Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETT

Jelen 4

Szememet kinyitva keresni kezdem, de rögtön észre veszem, ahogy előttem ül a földön, hátsó lábain és hatalmas szemeivel az arcomat kémleli.

-Mi a baj? Féltékeny vagy? Nem kell, ez csak egy álom. Az a fiú sose létezett. – nyúlnék felé, de ő csak fúj egyet rám, majd szőrét felborzolva, elkocog a szobámba.

-Yah, Chimmy, te most tényleg a pasim vagy? – kiáltok utána nevetve.

Sose csinált még ilyet.

Egész nap durcázott. Este is csak gyorsan befalta a neki kikészített ételt és már indult is vissza a szobába. Fejemet csóválva figyeltem, ahogy egy pillanatra megáll és szomorúan rám tekint. Majd újra folytatva az útját, eltűnik a sötét szobában.

Este kilenc felé, már unni kezdtem a semmit tevést, ezért úgy döntök ideje aludni egy kicsit.

-Chimmy, szeretnél kicsit kimenni a kertbe? – nyitok be a szobámba. De nem találom a helyén. Hova lett? Körbenézek, forgolódom, de sehol nem találom. Benézek az ágy alá, a szekrény mögé, sőt még a fiókokat is kinyitom, hátha a nagy durcában odabújt el. De sehol nem találom.

-Hé, Chim, ez nem vicces. Gyere elő, ne ijesztgess. – kérlelem, de közben már a nappalit és a konyhát is felforgatom. Nincs a házban. Azonnal észre veszem, hogy szobám ablaka nyitva van. Kiment volna? De sose csinált ilyet.

Cipőmet magamra rángatva kocogok ki a kertbe, és hálát adok az égnek, hogy magas kerítésfallal van körbe véve. Hacsak nem ásott magának gödröt, itt kell lennie.

Már vagy fél órája körözök a kertben, közben telefonommal kell világítanom, mert a nap lement. Kezdek kétségbe esni és hajamat összefogva kilépek az utcára és ott kezdem el szólongatni.

-Chimmy, Chimmy, gyere elő. Ne viccelődj velem. Nagyon megijesztesz.

Újabb fél óra telik el, de sehol nem találom. Már legalább háromszor sírtam el magam, hogy elveszítettem őt, de igyekszem kitartani. A telefonom is merülőben van, így csak akkor világítok, ha nagyon sötét helyet kell világítanom.

-Chimmy! – kiáltom kétségbeesetten.

-Meow. -felkapom a fejem és a hang irányában kezdek szaladni.

-Meow, meow, meow. – hívogat. Egy sarokra érve megpillantom őt és nagyot sóhajtva lassabb léptekkel indulok felé.

-Chimmy, gyere szépen ide. – kérlelem, de Ő csak hátat fordít nekem és elindul az ellenkező irányba. Utána futok, próbálom elérni, de minden alkalommal, amikor pont megérinteném, csak farka szőrét érem el.

-Chimmy, ne szórakozz velem. Ez baromira nem vicces. – szólok rá, és látom a tekintetén, hogy Ő bizony élvezi. Előre szalad, majd kicsit lassítva bevár engem és közben figyeli, ahogy alig kapok levegőt a futástól.

-Értem, már! Azt szeretnéd, hogy mostantól együtt edzünk? Rendben, de kérlek, holnaptól, mert fáradt vagyok. – nyúlok megint érte, de pont kicsúszik az ujjaim közül. – Ne csináld már!

Egy út kereszteződéshez érve, Chimmy átfut az út túloldalához és ott leülve figyel engem. Bocsánatkérőn néz rám, és mint aki megunta a játékot elkezd visszasétálni hozzám.

Abban a pillanatban, egy autó fényszórója jelenik meg és Chimmy lefagyva a szokatlan fény hatására pont előtte áll meg. Arcomból kifut minden vér, de még marad annyi erő bennem, hogy egy gyors sprintnek köszönhetően, a kocsi elé állok és felkapjam őt. De arra már nincs időm, hogy elugorjak a kocsi elől. Ami ugyan lassítva, de elüt engem.

Dörömbölést hallok az ajtóm felől. Fáradtan nyitom ki a szememet és nézek a hangforrás felé. Fehér ajtóm kitárul, majd édesanyám esik be rajta. Fura.

-So Ra, ébren vagy? Kelj fel. El fogsz késni. – lihegi, majd nem törődve, hogy ez az én szobám, az én felségterületem, besétál és a sötétítő függönyt széttárva engedi be az őszi nap sugarait.

-Anyaaaaa! – vinnyogok fel és arcomba nyomom a párnát, hogy ne égjen ki a retinám. Fura.

-Kelj fel, Jimin lent vár. – kiáltja már a folyosóról, majd hallom, ahogy lesétál a lépcsőn és halkan valakivel beszélgetni kezd. Fura.

Ledobom a fejemről a párnát és dühösen ülök fel.

-Miért? – sikítok fel és hajamat összeborzolva megadóan mászok ki az ágyból és sétálok az iskolai egyenruhám elé. – Már nem sokáig kínozzuk egymást. Ez lesz az utolsó évünk együtt. Utána elégetlek. – simítok végig a durva anyagon. Fura.

Várjunk csak!

Leülök az ágyam szélére és emlékezni próbálok.

-Ez egy álom? Kómába estem? Miért álmodok a tizennyolc éves önmagammal? – körbe nézek a szobámba és megrökönyödve látom falaimat, amik tele vannak BigBang-es poszterekkel, zászlókkal, és minden féle kiegészítővel.

Miután összeszedtem magam és felöltöztem, elindulok lefele a lépcsőn, hisz valaki vár rám. Ki a fene lehet az a Jimin? Fura

Az utolsó lépcsőfokra lépve, látom meg a nekem háttal álló fiút. Ugyan az a borzalmas egyenruha van rajta, annyi különbséggel, hogy innen hátulról jól áll neki. Karjaimat magam előtt összefonom és lépcsőkorlátnak dőlve mérem végig újra.

Magas, hosszú lábakkal, de nem hosszam, mint Jin-é. Ellenben izmosabb. Biztos sportol. Fura

Fekete hajába túrva fordul felém, majd amint észre vesz, elmosolyodik. Fura

Az nem lehet. Ugyan az a mosoly, a szemek, és mozdulatok.

-So, végre! Látom, sikerült utol érni.