Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETT

Jelen 3

-Tudod, hogy nem nyerne. Amúgy meg áruld el nekem, hogy egy menő sikeres ügyvédnek a felesége miért is jár dolgozni? Ráadásul egy ilyen híresen hím-soviniszta cégnél?

-Drága Dongsaeng, szerinted képes lennék a nap huszonnégy órájában otthon ülni, takarítani, főzni és várni a drágalátos férjemet? – kacag bele a telefonba – Inkább ez a munka, mint az unalom otthon.

-Irigy vagyok rád.

-Aztán ugyan miért vagy? Fiatal vagy, előtted az élet? Ne légy irigy, egy nálad tíz évvel idősebb Ajumma-ra. – kuncog vonal végén. – So Ra, hidd el, érted is eljön a herceg fehér lovon és majd boldogan életek míg meg nem haltok.

-Gondolod? Mégis csak lassan huszonhét leszek.

-Tudom. Viszont most leteszlek, mert itt van minden idők Park nagy vezére, hogy kiosszon pár olyan feladatot, ami amúgy az övé lenne. – sóhajt a telefonba és mielőtt elköszönnék, már bontja is a vonalat.

Sóhajtva ejtem a telefont az ölembe és magam elé meredve hallgatom szobámban elhelyezett falióra kattogását.

Egy perc. Két perc. Miért halad ilyen lassan az idő? Dühösen csapok a takarómra és Jin ezt a pillanatot választja, hogy belépjen.

-Kicsi hugicám, min dühöngsz már megint? Itt van Jin nagytestvér, hogy haza vigyen. És hoztam meglepetést. – ezzel félre áll az ajtóból, hogy beengedje az érkezőket.

-Meglepetés! – kiáltják egyszerre a bandatagok.

Ijedtemben a takarót a fejemre húzom és onnan kiáltok ki.

-Menjetek ki! Nem láthatok így!

Válaszként egy emberként nevetnek, de kérésemnek eleget téve elhagyják a szobámat. 

Amikor már úgy érzem, hogy tiszta a levegő, kilesek a paplan alól és megnyugodva, hogy valóban egyedül vagyok Jin-nel befutok a fürdőbe.

A tükör előtt megvizsgálom az arcomat és szörnyülködve konstatálom, hogy bizony, voltam már jobb bőrben. Gyors arc és fogmosás után, kezemmel végig szántok fekete hajamon, és kicsit megcsipkedem az arcomat, hogy élő embernek tűnjek.

Nem láthatnak sápadtnak. Főleg nem Ő.

Kifutok a fürdőből és gyorsan leveszem a kórházi hálóinget és tegnapi ruhámat magamra kapkodva átkozom meg Jin-t, hogy egyedül a fogkefét nem felejtette el nekem tegnap elhozni, de váltóruhára már nem volt gondja. Kicsit megszaglászva magamat, kifújom a bent tartott levegőt, szerencsére nem vagyok büdös.

Az ágy szélére ülök és a világ legbájosabb mosolyát öltöm magamra.

-Kész, most már bejöhetnek. – bólintok Jin-re, aki az egész produkciómat vigyorogva nézte végig.

-Te aztán nem vagy semmi. Mégis melyiknek akarsz tetszeni? – válaszomat meg sem várva felemeli a kezét. – Inkább nem akarom tudni, melyik csapattársam csavarta el egyetlen hamvas unokahúgom fejét. A végén még én csavarnám le az Ővét. – majd az ajtóhoz sétál és kiszól a fiúknak.

Továbbra is tartva a mosolyomat figyelem, ahogy sorjában belépkednek és körbe állva vigyorognak vissza rám.

-Jobban vagy Noona? -kérdi Kook. Én csak felé fordulva bólintok egyet.

-Nagyon beütötted a fejed? – folytatja a kérdezést Taehyung és mellém ülve az ágyon átkarolja a vállamat.

-Yah, öcskös, szállj le a nőmről! – ül a másik oldalamra Yoongi és barátja kezét lelökve rólam, átkarol ő is.

Jin-re tekintek, aki vérben úszó szemekkel figyeli a jelenetet és a reakciómat, hogy kinél fogok elpirulni. Mindent megteszek, hogy ne vegye észre, mert nem szeretném, ha nagy testvér módján elbeszélgetne vele és ezáltal minden esélyemet, hogy észre vegyen, mint Nő eljátssza, mert Ő épp felnőtt bátyként viselkedik.

-So Ra. – szólít meg Ő. Én pedig próbálom normalizálni a légzésemet. Nem bukhatok le. – Egész éjjel aggódtunk érted, biztos jobban vagy már?

-Igen Hoseok. Már nem szédülök és a fejem se fáj annyira. – nézek mosolygós arcába és érzem, hogy lebuktam. Jin-re kapom a tekintettemet és látom rajta, hogy rájött. Meg is indul barátja felé és közvetlenül mögötte megáll, vállaira teszi a kezét és megszorítja.

-Hyung, megijesztettél. – fordul hátra Hobi és rémült tekintettel néz az idősebbre, akinek most a mosolya nem szép, hanem vérfagyasztó.

-So Ra, ha nem okoz neked gondot, haza viszünk. – szólal meg a  Namjoon, miközben értetlenül ingatja meg fejét az előbbi jeleneten.

Szerencsére nincs csomagon, csak a kézi táskám, de azon is összevesznek a fiatalabbak, hogy ki vigye. Ezen jót mosolyogva, inkább a vállamra akasztom és Jin-be karolva elhagyjuk a kórházat.

Miközben beszállok a fiúk furgonjába egy fura érzés kap el. 

De ja vu. 

Egyszer már kísértek haza így engem. Csak akkor mintha fiatalabbak lettünk volna. Fura, születésem óta nem voltam kórházban.