The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

55.-Bite

Bite: Harapás

Rose Davis~

Harry szavai csak perceken belül jutottak el a tudatomig, azokban ez az idő éppen elég volt arra, hogy a férfi elbizonytalanodjon. Arca nyúzottnak tűnt, miközben reakciómat ezenfelül válaszomat várta. Ámbár egyik sem érkezett meg azalatt az időtartam alatt ahogy szerette volna.

-Sajnálom, hogy egy gyilkossal állsz összeköttetésben.-motyogta olyan halkan, hogy hiába ültem mellette, alig értettem mit mondott.

-Te... te megölted őt?-remegett meg hangom. Talán még abban a pillanatban nem jutott el teljesen az eszemig az, hogy mi történt. Mert persze, az ilyen információkat elég nehéz feldolgozni pár másodperc leforgása alatt.

Térdeim kocsonyához hasonló remegést folytattak miközben felálltam. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint mikor megtudtam, hogy Scott gyakorlatilag megszűnt emberként létezni. Olyan emóció telepedett rám, mint akkor... azaz egy családtag elvesztése ütötte meg a szívemet. Már akkor fájt, holott még bele sem gondoltam, hogy ez a történés majdnem hetekkel ezelőtt volt.

-Rose én...-kereste a szavakat, ám láttam, hogy semmi kifogása sem volt. De talán, nem is lehetett volna, hiszen... erre nincsenek mentő szavak. Meghalt miatta az az ember, akit végtelenül szerettem ugyanakkor utáltam is. Apám egészen addig az életem egyik legfontosabb személye volt, míg el nem kezdett keményebben bánni velem. Azután már nem tekintettem rá úgy, ahogy kellett volna...

*Visszaemlékezés*

-Apa!-rohantam oda a munkából hazaérkező férfihez, aki hatalmas mosollyal fogadta tettemet. Karjaiba kapott, majd jobb kezére ültetett.

-Szia, Rose!-puszilta meg arcom, majd a konyhába lépkedett. Ott letett, és odament anyához, akit csókkal köszöntött. Scott, a bátyám az emeletről futott lefelé, majd mikor Ő is a helyiségbe ért, a férfihez ment, majd megölelte Őt.

-Képzeld apa, ma a szorzótáblát tanultuk.-csillantak fel a fiú szemei. Az előtte álló idősödő férfi leguggolt hozzá, majd rámosolygott és megsimította a fejét.

-Ennek nagyon örülök, Scott.-mondta, és tisztán láttam a szemében a boldogságot, hogy fia egyre okosabb és ügyesebb kezdett lenni.

Felkapta rám a fejét, majd közelebb jött hozzám. Addigra én már az egyik széken ültem, így könnyedén szemmagasságba tudott kerülni velem, úgy ahogyan az előbb Scott-nál is tette. Hatalmas kezét vékonyka combomra tette, majd szeretetteljesen megszorította azt.

-Hoztam neked valamit, Rose.-vigyorgott rám, majd zsebében kezdett kutatni-Nézd csak.-húzott elő egy apró fehér virágot, majd kezembe adta azt-Mikor megláttam, egyből rád gondoltam. Épp olyan gyönyörű mint te.-adott egy puszit fejem búbjára én pedig csak magamhoz szorítottam a szerény ajándékot, miközben boldogságtól széles mosolyra húztam ajkaimat...

*Visszaemlékezés vége*

Akkor úgy éreztem, semmi sem ronthatta el azt a családi idillt, amit kialakítottunk magunk körül. Viszont, úgy tűnt, nagyot tévedtem. Mondjuk, négy éves fejjel, hogyan láttam volna másképp? Elvégre, akkor még azt sem tudtam mi az az élet, nemhogy megtudtam volna határozni, milyen is lesz az pár év múlva.

Ma viszont... azt kívántam bárcsak megváltoztathattam volna pár dolgot. Főleg a mai napon történteket. Hiszen, kivel fordul elő manapság az, hogy a szerelme közli vele azt, hogy megölte az apját? Senkivel sem... remélem.

-Kérlek, Rose. Beszéljük meg!-állt fel az ágyról Ő is, majd közelebb lépkedett hozzám, de én ugyanabban a másodpercben kezdtem hátrálni. Mikor nem szólaltam meg, csak még jobban távolodtam tőle, mintha csillogás véltem volna felfedezni szemeiben. Sírt volna? Vagy csak az én könnyeim homályosítottál el előlem a kilátást?