Violet Magic [Yu-Gi-Oh! 5D's ff.]

Ütköző vélemények

...

– Igen, ismerem a történetet – sóhajtottam, ám az arcára kiülő csodálkozást megpillantva összeszorult a gyomrom. Ha most rájön, hogy honnan is tudom én ezeket...

– Valóban? – vonta fel szemöldökét, majd megvilágosultan bólintott. – Lehet. Biztos Carly sajtó tudósításaiból, neki Jack pár csésze ultra drága tea mellett mindenről beszámolt. Ironikus, hogy Carly egykor maga is sötét megjelöltté vált, ám abból az időből semmire sem emlékszik, csak amit Jack elmondott neki róla...

– Igen, a Carly lány újságcikkeiből tudom – helyeseltem, megkönnyebbülve, hogy így nem kellett felhoznom Amytriát. Szóval mégsem most fogja leleplezni a titkaimat. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem ezeket, Yusei – sóhajtottam lágy mosollyal. – Most sokkal jobban meg tudom érteni a helyzetedet, azt, hogy mi mindenen kellett keresztülmenned, míg eljutottál oda, ahol most vagy.

– Ühm – bólintott Fudo egyetértően. – Én pedig sosem felejtettem, honnan indultam, és hogy milyen utat jártunk végig a többiekkel, ami elvezetett idáig.

– Egyszer sem hagyod ki őket a történetből, igaz?

– Nem, hiszen szerves részei annak. A barátaim nélkül most sehol sem lennék – bizonygatta mély meggyőződéssel.

– Nos, talán korábban még helytállt volna ez a kijelentésed, de jelenleg... Hiszen már második éve, hogy elhagyták a várost, nem? – kérdeztem, hisz emlékeztem még arra, amikről tegnap beszéltünk, a WRGP-ről, és arról, hogy a 5D's csapat tagjai szétszóródtak a világban.

– A várost egy időre elhagyták, de a szívemben örökre megmaradnak – válaszolta, de láttam, hogy az arcán ragaszkodás mellett pár pillanatra szomorúság fut át. – És én az ő szívükben. A barátság erői összekötnek minket – magyarázta, azonban az enyhe bizonytalanság hangjában arra utalt, mintha ezzel saját magát is próbálná meggyőzni.

– Két év hosszú idő... – szólaltam meg elgondolkodva. – Egyszer sem érezted magad... magányosnak?

– Az előbb felsorolt érvekből kifolyólag... nem – vágta rá, de nem teljesen hitt saját válasza őszinteségében. – És te? Te magányos vagy, Yuzuki? – kérdezte hirtelen. Hiába fogtam volna arra, hogy nyilván csak saját magáról kívánja elterelni a szót, Fudo Yusei nem olyan ember volt, aki a kellemetlen helyzetekből mindenekelőtt menekülni óhajtott volna, lehetőség szerint oly módon, hogy ezt a kényelmetlen helyzetet valaki másra erőlteti át. Egyértelmű volt tehát, hogy Yusei sokkal inkább őszinte érdeklődéséből kifolyólag kérdezett vissza, s emiatt én is nehezebben fojtottam el magamban az igazságot. Ám mégsem akartam az orrára kötni, hogy az arcán megjelenő némi aggodalom, kék szemeiben csillogó együttérzés igenis joggal megalapozott.

– Nem – feleltem túlságosan is erélyesen. – Nem vagyok magányos! Mi? Én? Soha! Nem is ismerem ezt a fogalmat!

– Az, hogy ennyire erősen tagadod, arra enged következtetni, hogy talán pont az ellenkezőjét érzed. A te barátaid merre vannak?

– Itt körülöttem – vágtam rá kapásból, amin kissé ledöbbent. – A szörnyeim, a Szellemek, akik mindig velem vannak! Ők a barátaim! – magyaráztam.

– Értem. ...És az ember barátaid?

– Olyanokra nincs szükségem!

– Hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodott Fudo fejcsóválva. – Néhány Szellem nem pótolhatja az emberi kapcsolatokat, legyenek akármilyen nagyszerűek! Ezért tagadtad annyira, hogy magányos vagy, mert félsz beismerni, hogy...