The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

04.-Vaccine

Vaccine: Vakcina 

Rose Davis~

-Ó Istenem...-leheltem magam elé majd elindulni készültem a test felé, ami pár méterre feküdt tőlünk. Louis azonban visszarántott. 

-Mi ütött beléd? Itt lehetnek a közelben a farkasok!-szólt rám, de nem törődve vele, és a figyelmeztetésével, indultam előre, hogy megnézzem azt a férfit aki ott feküdt előttünk. Letérdeltem elé, és megpaskoltam arcát. Napbarnított bőre, szinte eltűnt a sötétségben, barna, felzselézett haja, pedig kuszán állt feje tetején. Jobb karján, észrevettem egy tetoválást is, de nem tudtam részletesebben megnézni, hisz Dawn odébb tolt hogy meg tudja vizsgálni a fiút. 

-Lélegzik, gyengén de pulzusa is van.-szólalt meg-Kórházba kell vinnünk.-nézett fel ránk. Hogy abban a pillanatban mi jutott eszembe? Az, hogy a rendőrök úgy is kérdezgetni kezdenének. És mit mondanánk nekik? Hogy az erdőben, az éjszaka közepén sétálgattunk, és csak úgy, teljesen véletlenül két óriási farkasba botlottunk, akik nem megölték a srácot, hanem segítettek neki...nos, azt hiszem azonnal egy elmegyógyintézetben kötnénk ki. 

-Nem hiszem hogy ez jó ötlet.-bizonytalanodtam el. 

-De hát miért?-nézett rám értetlenül Louis. 

-Ha elvisszük, magyarázkodnunk kell hogy mi történt vele, ha pedig nem tudunk érthető kifogást találni, rácsok mögé fognak dugni minket.-sóhajtottam. 

-De akkor is segítenünk kell rajta.-pillantott Dawn ismét a fiúra. 

-Tudom.-leheltem.

-Akkor hova vigyük?-kérdezte Louis. 

-Vihetnénk az állatkórházba. Minden van ott ami kell, és még Newt is segíthetne nekünk.-nézett fel-Bízom benne, tudom hogy nem mondana senkinek sem semmit.-próbált meggyőzni minket. Igaza volt. Newt tényleg megbízható. A harmincéves férfinek se családja, se gyereke, sem pedig felesége nem volt. Az élete volt az állatok, és persze ezért is vezetett egy kórházat. Talán embereken is tudna segíteni nem? 

-Jó ötlet.-helyeselt. Louis csak egy lemondó sóhaj keretében emelte fel szegény párát, majd mellé sietve vettem át a másik oldala támasztását. Ketten haladtunk hátul, míg Dawn sebesen a kocsi felé igyekezve kereste elő a táskájából a kulcsokat.

-Tudjátok mit nem értek?-szólalt meg hirtelen Louis. 

-Mit Lou?-kérdeztem halkan. 

-Miért maradtak ott a farkasok? Tudták hogy segítünk a gyereken vagy mi?-kérdezte. Hangjában kíváncsiság és bizonytalanság ült meg. 

-Én sem értem Louis.-ráztam meg fejem. Ahogy az autóhoz értünk a fiút a hátsó ülésre fektettük, míg Louis beült a volán mögé, én pedig az anyósülésre. Dawn a fiú fejét az ölébe véve kezdte ébresztgetni, persze nem sok sikerrel. Ahogy haladtunk az állatkórház felé, egyre több kérdés merült fel bennem. 

Először is, miért mutatták meg, hogy ott fekszik a fiú eszméletlenül... vagy inkább hogy miért hagyták hogy segítsünk rajta? Vagy egyáltalán miért nem ölték meg szerencsétlent? Vagy direkt vezettek oda minket hogy megtaláljuk Őt? A kérdések csak úgy csapódtak elmémbe, és fogalmam sem volt, hogyan is tudnám kideríteni rájuk a választ. Csak ültem az autóban, miközben fejemet az ablaküvegnek támasztottam, és bámultam ki rajta, bár ha jobban belegondolok semmire sem emlékszem az útból.

-Hé? Hogy hívnak?-eszméltem fel egy kérdésre ami Dawn száját hagyta el. A fiú köhögött egyet, majd próbált felülni, de barátnőm visszafogta. 

