The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

80.-Chain Reaction

Szóval, már alig maradtunk a lakásban, ez pedig furcsa volt, főleg azok után, hogy mindig beszélgetéstől volt hangos az egész épület. Newt sokan gondolkodott azon, hogy visszamenjen-e az állatkórházba, de mi lebeszéltük, mondván, már egy jó ideje annak, hogy bezárta azt. Viszont tudjuk, hogy nem leszünk képesek sokáig visszatartani Őt, maximum csak elhúzni a távozását. Rájöttem, hogy Elijah elindította a láncreakciót, miszerint mindenki kezdi elindítani a saját életét, és próbálgatják a szárnyaikat, amiket még a születésükkor kaptak, hogy elérjék az álmaikat. Nemsokára Louis is elhagyja a lakást, majd Liam és Scott is elköltözik. Akkor pedig mi sem maradhatunk, hiszen Dawn és Niall is elkezdik a saját közös létüket, ahhoz pedig már mi nem kellünk. Kicsit nosztalgikusan gondoltam erre az időre, mert rájöttem, ha ez bekövetkezik, akkor onnantól már csak nagy eseményeknél fogunk találkozni. Ünnepeken, születésnapokon vagy esküvőkkor. De talán jobb is lesz egy így, mert eltudjuk felejteni azt a sok rosszat, ami történt velünk az utóbbi évben. Remek lesz, mikor felidézzük és nevetni fogunk azon, hogy mik történtek velünk, de nem most. Most még túl friss az élmény és a fájdalom. 

-Beszélhetnénk?-néztem a kanapén ülő férfire, aki az előtte lévő tv-t bámulta, mintha tetszett volna neki az az akciófilm, amit adtak benne. Pedig unott fejéből ítélve azt is jobban értékelte volna, ha valami főzős műsor ment volna. 

-Most is beszélünk.-válaszolt flegmán, felém sem nézve. Megpróbáltam lenyelni a feltörő mocskolódó szavakat, és úgy tűnt sikerült is, mert nem kezdtem el szidni a legjobb barátom. 

-Úgy gondoltam, hogy odakint.-intettem az ajtó felé, mire mély sóhaj keretében felállt az ülőalkalmatosságról, majd előttem viharzott ki. Megpróbáltam elfojtani a mosolyomat, miközben utána lépkedtem, de nem ment, mert tudtam, hogy kezdett megtörni. 

-Mégis miért kellett kijönnünk ahhoz, hogy beszélj?-kérdezte, és összefonta maga előtt a kezeit. Leültem a nemsokkal az ajtó mellett elhelyezkedő padra.

-Ülj le.-mondtam neki, Ő pedig megingatta a fejét, miszerint ne is próbálkozzak azzal, hogy megtudom mondani neki, mit csináljon-Kérlek, Scott. Szeretnék végre tiszta vizet önteni a pohárba, ahhoz pedig az kell, hogy normálisan tudjunk beszélgetni úgy, ahogy az két felnőtthöz illik.-magyaráztam meg annak az okát, amiért kihívtam Őt. Pár percig álldogált egy helyben, de nemsokkal később leült mellém. Igaz, jó távol tőlem. 

-Miről akarsz beszélni?-kérdezte miközben kezeit figyelte. Talán még mindig furcsa lehetett neki, hogy látta mind a tíz ujját. 

-Arról, hogy miért viselkedsz így velünk. Tudom, hogy nem vagy ilyen. Segítettél nekünk, ezért mi is segítettünk rajtad, azt hittem, hogy ezt szeretnéd.-magyaráztam a sötét erdőt bámulva. Még így, félig farkasként is élesen hallottam és láttam, sőt jó néhány állat szagát éreztem azok közül, amik a fák között lapultak. 

-Akkor rosszul gondoltad. Nem akartam, hogy átváltoztassatok, jó volt nekem úgy, ahogy voltam.-morgolódott. 

-Azt gondoltam, hogy szerettél volna a húgoddal és velünk lenni.-tártam szét a karjaimat, mire Ő felpattant és járkálni kezdett. 

-Szerettem volna igen, de most mégis kiért jöttem vissza? Hidd el, hogy nem csak rátok voltam kíváncsi. Hol vannak azok az emberek, akiket egész életemben a szüleimnek hittem? Tudom, hogy rosszindulatúak voltak, és csak kicseszni akartak velünk, nekem mégis fontosak voltak, Harry! És hol van Mary? Hol van a lány, akit szerettem és az életemet adtam volna érte?-kérdezte kiabálva, miközben fájdalomtól és dühtől csillogó szemeivel nézett az enyéimbe. Akkor, azt hiszem megértettem a kirohanását. Szeretett volna velünk lenni, és biztos vagyok benne, hogy hiányoztunk neki, de úgy tűnt, nem csak mi voltunk a szívébe zárva, még akkor sem, ha önző módon azt hittük.