Stray Kids One_Shots (x Reader)

Felix I. (pt. 4.)

Saját szemszög:
Mikor már sikerült megnyugodnom, rájöttem, hogy nem akarok itt maradni. Se a házba, se a városba. Túl sok emlék köt ide. Össze pakoltam egy táskányi ruhát magamnak és elindultam, vissza, haza a szüleimhez. Alig fél órája kocsikáztam már. Épp megyek át a zöld lámpán, mikor valaki oldalról belém jött. Nem nagyon vagyok eszméletemnél, csak azt érzem, hogy a légzsák kinyílt, nem bírok mozogni, fáj mindenem és vérzem. Utána meg minden elsötétült.

Felix:
- T/N... kórházban van... a kórházból hívtak, vagyis onnan is. A te szamod volt megadva vész esetén, mert T/N- nak/nek, balesete volt.
Nem akartam elhinni, amit mondtak. Egyszerűen lefagytam és a könnyeim maguktól hagyták el a szemem. Nagyon aggódtam. És bármennyire is mondják, hogy nem az én hibám, tudom, hogy de. Lehet, bármi baja, komolyabb, vagy alig pár karcolás. Biztos vagyok benne, hogy a fiúk többet tudnak az állapotáról, látszik az arcukon csak éppen engem kímélnek meg. A kórházból se így hívtak volna, ha nem lenne fontos. Fel kellett volna vennem. Sosem bocsájtom meg, ha bármi komolyabb, vagy maradandó sérülése lesz... és azt se, ha így láttam volna őt utoljára, ha így engedem, ha így búcsúzunk el, hogy ő gyűlöl. Én bele halok.
A fiúk nagy szemekkel nézik a reakcióm. Perceknek tűnt az idő mióta ezt kimondták, közbe meg csak pár másodperc telt el.
- Mi? - kérdeztem vissza, szinte tátogva.
- Nem tudnak semmit mondani, csak azt, hogy bevitték. - látom, hogy őrlődik, hogy mondjon- e még valamit vagy sem, a fiúk a hátam mögött meg rázzák a fejüket.
- Mit titkoltok? - kérdezem körbeforogva.
- Hát... nincs éppen a legjobb állapotba.
- Vagyis? - ismét elhalóan cseng a hangom.
- Nem adtak telefonos felvilágosítást, főleg úgy, hogy nem is te vetted fel.
- Melyik kórházba van?
- A városi főkórházba.
- Vigyetek be!
- Felix! Nem hiszem, hogy ez jó ötlete lenne... mert...
- Mert? - számítottam félbe. - Ha meghal, vagy bármi baja esik az rohadtul az én hibám! Én hagytam ott! - kezdtem el kiabálni már amennyire tudtam.
Nem mondtak semmit mást csak bevittek a kórházba hozzá. Nagyon nincs jól. Az orvosok se tudják, hogy mikor fog felkelni. Vagy, hogy fel kel- e egyáltalán valaha.
Itt ülök mellette a széken, a srácok is bent vannak velem. T/N kezét fogom, a fejem is rá van hajtva a kezünkre és úgy sírok, mint egy kisgyerek. Borzalmas így látni, gépekrekötve. Jelenleg csak ez tartják őt életbe.
- Annyira sajnálom T/N! Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom! Bocsáss meg kérlek! Ne haragudj! Szeretlek! Nagyon Szeretlek. Kérlek ébredj fel!
Sírtam még órákig, napokig. De nem változott semmi, csak a bűntudatom volt egyre erősebb.

Egy teljes hétig el se mozdultam mellőle. A széken aludtam, és keltem. Utána már csak a nap nagy részét töltöttem vele.
