Stray Kids One_Shots (x Reader)

Minho/ Lee Know I. (pt. 1.)

Megfelelési kényszerben szenvedek. Szerencsére nem a társadalom álltál felállított korlátok azok, amik miatt így érzek, sokkal inkább a magamban felállított kép az, ami miatt kialakult ez nálam. Igen, csúnyának, nem megfelelőnek látom magam, vagyis inkább semmi szép nincs rajtam, és ez bánt. Keményebb eszközökhöz is nyúltam már. Egyik ezek közül a penge, melyek miatt a karomat, a combomat, mellkasomat díszítik sebek vagy éppen hegek. Mindemellett a kiéheztetéssel is büntetem magam valamilyen szinten. Ezek a számomra apró cselekedetek addig fajultak, míg a szüleim, és az iskola észre nem vette. Hiába nem a önsajnálat volt vele a célom, mert nem akartam azt, hogy megtudják. Nem akartam a figyelem középpontjába lenni, de valahogy muszáj volt enyhíteni a belülről marcangoló érzéseket. Cigi, pia, drog, ezekhez nem akartam nyúlni, így maradt a testi öbántalmazás.
A szüleim 3 hete tudták meg. Az iskola csak másfél hete tud róla. Az igazgató szerint ne menjek iskolába, egy ideig, inkább maradjak otthon, meg menjek kezelésre. Nagyon okos döntés volt tőle ezt tanácsolni a szüleimnek, mivel mióta tudnak róla ők is pont valami dilidokin agyalnak nekem, illetve már találtak, csak én nem akarok hozzá járni, érthető okok miatt. Volt olyan is, hogy elrángattak, de az utolsó pillanatba "rosszul" éreztem magam, ezért kimentem a mosdóba... vagyis megszöktem. Ezt párszor még eljátszottuk. De végül jobb ötleteim támadtak, például az autóból kiszállva egyenesen rohanni kezdtem az épület elől, még csak be se sikerült vinniük. De volt már olyan is, hogy egy piros lámpánál szálltam ki a kocsiból és kezdtem el a legközelebbi buszmegállóba futni. Ezek után anya kitalálta, hogy menjek el én egyedül, hátha úgy jobb lesz. Természetesen bele egyeztem. Először apa csak egy kis ideig vitt el kocsival, másodszor már fél útig se, harmadszor meg teljesen egyedül mentem, de azt mondanom sem kell, hogy még csak az épület közelébe se voltam. Helyette inkább elütöttem az időt az egyik barátomnál, vagy beültem egy kávézóba. De persze ezt csak három napig tudtam eljátszani, utána meg hívta a doki a szüleim, hogy egyszer se jelentem meg a "kezeléseken". Így telt az elmúlt három hetem.
Most a kocsiba ülök. Apa vezet, anya az egyik oldalamon, a batyám a másikon, én meg közepén. Apa elővigyázatosságból még a kocsit is lezárta, ne tudjak olyan könnyen menekülni.
A váróba ülünk. A két szülőm a két oldalamon még a drága bátyám előttem álldogál.
- T/N. Ne csinald ezt! - mondta zsebre dugott kézzel a bátyám.
- Mégis mit? - kérdeztem vissza.
- Látom az arcodon, hogy éppen azon gondolkozol, hogy most mit kéne kitalálni, hogy végre megléphess innen.
- És aztán? - vontam meg a vállam. - Tudommal te se szereted a dilidokikat.
- Így van, nem szeretem őket. De, ha egy ilyen orvos kell ahhoz, hogy meggyógyulj, akkor nem érdekel!
- Persze... - karba tettem a kezem és megforgattam a szemem.
- T/N! Fogd fel légyszíves, hogy nem mi vagyunk ellened, hanem te vagy saját magad ellen. És ő, - mutat az ajtóra. - minden bizonnyal tud rajtad segíteni. Fog fel, légyszíves, és próbáld meg! Menj be végre oda, és segíts magadon...
- Pontosan azon vagyok, de ti ehelyett ilyen helyekre rángattok el!
- Adj neki egy esélyt. Lehet érti a dolgát.
Épp válaszoltam volna mikor az asszisztens az én nevemet mondta. Nagy duzzogva felálltam és bementem. Ledobtam a cuccom az ágyra és szembe fodultam az orvosommal. Legnagyobb meglepetésemre egy igen fiatal férfiú állt előttem.
- Szia! - köszönt enyhe mosollyal az arcán. - Ülj le kérlek. - mutatott az asztala előtti székre.
Leültem vele szembe az asztalhoz, majd ránéztem. Nagyon helyes, még én az arcát tanulmányoztam ő addig, gondolom én, a rólam megadott dolgokat olvasta át.
- Örülök, hogy végre eljöttél. - mondtam mosolyogva és felnézve a papírokból.
- Nem önszántamból...
- De legalább itt vagy... három hét után. Sokat váratod az ember, tudsz róla?
- Mondják, hogy a jóra várni kell... a rossz pedig csak jön.
- Te lennél a jó? - kérdezte egy elég mindent mondó mosollyal az arcán.
- Inkább az, akit ide rángattak a szülei.
