The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

17.-Finally

Finay: Végül

Rose Davis~

Harryvel az ágyamon feküdtünk összebújva, csendben, egymás lélegzetvételeit hallgatva gondolkodtunk és pihentünk. Úgy érzem, az utóbbi mindkettőnkre ránk fért. Jó volt mellette lenni, és tudni, hogy fontos vagyok neki. Még mindig képtelen voltam feldolgozni, hogy tényleg kimondta hogy szeret. Nem is egyszer. És ez a dolog... annyira jó érzéssel töltött el, hogy minden pillanatban képes lett volna felpattanni, és ugrálni örömömben.

-Milyen farkasnak lenni?-tettem fel hirtelen a kérdést. Harry szívverése felerősödött.

-Miért kérdezed?-szólalt meg csendesen. Felnéztem rá, miközben mellkasán tartottam a fejem. Ujjai nem szűntek meg mozogni oldalamon, így szinte minden percben libabőr futott végig rajtam, amit biztosan élvezett, hisz ekkor hallottam felerősödő szívdobogását, és néha láttam ahogy mosolygott.

-Érdekel.-válaszoltam, és figyeltem csodás vonásait.

-Ez... ez olyan mintha két személyiséged lenne. Egy vadabb, és egy szelídebb. Míg az előbbi a farkas, addig az utóbbi az ember. Értheted úgy is, mintha egy embernek dominánsabb lenne a "farkas" fele, így az embert ez elnyomja. Mikor átváltozol a benned lévő farkas a felszínre tör, így akkor is, a saját képmásodat viseled, de egy más állat bőrébe bújsz. A farkast nehéz irányítani... sőt, néha lehetetlen, de egy idő után... egyre jobban megy, majd mikor a vége felé közeledsz, más képtelen vagy arra , hogy...-harapta el a mondatot, mikor egy olyan dolgot mondott, amit nem akart, hogy halljak. Felkönyököltem, és összevont szemöldökkel néztem íriszeibe.

-Hogy érted, hogy a vége felé közeledsz?-kérdeztem értetlenül, miközben próbáltam felfogni mit is mondott. Erősen hunyta be szemét, majd hamarosan felült, és hajába túrt.

Járkálni kezdett.

-Nem hiszem, hogy tudni akarod.-támaszkodott neki a szekrényemnek, miközben összefonta kezeit maga előtt.

-De igen, szeretném ha elmondanád.-ültem törökülésbe, és minden figyelmemet neki szenteltem. Az ágy melletti éjjeli szekrényen lévő képre nézett.

-A bátyád...-sóhajtott nagyot-...velem és Niall-el élt Angliában.-mondta, bennem pedig megállt az ütő. Hogy mit mondott? Mi az, hogy ott élt velük, miért nem szólt?

Felpattantam az ágyról, és Harry elé mentem.

-Mi történt? Hogy van? Miért nem mondtad előbb? Hol van most?-tettem fel neki kérdéseim, de Ő egy ideig csak nézett rám, majd megszólalt.

-Ülj vissza.-mondta.

-De...-szóltam volna ismét de nem hagyta.

-Kérlek Rose. Ülj vissza.-adta ki parancsba, én pedig tettem amit akart. Ismét helyet foglaltam. -Eddig azért nem mondtam el, mert nem akartam fájdalmat okozni.-pillantott a padlóra majd vissza rám.

-M... meghalt igaz?-csuklott el hangom. Lehajtotta a fejét, majd megrázta azt.

-Ő nem, csak a lelke és az emberi gondolatai.-mondta, én pedig nem tudtam hova tenni ezt. Bámultam rá, és próbáltam kitalálni mire gondolt. Mi az, hogy él de mégsem? Ez, hogy értette?

-Mit akarsz ezzel mondani?-néztem szemeibe. Közelebb jött, leguggolt elém, majd megfogta az egyik kezem.

-A természetnek van egy olyan furcsa játéka, hogy az erős életben marad, a gyenge pedig odaveszik. És hogy mi van velünk, természet felettiekkel? Egy bizonyos kor után, végleg farkasok leszünk, hogy erősek maradjunk, és ne vesszünk oda egy huzamosabb idő után.-mondta, nekem pedig leesett mit akart ezzel érteni. Scott... Scott végleg farkas lett. Szemeimbe könnyek gyűltek, és úgy tartottam Harry-n íriszeimet.

Várjunk...

Ha ez, minden farkassal így van akkor...Harry-vel mi van?

Felpattantam és hajamba túrva próbáltam kipislogni a könnyeimet. Nem... nem lehet hogy Ő is az legyen. Képtelenség. Nem... nem hagyhat itt, úgy ahogy Scott tette!