Újra össze jöttünk a barátnőmmel. "Boldogok" vagyunk, és szerencsére megváltozott. Elmondta, hogy az elején tényleg erre ment ki a játék, de utána megismert, és megszeretett. Az úgynevezett "munkatárs" meg csak zsarolta, hogyha nem fekszik le vele akkor felteszi a cég oldalára, az egyik céges bulin készült, részeg szex képeket, amin kiszolgáltatott állapotba fekszik. Hittem neki és megoldottunk mindent együtt. Szerettem, talán ezért is hittem neki, de az már biztos, hogy az iránta érzett szeretetem csökkent. Nem is kicsit. Inkább vigaszt nyújt ebben a helyzetben, és támaszt. Nem vagyok belé szerelmes, ez már biztos, de valamit érzek és jól elvagyunk. T/N- t lassan le akarják kapcsolni a gépektől. Természetesen se a szülei, se én nem támogatom az ötletet. A szülei minden napjukat nála töltik.

Újabb hetek teltek el. Semmi eredmény, T/N nem akar felébredni. A leletek is változatlanok. Bő egy hónap telt el. Az én barátnőmmel meg a mai nap lesz vége a kapcsolatunknak. Elköltözik Amerikába. Nem érzek semmit ezzel kapcsolatban. Csak, mintha egy barátom menne el, akivel olykor- olykor beszéltünk. Ki kísértem a repülőtérre, és megvártam még felszáll a gépe, majd a kórházba siettem. A szülei bent voltak. Illedelmesen meghajoltam.
- Mi akkor most kimegyünk. - mondta az anyukája egy keserű mosoly mellett.
- Beszélj hozzá Felix, ha kell többet, mint eddig. - mondta az apukája.
- Rendben. Van valami hír?
- Elméletileg, hall minket. Nagyon apró jelei vannak ennek. Kisebb rezdülések. De eddig semmi más, az orvos szerint ez már jó jel, de nem ígérnek semmit. Beszéljünk hozzá többet. Ennyit mondtak csak. - kaptam a felvilágosítást az anyukájától.
- Értem.
Meghajoltam és a szülei meg kimentek.
Leültem mellé és mesélni kezdtem neki, hogy mitörtént velem ma. Mindig elmondom neki, és ezen felül még beszélek hozzá, hogy szeretem és szükségem van rá, jó volna, ha mellettem lenne. Mint régen. És ezek mellett azt is elmondom neki minden nap, hogy nagyon sajnálom.
- Elment. Felszállt a gépe. Nem érzek semmit. Még a hiányát sem. Mintha felszabadultam volna. Olyan érzés. - megfogtam a kezét, mint mindig. - De ezt már említettem neked, hogy nem vagyok szerelmes. - ismét könnyekbe lábad a szemem. - A fiúk ma jönnek be. Jó volna, ha elmehetnénk együtt valamerre. Mindnyájan, mint anno... Nagyon hianyzol, olyan jó lenne, ha válaszolnál. - elkezdtem sírni. - Ha elmondanád, hogy egy idióta vagyok, ha újra össze bújva néznénk valami béna filmet, ami már olyan pocsék, hogy ki kell parodizálni. Ha újra láthatnám a mosolyod, és hallhatnám a nevetésed. - folytogat a sírás. - Hiányzik. Igazából minden porcikád hiányzik. Minden nap megnézem a közös képeinket, a közös videóinkat. Mindegyiken sírok. - csak, mint most. - Nem akarom többet képem nézni a mosolyod és videón hallani a hangod, meg a nevetésed. Nagyon szeretlek T/N. Mindent megadnék, hogy vissza menjek az időbe. Hogy ne veszekedjünk, mégegyszer nem hagynálak egyedül, nem engednélek el. - nagy levegőt vettem, becsuktam a szemem és próbáltam össze szedni magam. - Nem így akartam. De tudod, volt időm gondolkozni. És rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni. Ah... istenem. Bárcsak én feküdhetnék ott, helyetted. Nagyon szeretlek. És igen. Igazad volt. Mindenkinek igaza volt. Csak én voltam a vak. Túlságosan ragaszkodtam a barátságunkhoz és nem akartam magamnak bevallani, de ez régen több volt. Az én részemről is... Fele annyira nem fájt az mikor megcsalt, mint mikor téged sírni láttalak. Téged szeretlek! - felálltam a székből és egy csókot adtam a fejére, majd a szájára egy nagyon gyenge puszit.
