Violet Magic [Yu-Gi-Oh! 5D's ff.]

Clockville

A piros furgon érkezése végül megtörte a közénk ereszkedett feszült csendet. Yusei, ahogy ígérte, bemutatott barátjának, persze ezúttal Hatsune Yuzukiként, hogy minél kevesebb feltűnést keltsünk. A motoromat feltették a csomagtartóra, én pedig beültem az anyósülésre. Még Yusei is befért volna, de ahelyett, hogy feltette volna ő is a motort, ő inkább azon gurulva követett minket. A sisakokat már visszacseréltük, így ő a sajátjában volt, az enyém meg az ölemben pihent.

Kitamurát kedves, rendes embernek ítéltem, aki viszont túlságosan is érdeklődő tud lenni, ha belelendül. Mégsem éreztem helyesnek leállítani a kérdéseit, mivel épp szívességet tett nekem, másrészről, úgy éreztem, talán ezzel is felesége hiányát próbálja palástolni. Mivel eléggé gyanakodott, végül be kellett vallanom, hogy én vagyok Yuzuki Violet, a híres turbópárbajozó. Kitamura ugyan maga nem nagyon párbajozott semmilyen módon, de kiderült, hogy Yume igen, s emiatt együtt szokták nézni a párbaj versenyeket. Sokszor látott a tévében, ezért is ismert fel.

– Szóval... a leghíresebb női turbópárbajozó Neo Dominóba érkezik, és máris belefut a város legjobb férfi turbópárbajozójába? – kérdezte Kitamura kíváncsian vigyorogva.

– I-igen, pontosan így történt – bólogattam kissé zavartan. – Egymásba futottunk az autópályán.

– Neked pedig elromlott a motorod, ő pedig azonnal a segítségedre sietett...

– Dióhéjban ennyi a történet – zártam le ennyivel.

– Tisztára, mint egy mozifilmben! Vagy egy dél-koreai szappanoperában! – lelkesedett Kitamura. – Szereted a szappanoperákat? Én imádom őket...

– Nos... – Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. Kitamura külsőre magas, izmos, komoly férfinek tűnt, mégis úgy lelkesedik itt a szappanoperákért és a történetünkért, mint egy kislány. Valójában, aranyosnak találtam ezt. – Nem igazán van időm ilyesmiket nézni – feleltem végül. – Versenyek, meg edzések...

– Á, igen, igen – bólogatott hevesen. – De azért a fiúkra csak van némi időd, ugye?

– Hogyan? – nyílt tágra a szemem. – Nem túl személyes ez a kérdés így öt perc ismerkedés után?!

– Na, nyugi, nem mondom el a sajtónak! – bizonygatta. – A mi Yusei fiunk bejön neked, igaz? Láttam ám, ahogyan méregeted, amikor megérkeztem!

– Mi? – döbbentem meg. Még csak az hiányzik, hogy a végén még elmondja Yusei-nak! – Csak két rivális együtt lóg egy kicsit – feleltem végül.

– Riválisok, ellenfelek, a tiltott szerelem... – áradozott. Én meg pirultam, mint a rák.

– Csak az ellenségek közötti szerelmet szokták tiltottként emlegetni! – mutattam rá.

– Akkor... szabad a pálya, Yuzuki! Nyomulj rá rendesen!

– Micsoda?! – kiáltottam elkerekedett szemekkel. Erre már Yusei is mellénk gurult.

– Valami gond van? – kérdezte Fudo.

– Nem, nem, csak beszélgetünk – legyintett Kitamura. – Menj csak előre, itt szűkebbek az utak!

– Rendben – vont vállat Yusei, és kielőzött minket.

Ekkor lassan elhagytuk a bérházakat és egy nyitottabb, külvárosi részbe értünk. A hagyományosan, kővel burkolt házak a távolban egyre inkább emlékeztettek egy tizenkilencedik században épült kisebb városra, s egy óratorony is ott magaslott azon a helyen, ahol a főteret sejtettem.