- Értem... akkor majd megtapasztalom, hogy melyik is vagy. - átnyújtotta az asztal felett a kezét, amit én el is fogattam. - Lee MinHo. - mutatkozott be.
- T/N.
- Szép név... T/N! - egyenesen kirazott a hideg csupán csak attól, ahogy kimondta a nevem.
- Köszönöm... - mondtam pici perrel az arcomon.
- Szerintem kezdjük is a kezelést. - felállt az asztalától és mellém sétált, majd az asztalnak támaszkodott. - Tudod, hogy hogyan zajlanak nálunk a kezelések? - mivel közvetlen mellettem állt így muszáj voltam felfelé nézni.
- Nem... de gondolom itt se máshogy, mint egy másik dilidokinál. - vontam meg a vállam.
- Dilidoki? - kérdezte vissza nevetve. - Miért is?
- Miért, talán nem?
- Ha én vagyok a dilidoki, pszichiáter létemre, aki tök sokat tanult, illetve tett azért, hogy itt legyen a saját klinikáján, mint orvos, és az ő dilis betegeivel, köztük veled is foglalkozzon, akkor ez esetben igazad van... én vagyok a dilidoki, te pedig az, aki miatt megérdemlem ezt a titulust. - nézett rám mosolyogva.
Nem nagyon tudtam erre mit mondani.
- Látom most kicsit csendesebb lettél.
- Én nem magamtól vagyok itt... már mondtam, nem szeretem magam ismételni.
- Pedig fogod még párszor. - csak egymás szemébe néztünk, egyikünk se szólalt meg jó ideig, majd végül ő törte meg a csendet. - Miért utálod a pszichiátereket?
- Nem utálom őket.
- Tudod, hogy sok embernek segítünk?
- De nekem nincs szükségem erre!
- Túlságosan is tagadsz kölyök. Egyébként meg olvastam azt, amit írtak rólad.
- És?
- És neked már rég elkellett volna kezdened a kezelést.
- Nagyszerű. - megforgattam a szemem.
- Nos, így van. De kezdjük az alapoknál. Én már bemutatkoztam, te elmondtad a neved. - oda húzott egy széket és velem szembe ült le. - Most elmondom, hogy hogy szólíthatsz, aztán te is elmondod, hogy téged, hogy lehet becézni, majd ismertetem veled a kezelés menetét és célját. Világos? - bólintottam. - Nem hallottam.
- Igen...
- Helyes. Neked csak Lee doktor.
- Jé, ez de meglepő. Ha nem közli rá se jövök.
- Ne légy szemtelen! Sok időt fogunk mi még itt eltölteni, ketten.
- Hogy őszinte legyek... van két szemem is. Amúgy, ha rajtam múlik, mi most találkoztunk először es utoljára.
- Megint megeredt a nyelved. Ideje lenne elhallgattatni.
Közelebb hajolt hozzám, túl közel. Az arcunkat csak pár centi választotta el. Éreztem az illatát, ami nagyon kellemes volt és vadító. Nem bírtam ki, hogy végig csak a szemébe nézzek, amibe csak úgy eltudok veszni, de muszáj volt lenéznem a szájára is. Ez persze ő észrevette és féloldalas mosolyra húzta ajkait, erre a tettére nyelnem kellett egy nagyot.
- Gondoltam. - ennyit mondott majd elhajolt tőlem. - Te még vissza fogsz jönni. Magadtól is, T/N.
Érdekes módon az általam legkedveltebb becenevemen szólított, mire az én szemem kikerekedett, ő persze most is csak mosolygott a reakciómat látva, de annyival lezártam a becsnevem kérdést, hogy biztos benne volt az aktáimba.
- Nos, akkor a kezelés.
- Hallgatom... de most szólok, nem fogom hagyni, hogy kénye kedve szerint túrjáljon a fejembe.
- Szerintem te most össze kevered a szakmám egy boncmesterével. - muszáj volt mosolyognom a kijelentése hallatán. - Nem csak te tudsz ilyenek, szép szemű lány...
- Nem kellenek a bókok, csak azért, mert olvasta, hogy miért vagyok itt.
- Nem azért vannak... - beharapta a száját és végig nézett rajtam.
Felallt a székből majd levette a fehér köpenyét, és neki támaszkodott az asztalnak. Nagyon közel volt hozzám, ha fél centit még arrébb jönne kb előttem ülne az asztalon.
- Először, beszélgetni fogunk. Sok mindenről. Család, barátok, iskola, gyerekkor, minden szóba fog kerülni, ami történt veled az életed kapcsán. Másodszor viszon van olyan, hogy tetleges kezelés.
- Tetleges? - néztem rá össze ráncolt szemöldökkel. - Az milyen?
- Azt ráér még később is megbeszélnünk.
- Tudni akarom!!! - mondtam határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon.
Mire a doki megnyalta a száját majd mosolyogva a fülemhez hajolt.
- Kicsit intimebb, mint egy beszélgetés. - minden egyes szava hallható volt, sőt, talán még hangos is, annak ellenére, hogy végig suttogott.
Vissza egyenesedett és karbatett kézzel nézett le rám, mindent tudó, amolyan "nagyon is jól gondolod kislány" mosollyal. Az én szám meg tátva maradt.

2019. január 6.