Vissza ültem és hátra dőltem a székbe. A kezét még mindig nem engedtem el. A monitort nézem, és hallgatom ahogy pittyeg. A megszokott hang, ami jelenleg zene füleimnek, mert ez azt jelzi, hogy él.
Napok teltek el. Tánc próbán vagyok. Vagy 1000x tancoltuk el újra és újra az új koreot, mikor kaptunk egy kis szünetet. Inni indultam és a telefonomért. 3 nem fogadott hívás volt T/N szüleitől. Hirtelen a szívem is kihagyott mikor megláttam. Minden rossz eszembe jutott. Futni kezdtem, az összes cuccomat fel kaptam és azzal együtt fejvesztve rohantam.
- Hova mész? - kiabáltak utánam a folyosóról.
- T/N- hoz/hez.
Közbe meg hívtam a szüleit. De nem vették fel. A kocsival is csak úgy száguldoztam. Nem érdekelt semmi csak az, hogy érjék oda. Ha most lekapcsolják őt a gépekről, én vele együtt halok meg. Eszméletlen, ami most lezajlik bennem. A héten kellett választ adniuk, hogy mi legyen a sorsa. Remélem, nem döntöttek. Most még nem. Vagy, ami rosszabb... Remélem életben vagy még T/N!
Amint felértem, csak úgy berontottam a kórterembe, de erre nem számítottam.
- T/N!?! - egyből sírni kezdtem, de most örömömben.
- Felix? Mitkeresel itt?
Meg se tudtam mozdulni, földbe gyökerezett a lábam. Ott van, ébren, ül az ágyon és mozog, hallom a hangját, látom a szemet, a tekintetét, ahogy engem néz. Annyi minden kavarog bennem. Azt se tudom, hogy mit mondjak neki.
- Drágám! Gyere, vegyünk valamit T/N- nak/nek. Biztos éhes.
Jó kis indokkal hagytak minket együtt a szülei.
Oda sétáltam mellé.
- Leülhetek? - mutattam a székre, mire csak bólintott.
Megtöröltem a szemem és próbáltam nyugodt maradni.
- Hogy érzed magad? Mindenre emlékszel?
- Igen... mindenre.
Magam elé bamultam. Fogalmam se volt, hogy mit mondjak. Egy szó zakatolt a fejembe, és az a "sajnálom" volt.
- T/N. - több hang nem is jött ki a torkomon.
- Igen?
- Sajnálom... sajnálom... annyira nagyon sajnálom! - ránéztem.
Megállíthatatlan volt a sírásom. Az ágyra támaszkodtam és sírtam. Majd megéreztem két jéghideg kezet az arcomon.
- Felix? - felemeltem a fejem az ő segítségével. - Tsss! - megtörölte a szemem. - Nem haragszom! Nem a te hibád volt.
- Mindenért! - lehajtottam a fejem, nagyon szégyelltem magam, aminek hangot is adtam. - Nem bírtam volna ki, ha elveszítelek. Amit mondtam, amit tettem... amit okoztam.
- Már mondtam, hogy nem a te hibád, vagy tán nem emlékszel? Tudod, hogy nem szeretem magam ismételni. - itt elmosolyodtam.
- Szeretlek! - néztem komolyan a szemébe. - Szeretlek!
- Van barátnőd. Nem mondj ilyeneket.
- Az igazság az, hogy... - itt ránéztem és vettem egy nagy levegőt.
Elmeséltem neki mindent. Mindent.
- És most itt vagyok... és hiába gondolkoztam annyit, hogy mit kéne neked mondani, még most sem tudom.
