The Orphanage/befejezett/javítás alatt/

6

Fehér.Sötétség.Fehér.Sötétség.
Ezeket látta Jimin folyamatosan, míg teljesen ki nem nyitotta a szemét.
Akkor viszont olyan erősségű fény támadta meg az íriszeit,hogy kénytelen volt újra becsukni,majd lassan kinyitni újra.
Az elméje teljesen üres volt és csak a gépek csipogását hallotta.
Kórházban van.
Fehér falak vették körül és teljes csönd.
De legfőképpen magány.
Meg akart mozdulni,de a teste nem engedelmeskedett neki.
Meg akarta nézni,hogy mi történt a szerelmével.
Hogy él-e még.
De a sötétség újra körül vette.

-Parj Jimin?-hajolt az említett felé egy orvos.
Mivel a beteg nem válaszolt ,így az orvos belekezdett.
Hallgatás egyenlő a beleegyezéssel.

-Sok ideig nem vitt be a szervezetébe semmilyen ételt vagy italt, nagyon legyengült az infúzió...-folytatta volna az orvos ,de a beteg közbevágott.
-Jeong...Guk-szólalt meg rekedtes hangon Jimin.
-Igen?-sóhajtott az orvos
-Hol van?-kérdezte már könnyezve a beteg.Majd könyörögve nézett az orvos szemeibe.

-Odakint várja ,hogy bejöhessen-közölte az orvos
-És...-kezdte volna Jimin,de most az orvos vágott közbe
-Igen, bejöhet-mondta az orvos ismét sóhajtva.-De ne beszéljen sokat inkább igyon -mondta az orvos,majd kiment.

Pár pillanat múlva bejött a kicsi,lehajtott fejjel.

-J-Jimin-rogyott le Jimin mellé sírva-Jól vagy?-nézett az idősebbre folyamatosan könnyezve
-I-Igen,nyugi-szólalt meg rekedtesen Jimim ismét.
-Ez az én hibám-csuklott el a hangja a kicsinek.-Ha nem lettem volna olyan gyáva és nyafogós,akkor most nem lennél itt-szipogott fel Jeong Guk.
-Nem a te hibád-ült fel óvatosan az idősebb.-Gyere ide,Picim-tárta ki a karjait Jimin, hogy a kicsi odabújhasson.
Nem kellett egy fél másodperc Jeong Guk olyan szorosan bújt Jimin-hez ,hogy a nemrég megszerzett levegője is eltűnt.

-Sajnálom-zokogott bele Jimin mellkasába Jeong Guk.
-Nem a te hibád,Picim,nyugi.-simogatta az idősebb folyamatosan a kicsi haját és hátát.
-De igen-rázkódott a teste folyamatosan a sírástól.
-Nem,picim.-tolta el magától gyengéden az idősebb Jeong Guk-ot.
-És ne ostorozd magad,mert egyáltalán nem a te hibád,érted?-nézett mostmár kicsit dühösen az idősebb Jeont Guk-ra.
-Jó-szólalt meg hangtalanul a kicsi.
-Mutasd a kezed-szólalt meg egy kis csend után Jimin.
-Miért?-nézett fel döbbenten,és vonakodva odanyújtotta a kezét.

Jimin óvatosan kezébe vette Jeong Guk kicsi kezét,majd felhúzta a karján lévő anyagot.
Első reakció?
Nem volt,csak folyamatos bámulás.
A kicsi karja összevissza volt vágva.
Az idősebb lefagyott,és nem bírt megszólalni.

