtam, hogy Bill beteg, így felállva a kanapéról a konyhába mentem, ahol nagynehezen előhalásztam egy gyógyszert, majd egy pohárba vizet töltöttem, és még egy citromos teát is készítettem. Mondtam neki, hogy nyugodtan menjen fel a szobámba, mindjárt megyek én is. A teát, a vizet és a gyógyszert egy tálcára pakoltam, majd egyensúlyozva felsiettem a lépcsőn. Egyik kezembe a mellkasomhoz szorítottam a tálcát, a másik kezemmel pedig kinyitottam az ajtót, majd becsuktam. Hátra fordulva egy igenis édes pillanatban volt részem, miszerint Bill összekuporodva feküdt az ágyam szélén, már-már az igazak álmát aludva. Letettem az íróasztalomra a dolgokat, majd az mély álomba merült fiúra egy szürke plédet tettem.
-Köszönöm.-suttogta.
-Én köszönöm, hogy nekem mondtad el.
-Benned bízok meg a legjobban.
Rá mosolyogtam, bár ő ezt nem láthatta, mivel a szemei csukva voltak.
El indultam az ajtó felé azzal a céllal, hogy hozok egy matracot, de egy kar visszarántott. Bill még mindig csukott szemmel megpaskolta a mellette levő helyet, utalva hogy feküdjek mellé.
Csak álltam és gondolkodtam. Nem tudtam mit tegyek, ott aludjak, hozzak egy matracot, vagy menjek le a kanapéra. A kanapé kilőve, hisz nem akarom magára hagyni Billt, a matrac kényelmetlen, így maradt a fiú mellett. De mégis fura lenne.. igen aludtam már vele de akkor is. Valamiért más.
-K-k-kérlek.-mondta alig hallható susmorgással, majd beadva a derekam be feküdtem mellé. A száján egy kisfiús mosoly jelent meg, amire én ösztönösen visszamosolyogtam. Fejemet a párnája hajtottam, majd lehunytam a szemem. Bill felém fordult, majd csak annyit mondott..
-S-s-sajnálom hogy elhanyagoltunk. A-azthittük így j-jobb lesz. A f-f-fiúk és köztük én is-itt kicsit megállt, majd folytatta.-Beijedtünk. Cs-csak arra g-gondoltunk, hogyha a k-k-közeledben vagyunk, akkor valamelyikőnk családtagja, v-vagy akárki közülünk is ennek a sz-szörnyűségnek lesz a része. Nem akartunk mi is eltűnni, vagy meghalni, úgy mint a húgod.-mesélte immáron nyitott szemmel, teljesen rám figyelve. Mégis hogy mondhat ilyet? Azért nem kerestek mert féltek hogy eltűnnek? Ugyanmár.
-Ez nevetséges.-közöltem nyersen, majd elfurdultam.
Nem szólt semmit. Szerintem elaludt. Még egy kicsit forgolódtam a gondolatok miatt a fejemben, majd én is követtem a mellettem fekvő fiút. Elaludtam.

Hey, ez a rész kicsit rövid lett, tele Billa vagy Still résszel [Stella és Bill Ship név, kinek hogy tetszik😂], de hamarosan megismerkedünk a többi lúzerrel is.

Eddig kit shippeltek a történetből?🥰