-Rose...-szólt elhalón és hallottam ahogy utánam lépked.

-Mennyi az a bizonyos életkor?-hangom rekedt volt, és mélyebb mint általában.

-Huszonhárom év.-mondta bennem pedig megállt az ütő. Scott huszonkettő volt, mikor elment. Akkor... akkor itt kellett történnie. Itt kellett történnie annak, hogy megharapták Őt.

-Te hány éves vagy?-hangom remegett, ahogy feltettem ezt a kérdést. Megfordultam, hogy szemben legyek vele. Lehajtotta fejét, majd elhúzta száját.

-Huszonkettő múltam pár hete.-mondta ki azt, amitől annyira féltem. Már nincs hátra egy éve...

Most már képtelen voltam visszafogni könnyeim, amik utat törtek maguknak. Képtelen voltam elhinni, hogy nem lehetett többet velem, csak egy évet. Nem maradhattunk együtt addig ameddig csak lehetett. Képtelen voltam felfogni, hogy miért volt ez. Képtelen voltam elfogadni, hogy ez bizony meg fog történni.

-Hé...-nyúlt volna utánam, de elrántottam kezem, és a fal mentén lecsúszva ültem a földre. A gondolataim ezerfelé cikáztak, és próbáltam ésszerűen gondolkodni, de képtelen voltam rá. Harry mellém telepedett, és átölelve engem, hagyta hogy kisírjam magam-Sajnálom, hogy nem tudtam elmondani előbb. Annyira, annyira sajnálom.-hallottam hangján ahogy remegett. Ő is hasonlóképp volt mint én-Nem biztos, hogy megtörténik.-szólt-Lehet hogy nem lesz semmi, és mindvégig ember maradok...de... nem akarlak sem téged sem magamat hitegetni.-ingatta meg fejét-Láttam már olyat, aki nem változott teljesen át farkassá, és maradt ugyan olyan mutáns amilyen volt.

-És mi van azzal, akit a huszonhárom éves kora után haraptak meg?-kérdeztem miközben mellkasába fúrtam fejem.

-Van egy másik időpont, de azt legtöbbször nem érik el, hisz százötven éves korukig sosem élnek, sem az emberek, sem a farkasok.-mondta. Nem akartam hogy itt hagyjon. Képtelen lettem volna elviselni a hiányát. Már most, sokkal többet jelentett nekem, mint akkor mikor legelőször találkoztunk, nemhogy addig az ideig, míg teljesen át nem változik.

-Nem lehet ezt megállítani?-pillantottam fel rá.

-De. Scott is megpróbálta. Sikerült is neki egy emberen, de saját magán sosem akart segíteni. Egy tekercsben rejtette el a választ, amiről úgy tudtam, hogy Stone Circle-ben rejtett el valahol. Ezért kértelek meg téged, hogy segíts megtalálni a helyet, viszont ott semmi sem volt. Azt hittem tudsz róla, hogy a bátyád kísérleteket folytatott, de már akkor is úgy tűnt hogy nem.-mondta miközben letörölt egy apró könnycseppet arcomról.

-Meg kell találnunk a tekercset Harry.-néztem esedezve szemeibe. Bólintott.

-Tudom, de először kell egy távpont ahol el tudunk indulni. Különben is, még van időm, nem foglak már holnap reggel itt hagyni.-mosolyodott el, de amint látta, hogy ez számomra nem volt vicces inkább magához ölelt-Szeretlek.-szólt.

-Én is szeretlek.-válaszoltam neki, és nyakhajlatába fúrtam fejem. Erősen tartott karjaiban. Sosem akartam onnét elmenni. Sőt, a közeléből sem akartam elmenni. Soha-Láthatom még valaha Scottot?-kérdeztem és felnéztem Harryre. Megrázta fejét.

-Nem. Túl veszélyes lenne.-mondta. Összevont szemöldököm láttán rájött, hogy nem értettem miért-Az átváltozás után, minden egyes nappal, héttel és hónappal, egyre kevesebb emlékünk marad, egészen addig, míg a végén már nem is emlékszünk arra, hogy valaha emberek voltunk, hogy valaha szerettünk valakit, vagy minket szerettek.-mondta. Elszomorított, és elrettentett a tudat, hogyha Harry átváltozik, akkor nem is biztos, hogy valaha találkozni fogok vele, vagy valaha is látni fogom Őt. Sőt, az is előfordulhatott, hogy nem is emlékezne rám.

Szörnyű volt ennyi mindent megtudni egy nap alatt. Rettenetes volt, hogy nem tudtam mit tenni az ellen, hogy Harry véglegesen farkas legyen. A gond pedig az volt, hogyha meg is találnánk a tekercset, nem is biztos hogy megoldás lenne a problémáinkra...