- Ilyen... sokág... aludtam? - kérdezte kicsit zaklatottan.
- Jól vagy? - pattantam mellé azonnal.
- Igen, csak... wow... ez... rengeteg idő. Ami már sose jön vissza...
- Igen... ebben igazad van... De... a mi időnk se jön vissza.
- A mi időnk?
- Amit együtt töltöttünk, és, amit együtt tölthetünk volna.
- Istenem Felix! Kómába voltam te meg jössz itt nekem ilyen hülyesége... - megcsókoltam. - Ez meg...
- Erről az időről beszéltem. A MI időnkeől T/N. Szeretlek. Nem vicceltem. Amit mondtam, hogy "Nem akarom többet képem nézni a mosolyod és videón hallani a hangod, meg a nevetésed. Nagyon szeretlek T/N."
- Nem mondtál ilyet...
- De igen... - mosolyodtam el.
- Mikor?
- Mikor kómába voltál.
- Mit mondtál még?
- Hogy nagyon szeretlek és hianyzol. - pontosan emlékszem rá, hogy mit mondtam. - És olyan jó lenne ha, újra láthatnám a mosolyod, és hallhatnám a nevetésed. - végig a szemébe néztem és fogtam a kezét. - Hiányzik. Igazából minden porcikád hiányzik. Minden nap megnézem a közös képeinket, a közös videóinkat. Nem akarom többet képem nézni a mosolyod és videón hallani a hangod, meg a nevetésed. Nagyon szeretlek T/N. Nem így akartam. De tudod, volt időm gondolkozni. És rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni. - T/N elkezdett sírni, megmosolyogtatott és letöröltem a könnyeit. - Nagyon szeretlek. És igen. Igazad volt. Mindenkinek igaza volt. Csak én voltam a vak. Túlságosan ragaszkodtam a barátságunkhoz és nem akartam magamnak bevallani, de ez régen több volt. Az én részemről is... Fele annyira nem fájt az mikor megcsalt, mint mikor téged sírni láttalak. Téged szeretlek! - mosolygott. - Bárminél jobb érzést és erőt ad az, amit most látok.
- Egy kócos, nyúzott, csúnyán síró lány? - kezdett nevetni.
- Nem! Egy gyönyörű, mosolygós, igen szexin kócos hajú, élettel teli, boldog és vidám lány. Ez az, amit én látok.
Megöleltem és letöröltem a könnyeit.
- Szeretlek T/N!
- En is szeretlek Felix!
Egyre lassabban közeledtem a szája felé, még végül össze nem ért. Lágyan, gyengéden, tele érzelmekkel, minden érzelemmel, megkönnyebbülten. Így csókoltuk meg egymást. Végre.
De ennek a tökéletes pillanatnak is vége kellett, hogy legyen, mert a banda többi tagja pont EZT az egy pillanatot választották arra, hogy berontsanak. Természetesen ujjongatva, nevetve, tapsolva, gratulálva. Csak, mint T/N szülei. Beszélgetünk még egy kicsit. Egész éjszakára bent maradtam nála. Most is éjszaka van T/N már mindjárt alszik, de mi még össze ölelkezve beszélgetünk, a félhomályban levő szobában, az elmúlt időről. Mindent átbeszéltünk az elejétől a végéig.
- Fáradt vagyoook...
- Aludj akkor kicsim. Én itt leszek! - megpusziltam a homlokát. - És simizem a hátad is. - mondtam nevetve.
- Ajánlom. - kinyitotta a szemét és rám nézett.
Össze találkozott a tekintetünk és szépen lassan közeledtünk egymáshoz.
- Én meg neked, hogy ébren legyél reggelre. - nyomtam egy gyors pillangó puszit a szájára. - Jó éjszakát!
- A-a! Nekem ennyi nem elég! - mondta nevetve majd megcsókoltam.

2018. december 23.