Phantom (magyarul)

17. fejezet

Apa lesétált a földszintre a Star Wars zenéjét fütyörészve.

Felálltam, és a falhoz nyomtam a fülem, megkopogtattam, mint ahogy apa. Teljesen biztos, hogy üres volt és visszhangzott.

Tudtam, hogy a ház régi és ijesztő, de ez a legfurcsább eddig.

Hátraléptem és a falat néztem, megvizsgáltam a fürdő és a vendégszoba között teret. Úgy nézett ki, hogy éppen elfért egy ajtó a kettő között, összekötve őket. Kerestem bármiféle jelét a harmadik ajtónak, de nem találtam.

Elhatároztam, hogy egyetlen ember van akit meg kell kérdeznem.

-

"Jane, ez veszélyes. A szüleid bármikor bejöhetnek, te mondtad."

"Mióta aggódsz azért, hogy látnak? Több napja bemásztál az ablakomon és elbújtál a kocsi csomagtartójába."

Harry behúzta  a nyakát, ahogy felmentünk a lépcsőn. "Igen, de nem mászkáltam  a házadban, amikor nyitva volt."

Ránéztem.

Megforgatta szemeit. "Rendben, de nem akkor, amikor valaki itthon volt."

felvezettem a lépcsőn az előtérbe, megálltunk a két ajtó között.

"Oké, szóval egyik nap, apa képeket rakott fel és.."

"Aww ez te vagy?" Mutatott Harry a képre, amin három éves voltam.

Elpirultam, szememet forgattam és elütöttem kezét a képről. "Koncentrálj. Mint mondtam..'

"Nézd a pufók arcod, aranyos vagy." Gügyögött, köztem és a kép között váltogatta tekintetét. "Látom a hasonlóságot. Kinőtted a gyerekduciságot. Nos, nincs baba duciság, mert tizenhét éves vagy három helyett, de.."

"Fogd be Harry."

"Gyerünk, nézz magadra." Visszanézett a képre és nevetett.

"Az Isten szerelmére, tudnál figyelni rám?"

Felegyenesedett, visszafogta mosolyát. "Bocsi, folytasd."

Drámaian sóhajtottam, a falhoz fordultam.

"Apa próbált felfúrni egy képe a falra, de visszahangzott. Azt gondolta csak felesleges hely, de..." Vállat rándítottam.

Harry ugyanazt csinálta, mint én és apa, fülét a falra tette és megkopogtatta. Bólintott. "Határozottan üres."

Összefontam karjaim. "Tehát..?"

Üres tekintettel nézett rám. "Tehát mi?"

"Emlékszel, hogy lett volna bármi mögötte, amikor itt laktál?"

Visszafordult a falhoz, vizsgálgatta. Közelebb ment és végigfuttatta ujjait a tapétán, nem tudom miért, - nem képes érezni. Kíváncsian néztem őt, amint felnézett és lenézett az aljára és azután minden köztes helyet.

"Nem tudom." Mondta végül.

Őt néztem. "Hogy érted, hogy nem tudod?"

"Úgy értem, nem emlékszem semmire ezzel a fallal kapcsolatosan." állította határozottan. "Ismerősnek tűnik."

"Ismerős?"

"Mintha kapcsolatban lettem volna vele valahogy. Miért számít?"

Megrántottam a vállam. "Gondoltam furcsa, ez minden."

Horkantottam. "Nem." Mondtam. "Élve felemészt. Meg fogok őrülni."

Vállai remegtek a nevetéstől. "Nos, tudok egy rövid utat a temetőbe, ha akarsz egy kis friss levegőt és bulit a halottakkal."