-Liam, Liam Payne.-mondta nagyon rekedt hangon és megköszörülte torkát-Mi történt?-kérdezte egy kis idő múlva, és miután felmérte a környezetet. 

-Sajnos mi sem tudjuk. Úgy találtunk rád az erdő közepén, eszedbe jut mit kerestél ott?-Dawn hangja kíváncsisággal, és lágysággal volt tele. Liam összehúzta a szemöldökét, mintha gondolkodna, majd később megszólalt. 

-Sajnálom. Nem jut eszembe semmi azon kívül hogy hegyet másztam.-mondta, bennem pedig megállt az ütő... azt mondta hegyet mászott? 

De... de hisz... hisz a legközelebbi hegymászó terület tíz kilométerre volt attól a helytől ahol megtaláltuk Liam-et. Csak nekem nem tűnt fel ez az egész? Hiába pillantgattam a srácokra, nem sikerült semmit sem leolvasni arcukról. 

-Hova visztek?-ült fel hitelen. Láttam ahogy megszédül, és kaptam volna utána, úgy ahogy Dawn is, de hiába a hirtelen helyzetváltozástól megszédült és elájult. 

Barátnőm ismét ébresztgetni kezdte, de semmi értelme nem volt, hisz megérkeztünk az állatkórházba. Kiemeltük Liam-et a kocsiból, és besiettünk vele Newt-hoz. Még éjszaka volt, de Ő még mindig ott volt a rendelőben. Ahogy berontottunk megszólalt a riasztó, mi pedig azt sem tudtuk, hogy hova nézzünk. Newt egy székben aludt, de fel is riadt érkezésünkre, majd felpattanva rohant felénk ahogy meglátta a kiütött Liam-et. Gyorsan kikapcsolta a riasztót, majd felfektettük a fiút a vizsgáló asztalra. 

-Mi történt?-nézett fel ránk tanácsot várva, s vizsgálni kezdte. 

-Ööö... leesett a.... házuk teraszáról.-hazudtam. Annyira furcsa volt valakinek hazudni, hogy el sem mertem hinni, hogy tényleg megtettem. 

-Valóban?-kérdezett vissza. Azonnal bólintottam.

-Meg tudja menteni?-kérdezte Dawn. Newt egy ideig gondolkodott, és vizsgáltatta Liam horzsolásait, zúzódásait és más sebeit, majd a gyógyszeres fiókhoz sétált. Kivett belőle valamit, majd Liam nyakához egy ütőeréhez szorította, és bele fecskendezte a lila színű anyagot. Mi a franc volt az? 

-Mi az?-kérdeztem hirtelen. 

-Egy kis nyugtató, és antibiotikus keveréke. 

-Akkor miért olyan a színe mint egy padlizsánnak?-hangom enyhe iróniával volt tele, és reméltem rajtam kívül senki nem hallja. 

-Mert mint mondtam egy keverék.-pillantott rám, de mintha tekintetében valami mást is észrevettem volna... valami furcsát-És most megkérlek titeket menjetek haza. Nem szeretném, hogy engem hibáztassanak a szüleitek, ha valami bajba keveredtek.-adta ki a parancsot, és kitessékelt a rendelőből. Ahogy haladtunk a kijárat felé, észrevettem az út másik oldalán egy fekete Range Rovert, ami az előtt nem volt ott, hogy jöttünk. Furcsa volt számomra, már csak az is, hogy a másik oldalon, sem ház, sem telek nem volt, ezért rendkívül érdekes volt, hogy ott parkolt. 

-Szállj be.-mondta Louis. Megráztam a fejem. 

-Nem. Gyalog megyek. Ti úgy is másfelé laktok, és nem szeretném ha kerülőt kellene tennetek. Egy óra, és otthon vagyok innét, ne aggódjatok. Sziasztok!-köszöntem el, és láttam hogy utánam akartak szólni, és ezért el is indultam. Igazam volt, ha most elindulok, akkor egy órán belül otthon vagyok. És nem gondoltam, hogy ezután az este után még lehet nagyobb meglepetésem is. Tévedtem...