Jeong Guk sírva és kétségbeesetten próbálta elhúzni a kezét,de az idősebb görcsösen szorította.
-Jimin-szólalt meg sírós hangon Jeong Guk-engedj el!-kezdett el teljes erejéből sírni és rángatta folyamatosan a kezét

-Elég!-ordította el magát Jimin
Jeong Guk még lélegezni is elfelejtett,de befejezte a hisztit.
-Te teljesen meg vagy őrülve?-nézett dühösen az említett fiúra.-Miért akarsz állandóan meghalni?Miért akarsz elhagyni?-csuklott el a hangja-Úgy csinálod ezeket,mintha semmi veszteni valód nem lenne!-könnyezett be Jimin is.
-Én nem...-kezdett bele Jeong Guk
-Te mit nem?-vágott közbe Jimin-ha meg akarsz halni akkor tessék halj csak meg!-gesztikulált össze vissza Jimin zokogva.
-Jimin,hogy mondhatsz ilyet?-ütötte meg a kicsi Jimin mellkasát.
-És te hogy tehetsz ilyet?-suttogta lehajtott fejjel.
Leginkább magának.
-Mert egy hülye depressziós kisgyerek vagyok,aki félt,hogy elveszti az egyetlen embert az életében,aki a legfontosabb neki.Kellett a fizikai fájdalom Jimin-dőlt bele a nyakába az idősebbnek Jeong Guk.-Nem bírtam nézni ahogy mozdulatlanul fekszel,és nem beszélsz hozzám.
Nem mosolyogsz rám,nem adsz csókot minden reggel,nem nevetsz ki minden buta megszólásomra.
-Kicsim-szorította magához Jimin Jeong Guk-ot.-De akkor sem kellett volna ezt tenned-puszilta meg a homlokát Jimin Jeong Guk-nak.
-Tudom,de tudod, hogy buta vagyok-bújt bele mégjobban a nyakába a kicsi Jimin-nek.
-Igen,tudom.Az én kis buta nyuszim!-mondta majd adott egy csókot Jeong Guk szájára.

-Sajnálom,hogy elrontottam a szülinapomat-hajtotta le ismét a fejét Jeong Guk.-És a sütik és a torták is megromlottak-sóhajtott szomorúan a kicsi.
-Nem a te hibád és még csak 9.-e van,szóval Boldog születésnapot ,Édesem-csókolta meg a lehető legszenvedélyesebben Jimin Jeong Guk-ot, egy kórházban,a bűzben és a fehér falak között,ahol aznap a kapcsolatuk tovább mélyült.

~2 héttel később

Reggel Jimin,ahogy felkelt elvigyorodott majd lenézett a mellkasán pihenő angyalra,aki mostmár véglegesen az övé.

Ő volt az aki kimentette őt a depresszióból.
Aki megtudta mosolyogtatni minden nap.
Aki szeretetre tanította.
-Kicsim-suttogta Jimin a kicsi haját simogatva.
-Mhm-nyammogott egyet Jeong Guk, majd félkómásan felnézett az idősebbre.
-Fel kéne kelni-mosolygott rá gyengéden-Emlékszel?Ma mehetünk haza-mondta az idősebb,majd felült az ágyban, ezzel a kicsit is feltornázva.
-Tényleg-pattant ki boldogan az ágyból Jeong Guk.-Végre-ölelte át boldogan a kicsi Jimint.

/*/*/

-Nem szeretnék iskolába menni-sírta el magát Jeong Guk.-Buta vagyok és ki fognak nevetni engem-fúrta Jimin vállába a fejét szipogva.
-Dehogy fognak-csókolt bele az idősebb Jeong Guk hajába.-És kicsim...okos vagy ,hidd el-mosolyodott el Jimin majd mégegyszer utoljára magához szorította őt.
-Szeretlek Jimin-motyogta a mellkasába Jimin-nek Jeong Guk.
-Én is téged-tolta el magától finoman-Aztán nem becsajozni-borzolta össze nevetve a haját a kicsinek.
-Nem...én...nem...nem-kezdett volna valamit mondani a kicsi ,de nem nagyon sikerült neki kimondani.
-Nyugi,csak vicceltem-simított az arcára Jimin a kicsinek.-Aztán ügyes legyél-integetett egyet neki ,mikor már kilépett az ajtón a kicsi.
-Megpróbálok-mosolyodott el szomorúan,majd végleg kilépett a házból.

Így a szerelmespár megtudta,hogy milyen mohók,kapzsik is az emberek.

2018.12.27.