BORN TO BE YOURS - kygo ✓

9

- És mi van, ha nem?

- Dehogynem - mosolygott. - Ki tudja, hamarosan lehet megismersz valakit, aki..

- Jaj, anyu, ne - nyöszörögtem félbeszakítva őt.

- Komolyan beszélek. Vasárnap annak az itteni DJ-nek a koncertjén voltál, nem?

- De, és a neve Kyrre - segítettem ki, majd az is hamar leesett, mire is szeretne ezzel utalni. - Jézusom, nem! Anya, ki van zárva! Különben is, barátnője van..volt - javítottam ki magam. - A fellépés után telefonon szakítottak vele. De akkor sem! Annyira bunkó, és..és..csak egyszerűen nem szimpatikus. - Aham, és ezért leszek hamarosan a fotósa...

- Jól van, én csak mondtam - nevetett.

- Olyan bonyolult ez az egész..minden - mondtam. Most én voltam az, aki megölelte anyut, és egy nagy sóhaj után hozzátettem: - Köszi, hogy vagy. Szeretlek.

- Én is téged - válaszolta, és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy mosolyog.

A következő pillanatban a szobám felől a telefonom csörgése hallatszott. Egy "bocsi, mindjárt jövök" kíséretében elléptem anyutól és a helyiség felé igyekeztem.

A képernyőn egy ismereletlen szám villogott, de kisebb hezitalás után felkaptam és a zöld ikon felé húztam az ujjamat.

- Halo?

- Rapunzel, na végre! - hallottam meg az ismerős hangot.

- Justin? - kérdeztem meglepetten. Az az idétlen becenév árulkodott a legjobban.

- Nem, baszki, a Mikulás, egyenesen a szomszédból - dünnyögte. - Gyere le, itt várok már vagy tíz perce - tette hozzá.

Az ablakhoz siettem, és azonnal észrevettem az épület előtt parkoló fekete autót.

- Nálatok mindenki Range Roverrel járkál? - kérdeztem, miközben a sötétítő másik oldalát is elhúztam.

- Ez Kyrre kocsija, csak kölcsönvettem. De ha jobban belegondolok..ja, valami olyasmi. De gyere már, kezdek unatkozni.

- És megtudhatnám, miért? - értetlenkedtem továbbra is.

- Éjjel Myles mondta, nem?

- Öhm..nem? - kérdeztem vissza zavartan felnevetve.

- Szerencsétlen, gondoltam, hogy eljfelejti - motyogta. - Akkor valószínűleg mindjárt hív ő is. Figyelj, készülj el, aztán visszajövök érted, oké?

- O-oké - feleltem még mindig kicsit sokkos állapotban.

- Van itt valahol Starbucks?

- A Neumann Streeten - válaszoltam.

- Ahh, ezek szerint Isten is létezik - sóhajtotta megkönnyebülten. - Hozzak neked valamit?

- Hát, mivel reggelizni nem lesz időm, légyszi, umm.. - gondolkodtam el - egy brownie-t és egy laktózmentes jegeskávét - mondtam végül.

- Oké, húsz perc, és ott vagyok - vágta rá, és meg sem várva a válaszomat bontotta a hívást. Nem telt el öt másodperc, máris (megint) egy ismeretlen szám jelent meg a képernyőn.

- Szia, Myles - vettem fel.

- Hali, Yas, zavarlak?

- Nem, dehogy. Justin az elő..

- Igen, én küldtem - szakított félbe. - Éjjel egyenlőre még csak azért szerettem volna szólni, hogy kellene még pár kép, de fél órája voltam olyan szerencsétlen, hogy az erkélyen nyomtam a telefonom, de valahogy kicsúszott a kezemből, ergo ahogy leesett darabokra tört. Oké, ez még nem is olyan nagy gáz, hamar kicserélem, de..a fotók meg a videók nem a kártyán, hanem a telefon adattározójában voltak, röviden-tömören veszett minden.