Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETT

Jelen 1

„Kérlek, ments meg, adj még egy esélyt,

 Kérlek, adj, még..."

-Ahn So Ra! Ahn So Ra! – Park csoportvezető hangja egyre türelmetlenebb. -Hihetetlen ez a nő. Mégis mi a fenét csinál? Alszik? Jah, Eun Mi! Ébreszt már fel! – adja ki az utasítást, de én eddigre már elszakítom a tekintettemet a monitorról és kihúzom a fülemből a fülhallgatót.

-Igen, Park csoportvezető. Nem aludtam, csak belemélyedtem a munkába. – állok fel és hajolok meg bocsánatképpen. Vezetőm kimondottan faragatlan és egyáltalán nem tiszteli a munkatársait. Főleg a nőket! Ezért minden egyes hibára, vagy általa vélt hibára folyamatos hajlongás volt a válaszunk. Persze a férfi kollégáknak erre nem volt szüksége. Hisz ők mindig tökéletesen teljesítettek minden helyzetben. Még akkor is, ha Eun Mi-val maradtunk bent éjszakákon át az irodában és tökéletesítettük a terveket, amik persze végül nem a mi nevünk alatt került a főnökség elé.

Igazából már számolgattuk, hogy vajon mikor küldenek el minket, mint használhatatlan és értéktelen embereket.

-Ahn So Ra, legyen szíves az EMI aktát felhozni a raktáról. Az igazgató tanácsnak szüksége van rá.

-Érettem, Park csoportvezető. – hajolok meg, és a raktár kulcsot magamhoz véve elindulok az alaksorba.

A liftre várva előkapom a telefonomat és gyorsan ráírok unokabátyámra.

SoRaMeow: Jinnie, ha ma nem jelentkeznék, akkor az alaksorban megtalálsz 10 év marketing terv dobozai alatt.

Mosolyogva küldöm el az üzenetet, de nem várt gyorsasággal jön a válasz.

HandsomeBoy: Ha 10 percen belül nem válaszolsz, elindulok a fiúkkal és megmentünk.

SoRaMeow: 10 perc mire bejutok. És csak lassan a testtel, most Japán vagy, vagy nem?

HandsomeBoy: Már az Incheon reptéren várjuk a csomagjainkat. Akkor kapsz 30 percet. Utána megkereslek és kicsit elbeszélgetünk azzal a Park-kal.

SoRaMeow: Ne aggódj bátyuska, hamarosan, érzem hamarosan minden meg fog változni. Te meg csak gyakorolj sokat, hogy minél több női szívet törj össze világ szerte.

HandsomeBoy: Aggódok, három éve mondod, hogy jön a változás. De minden olyan, mint amikor szerződéses voltál.

SoRaMeow: Női szívek...

HandsomeBoy: Értem, értem! Vigyáz magadra és Chimmy-re. Jövő héten átugrunk a fiúkkal egy vacsira.

SoRaMeow: Akkor megint foszthatom ki a malacperselyt.

HandsomBoy: Nem is...

SoRaMeow: Kész hadsereg....

Mosolyogva teszem el a telefont a zsebembe, és nagyot sóhajtva lépek ki liftből.

Igazából semmi félelmetes nincs a helységben. Szépen rendezett sorok végig a fal mentén, majd két méteres magasságban polcokra helyezett dobozok, rendszerezve és felcímkézve. Az óriási teremben hatalmas lámpák biztosítják a fényt a tökéletes látáshoz és a négy sarokban elhelyezett szellőző rendszerek pedig a normális levegőt, minimális párát meghagyva.

Én mégis utálom ezt a helyet. Pedig semmi különösebb okom nincs rá, de valahogy mindig kiráz a hideg, ha ide le kell jönnöm. Rossz érzésem van.

Zsebemből kiveszem a cetlit, amire gyorsan felírtam az adatokat, hogy mit kell keresnem és pontosan hol, amikor egy halk motoszkálásra leszek figyelmes. Lábujjhegyre állva, lépdelek végig, a sorokba benézve, minimális hangot kiadva. Remélem, hogy nem patkány vagy egér.

Újabb hang. Ez most egy koppanás.

Valaki van lent, dobban minden egyes lépésnél a szívem. Természetesnek mondanám, hogy egy ekkora cégnél, miért ne lehetne rajtam kívül más is itt lent, de a közel öt év alatt egyszer sem találkoztam senkivel sem, ezért ijedtem meg. Egy ilyen férfiak által uralt cégnél, ahol az alaksorba tényleg csak nagy ritkán járnak le az emberek, és ahol nincs térerő, kicsit ijesztő egy magamfajta huszonhat éves, egyedül álló nőnek.

Már az utolsó előtti sorba is benéztem, és kezdek megkönnyebbülni, hogy csak a képzeletem játszik velem, amikor hirtelen az utolsó sorból valaki kifordul, és mivel egyikünk sem számított a másikra, így egymásnak ütközzünk.

Az ütközésnek köszönhetően, lendületből hátra esek miközben karjaimmal úgy verdesek, mint egy repülni tanuló kiskacsa. Esélytelenek teljes nyugalmával érkezem fenékkel a földre, amit könyökeim követnek, és csak hogy biztosra menjek, még a hátam is beverem. Fejem koppanásától jó pár másodpercig visszhangzik a terem. Szinte az egész testem fáj a becsapódás erejétől. Szememet összeszorítva próbálom ülésbe tornázni magam, és „támadómat" meglesni.

Kezeimmel hátul támaszkodva nézek fel az előttem állóra. Úgy tűnik csak én estem el, mert olyan egyenesen áll tőlem pár centire, mintha csak egy légy repült volna neki, nem pedig egy ember.

Jobban beüthettem a fejemet, mint gondoltam, mert egy tizennyolc éves fiú áll előttem. Szaggatott feszes farmer tapad lábaira, legalább két számmal nagyobb fehér pólót visel és amikor sikerül az arcára fókuszálnom kótyagos szemeimmel, mosolyogva simítja hátra fekete haját. Nem csak a szája mosolyog, de a szemei is apró résre szűkülnek, olyan hatást keltve, mintha csak két csík lenne. Pufi kisfiús arca ismerősnek tűnik, de egészen addig amíg meg nem szólal, nem tudom hova tenni lényét.

-So, minden rendben? Nem is te lennél, ha nem jönnél nekem. – kacag fel.

Arcomból minden vér kiszalad. Érezem, hogy a testemet elhagyja a fájdalom és remegés váltja fel.

Az nem lehet.

Képtelenség.

-So, rendben vagy? Nagyon elsápadtál. – néz le rám ijedten és leguggol elém. Finoman az arcomra simít és egy újabb tipikus mosolyt küld felém.

-Te...nem...te nem lehetsz itt! – nyögőm fel és próbálnék elhúzódni tőle, de a testem nem reagál. Továbbra is ott ülök előtte, miközben arcomra helyezi finom, puha kezeit. Közelebb hajol és így láthatom arcának minden rezdülését, rózsaszín ajkait, tökéletesen ívelt szemöldökét és meleg barátságos tekintetét.

-So, miről beszélsz? – néz rám továbbra is mosolyogva.

-Nem lehetsz itt. – remeg a hangom, testem felett átveszi az irányítást a félelem és rettegés. – Te...meghaltál hét évvel ezelőtt.