Phantom (magyarul)

12. fejezet

"Halkabban." Sziszegtem. "A szüleim meghallhatnak."

Hajába túrt. "Igazad van."

Felálltam és közelebb mentem hozzá, alig pár méterre voltunk egymástól. "Nézd, tudom, hogy káosz van a fejedben belülről, de én segíteni akarok és fogok neked. Oké?"

Szemei ellágyultak és bólintott. "Köszönöm, Jane."

Egy apró mosolyt küldtem felé.

"Szóval mit csináljunk?" Kérdeztem.

Keresztbe fonta karjait mellkasán. "Meg kell fejtenünk, hogy Jenna mit tud. Valószínűleg valamit, ha furcsán viselkedik."

"Gondolod, hogy ő lenne a gyilkos?"

"Lehetséges. Sosem szerettem viszont., tehát..."

Homlokomat ráncoltam. "Ez elég indok?"

"Nem tudom. Jenna nagyon hangos mindig, nem túl okos. Nem hiszem, hogy ő lenne a gyilkos."

"De akkor is tud valamit."

"Határozottan."

Csend telepedett ránk.

Harry kinézett az ablakon, elgondolkodott. Igazán lenyűgözött. Tudott gondolkodni, de nem érzett. Tudott érinteni, de nem tudott lélegezni. Tudott mosolyogni, de nem tudott aludni. Milyen lehet ilyennek lenni?

"Milyen érzés?"

Rám nézett.

"Tudod, halottnak lenni. Milyen érzés?" Tettem fel egy önző kérdést, amire azóta kerestem a választ, hogy öngyilkos akartam lenni.

Nyelvével megnyalta ajkait lassan, mielőtt a nyelvét fogai közé vette.

"Ülj le Jane."

Összezavarodtam, tehát leültem.

Harry előttem állt kezei még mindig háta mögött voltak.

"Senki nem kérdezte még ezt tőlem ezelőtt," Mondta. "Lényegében, te vagy az első ember, akivel kapcsolatba léptem mióta meghaltam."

"Nem beszéltél senki mással? A családoddal sem?"

A fejét rázta. "Nem voltam benne biztos, hogy a hangom működik." Kiengedett egy kis nevetést."Az elmúlt három hónapban csak megfigyeléssel töltöttem az időt, mint mondtam korábban. Végig néztem a temetésem, végig néztem, ahogy lezárták az ügyem, és végig néztem, ahogy a szüleim összepakoltak és elköltöztek." Megfeszítette állkapcsát. "Nem találták meg a testem. Nincs sírhelyem. Csak egy isten verte síremlékem van. A testem nincs csak kő alá temetve, koszos. Felidegesít, hogy az apám és az anyám nem tiltakozott, amikor a rendőrök lezárták az aktámat, mintha nem is léteztem volna."

"Legalább tiszteletüket tették irántad." Mondtam csendesen.

"Nem érted," Mondta. "Nem akarom a tiszteletüket. Az életem akarom visszakapni."

Elcsendesedtem.

"Az életemet akarom, vagy a halálutáni életemet. De nem itt ragadva lenni."

"A pokolba." Mondtam.

Harry rám nézett.

"A kettő között. Az utóélet ahol béke van - mennyország. A kettő közti állapot, amikor itt ragadsz a földön, amikor azzal töltöd az idődet, hogy azon tűnődsz miért ilyen kegyetlen ez a hely. Ez a pokol, amikor itt ragadva nézek mások életét mikor te magad még lélegezni sem vagy képes."

A szavak úgy buktak ki belőlem, mintha pszichológiai diplomám lett volna. Nem tudom honnan jöttek, de szerettem őket.

Harry csak bámult.

Pár másodpercig mielőtt mosolyogni kezdett.

"Látod, Jane, " Mondta. "Ezért választottalak téged, hogy segíts."

"Hogy érted?"

"Úgy gondolkozol, mint én."

Felnéztem rá és a tekintetünk összeragadt.

Elképesztő, hogy hogyan tudunk ilyen módon beszélni, amikor más államból származtunk. Úgy éreztem, hogy egy határvonal elválaszt minket, de ezt át lehet lépni. Az emberi élet olyan törékeny, de az emberi elme oly erős, és tudom, hogy Harry ezért állt akkor előttem. Az élete végetért, de az elméje kitartott.

Harry megköszörülte a torkát. "Akarod látni a síremlékem, Jane?"

Szívdobogásom felgyorsult. "Igen."

Kurtán bólintott, az ablakhoz sétált és szélesre nyitotta.

Bezártam a hálószobám ajtaját és követtem őt az ablakon keresztül, az indán leereszkedve, amíg a lábam a földet nem érte.

Harry beült az anyósülésre és mutatta az irányt. Úgy éreztem a szívem a torkomban dobog. Nagyon ideges voltam, és nem tudtam miért.

Leparkoltam a temető parkolójában.

Harry minden szó nélkül szállt ki és várta, hogy kövessem.

A Castle Hill-i temető körbe volt kerítve hatalmas fallal, és csak egy bejárata volt - egy fekete vas kapu. Minden hova fák voltak ültetve az ott nyugvók emlékére.

Harry úgy vezetett, mintha már ezerszer járt volt erre.

Ami valószínűleg így is volt.

És ez a tény összetörte a szívem.

Vállai megfeszültek és éreztem a kemény hideget, ahogy a temetőben mentünk. Azon tűnődtem, hogy ki tudja hányan ragadtak még itt.

Levezett egy elhagyatottabb sorhoz, egy nagy tölgyfa mögé. Hirtelen megállt, kinyújtotta kezét elém.

"Istenem." Mondta, szavait elfújta a szél.

Egy fa mögé rántott és én összezavarodva néztem rá.

"Mi a pokol?" Kérdeztem.

"Óvatosan nézz körül." Válaszolt, hangja halk volt, így nagyon koncentráltam, hogy halljam.

Lassan, kikukucskáltam a fa mögül.

Egy alak állt a kis kővel szemben, egy csokor orchideával a kezében. Nem tudtam, hogy ki az, mert a fa beárnyékolta, de azt meg tudtam állapítani, hogy egy férfi alak.

"Ez a síremlékem." Mondta halkan a fülembe. "Senki nem jött ide a temetésem óta."

Az alakot néztük, ahogy letette a virágot gyengéden, vállai meggörnyedtek és a feje le volt hajtva.

Egy régi barát részvéte?

Egy család tag?

Egy gondolat járt a fejembe, minden egyes lélegzetvételemnél.

Lehet a gyilkos bűnös lelkiismerettel?

Tudtam, hogy Harry is ugyanazt gondolja, mert a szemei kitágultak, amikor az alak megfordult és végül felismertük.

Koszos szőke haj, szürke szemek és sötét kék CHHS-es kabát.

"Max." Suttogta Harry.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: