Artblood

Atsushi: Vihar előtti csend

Eltűntek. Amit Shineko maga mögött hagyott az megrázott mindenkit. Csakúgy, mint három éve, barátaink, osztálytársaink, fiatal, még egyáltalán nem érett katonák élettelen testei pihentek előttünk a földön.
A levegő érezhetően fagyos lett, de nem csak a hangulat tette azzá. Szélcsend volt és az összetört rózsaablakon keresztül látszott, ahogyan gyülekeznek a fellegek. Csakúgy, mint három éve... most sem volt időm gyászolni. Kis csatánkkal, mintha megváltoztattuk volna a légnyomást a környéken, ami meg kívánja hiúsítani a rendezvényt, amit a hangulat miatt már szórakozási lehetőségnek se lehetett nagyon nevezni...
Odasétáltam a kivezényelt katonák között legmagasabb rangúhoz:
-A vihar a vártnál valószínűleg gyorsabban meg fog érkezni...
-Vettem. – nézett le rám, sajnálatot véltem felfedezni szemében. Furcsa volt sokaknál alacsonyabbnak lenni. Igaz, már volt vagy egy hónapja, hogy megszereztem a méretet, de szárnyaim miatt legtöbbször levegőből fürkésztem a világot, mely így oly aprónak tetszett.
A rendezvény főszervezője ekkor sétált be az ajtón, mint sok más szemlélődőt, a katonák őt is próbálták kinn tartani, de intettem, hogy engedjék beljebb a hölgyet. Ahogy beengedték és már jól belátta a helyet, meg is torpant.
-Jóságos... – csúszott ki száján. – Mi történt?
-Shineko megjelent az idegen oldalán... – préseltem ki fogaim közt a fájó igazságot. – Két társat is elvesztettünk.
-Segíthetek valamiben? – kérdezte.
-Kérem segítse tájékozódni a kimenekítésért felelős osztagot. A veszély már elmúlt, de valami azt súgja az időjárás nem a jelentéshez hűen fog megérkezni... – néztem az égre.
A hölgy intézett pár telefon és hamarosan a hangosbemondók jelezték a tömegnek, hogy hagyják el a helyet és induljanak el az óvóhely irányába. Megjelent még pár szervező és közösen elindultak segíteni a tolongó tömeget mozgatni. Lassan megérkezett a két zöld zsák is. Óvatosan behelyeztem Keto csúnyán megcsonkított tagjait. Az arca megrendített. Olyan rémület maradt rajta, amire nem számítanék attól a személytől, aki pár hete, olyan villámokkal elnyerte a médiát és visszakényszerítette azt a hölgyet eredeti dimenziójába. Arca félelemtől torzan vált hideggé és dermedté, rettegő szemei... lilává váltak. Le se tagadhatta volna, hogy Echo testvére, igaz mindkét szemében megvolt halványan az egy-egy színárnyalat, amiket megismertünk. A furcsa, skizofrén idegen osztálytársunk nincs többé. Szokatlan volt, ahogy szőke tincsekkel feküdt előttem, tényleg jól sikerült a Thor jelmeze. Ha szimbolikát néznék, dicsőséges halált halt... istenként. Mégis... félelemmel töltötte el most azt aki ránézett, hogy valaki képes volt egy ilyen emberfeletti erőkkel megáldott személyt könnyedén emlékké változtatni. Arcát elfedte a zsák.
Testüket elvitték. A rendezvény kapuja előtt álltam az égre tekintve, de azt nem látva. Szárnyaim nyitva, ernyedten feküdtek mellettem a koszos aszfalton, szememből ömlöttek a könnyek. Habkönnyű testem nehéz és merev volt, mint egy elhagyatott romnál álló szobor...
Valaki megbökött.
-Jól áll a ruha... – próbált bókolni az őrnagy fia, de amint meglátta arcom, lesütötte szemeit. – Kik estek el?
-Osztálytársaim... mégcsak épphogy megismertem. – ránéztem – Azt is mondhatnám... testvérem volt. Az ő vére tette lehetővé, hogy ilyenné váljak – mutattam végig magamon – A karaktered... mit tenne most?
-Nem tudom – nézett oldalra, zavarban volt – te még így megtörve is sokkal menőbb vagy nála...
Keserűen elmosolyodtam. Ekkor egy drága fekete autó fordult be elénk, s amint megállt elkezdte lehúzni tetejét. Ajtaja kinyílt és egy magas szikár öltönyös férfi szállt ki belőle.
-Asukata Kitsuoyi dandártábornok vagyok – nyújtott kezet, de meglepődésemben vigyázba vágtam magam, mire ő elmosolyodott. – Adachi százados kérem szálljon be a gépjárműbe és csatlakozzon.
-Sz...százados? – motyogtam.
-Gratu! – szólt mellettem az őrnagy fia.
-Az előléptetési ceremóniát a temetések előtt fogjuk megejteni... – s azzal ajtót nyitott és betessékelt rajta. Mivel a tető nyitva volt... a szárnyaim is elfértek. Valószínűleg saját autója lehetett, mert a kormány mögé ült be. – Kényelmes? – kérdezte a visszapillantó tükörbe nézte.
-Nem kifejezetten – feleltem, miután bekötöttem magam. Előre kellett hajolnom, hogy ne törjem el szárnyaim.
-Bocsáss meg, ez volt a legmegfelelőbb autó amivel tudtam jönni. – majd lekanyarodott a főútra. Kiértünk a városból.
-Az óvóhely felé tartunk. – észrevételeztem.
-Sokkal inkább a támaszpont felé... – reagált a dandártábornok.
Fél óra elteltével elérkeztünk a jól ismert kiépített sziklafalhoz. A menedék bejáratától nem messze helyezkedett el a bázis, természetesen, hogy az előbbi védve legyen katonailag. A betonnal borított sziklafal idővel egyre hidegebbnek hatott, ahogy a viharfellegek kevesebb és kevesebb fényt engedtek be. A szomszédos úton lassan kígyózó autósor várt beengedésre és néha elhaladt a vonat is, ami ugyan ritkán jár ezen a vonalon, de karbantartják neki, nehogy probléma akadjon szükség esetén.
Bekanyarodtunk a támaszpontra. Mielőtt a betonfal mögötti épületbe léptünk annak ajtajában az őr egy karra rögzített ujjlenyomatolvasót tolt elénk és az ajtó csak akkor nyílt, ha megfelelő rendfokozat a helyre való engedélyezett fölött volt. És nálam természetesen bepittyegett, hogy nem szabadna mennem. Az őr most már nem csak a szárnyaimat és ruhámat nézte.
-Igazolvány? – kérte.
-Hadnagy, kérem várjon egy picit... – szólt a dandártábornok, majd elővette telefonját és kissé idegesen intézkedni kezdett.
Eközben az őr felém fordult és feltett egy kérdést, amire épp nem számítottam:
-Hogy sikerült ilyen fiatalon elérned a főtörzszászlós rendfokozatot? – kérdezte csodálkozva.
-Őő... – kicsit kellemetlen lett volna válaszolni, hogy igazából már előléptettek és azóta még nála is magasabb rendfokozatot jegyzek, de a dandártábornok megmentett...
-Frissítse kérem!
Eleget tett az utasításnak és felém nyújtotta újra a leolvasót. Mikor az leellenőrizte az immáron frissült adatokat, tekintete lefagyott. Rámnézett.
-Nem annyi vagyok amennyinek tűnök... – próbáltam megnyugtatni, miközben már haladtam befelé a dandártábornok mögött. Majd Asutaka-san felé intéztem mondandóm. – A belépést biztos meglehetett volna oldani máshogy is. Miért léptettek elő, uram?
-Nem úgy tűnik, hogy hibáztunk volna. Gondolom lenne pár ötleted is, hogy hogyan lehet ide legálisan belépni alacsony rendfokozattal. – közben mintha egy termet keresett volna – Az igazság az, hogy túl sokat tudsz. Talán már nálunk is többet. Az sem lehet elhanyagolható, hogy már kétszer is sikerült visszaverned annak az idegennek a támadását. Itt vagyunk.
Nyitott be egy szobába, ami az ajtók sűrűn való elhelyezkedéséből következtetve vagy sok kis szobák egyike, vagy egy nagyobb terem. Az utóbbi volt, de mégsem. De ezzel az ajtóval annyit spóroltak, hogy alig fértem be szárnyaimmal rajta.
Bent a teremben már vártak ránk. Hosszú asztal közepén még jobban megnyújtotta a helyiséget, ami inkább hosszú volt mint nagy, de hogy semmi se legyen normális, a plafon emellett legalább 5-6 méter magasan zárta le a teret. A rövidebb oldalán volt csak három ajtó, valószínűleg több ilyen terem lehetett a folyosót elnézve. Az ajtókkal szembeni fal egymerő képernyő, feljebb, ahol már annyira nem látszottak a dolgok, se a lámpák fényétől, se attól, hogy kényelmetlen volt felnézni, az időjárásról volt élő radarkép kihelyezve. Alatta, ahova talán már megtekintéskor nem kell kitörnöd a nyakadat, normál katonai radar látszódott, mely lefedte két-három szigetre az egész környéket. A tv-ben látott hadihajók egytől egyig ott tanyáztak körben, figyelve, mikor lehet beavatkozni a sziget katonai életébe. De a lényeg ezek alatt helyezkedett el. Egy szinte meglepően éles kép Echo és Keto anyjáról, még az első megjelenésekor lőhették, akkor rengeteg fotós talált rá az eseményekre, talán túl gyorsan is. A nő alatt négy személy arca díszelgett még: Shineko apja, az én apukám, Yuuki és Keto. Később észrevettem, hogy Shineko is ott díszelgett, csak kisebben és arrább.
-Kövess! – kérte a dandártábornok. A székek mögött még kevesebb hely volt, így szárnyaimat megpróbáltam inkább egymáshoz képest párhuzamosan a hátam mögött tartani.
Az egyik tiszt nem bírta türtőztetni magát és megérintette tollaim, mire reflexből elrántottam szárnyam és majdnem levertem a katonaság előző fejének képét a falról. Amin meglepődtem az az volt, hogy a tiszt kapott olyan tekinteteket, amikre én számítottam. Gyorsan visszafordult székével az asztal felé és elkezdte tanulmányozni az előtte heverő napirendi pontokat.
A dandártábornok megállt a képernyők előtt, minden szem ránk szegeződött.
-Mennyire tudsz felkészületlenül előadást tartani? – kérdezte tőlem az asztalnál hozzánk legközelebb ülő kedvesnek tűnő, valószínűleg magasrangú bácsi... valahonnan ismerős volt.
-Miről? – kérdeztem kissé ijedten.
-Ez esetben elnézésedet kérem... – és a dandártábornok felé fordult, aki abban a pillanatban kezdte el mondandóját.
-Ha valaki még nem ismerné a jelenlévők közül, bemutatom Adachi Atsushi századost! – mutatott felém. – Az értekezletet én fogom vezetni, de igazából Adachi százados fogja tartani...
Kicsit megfagyott bennem a vér, előléptetés után rögtön égjek be, kedves ajándék. Pislogva néztem a dandártábornokra, mire mondhatni kisegített... egy picit.
-... és felvázolja nekünk, hogy mint érintett, mi mindent tud a tudományosan megmagyarázhatatlan... – rám nézett, majd mintha úgy érezte volna, hogy hirtelen biztos nem kap választ folytatta - ...nak tűnő jelenségekről, amik ma reggel két halálos áldozatot is követeltek egy békés rendezvényen. Átadom a szót.
-Nem tervezek mesedélutánba kezdeni – kezdtem a lehető meghökkentőbben mondandómat, mire persze mindenki felkapta fejét és elértem célomat – nem fogok beszélni a két  összecsapásról, mert lényegében meg lehet tekinteni bármely közösségi médián, alig pár perc kikeresni. – eközben a számítógépeket irányító srác már ki is tette őket a képernyőre, úgy tűnt megpróbál majd végig segíteni. – Apukám ugyanannak a cégnek dolgozik, mint aminek egy része a Shineko pótapja által vezetett leányvállalat. Apám egyik nap hazahozott egy üveg kísérleti anyagot és felelőtlenül elöl hagyta, én meg még nála is felelőtlenebbül, megittam. Ennek köszönhető ez a kinézet. Mi volt ez az anyag? Aki Keto vére. Az egyik áldozata a mai incidensnek nem volt Földi. – a néma csend zavaró volt, mintha természetes lenne, hogy idegenek mászkálnak a földön, mi meg a vérüket isszuk... – Pár évvel ezelőtt körülnéztek a Földön. Turistaként. Nagyon jól összebarátkoztak a Toyoda-családdal – Yuuki és apja fotója jelent meg a képernyőkön – viszont mikor visszautaztak Keto itt ragadt és a Toyoda család befogadta, gondját viselte egészen addig, amíg ki nem tört a forradalom, amikor megtámadták Ketot és hiába mentette ki maga Shineko a támadók karmai közül, a fiú megsérült, később személyiségileg is. Viszont Shineko pótapjához vitte gyógyítani Aki-sant, aki rögtön észrevette, hogy ennyi vérveszteségtől nem, hogy elájulna valaki, de már üres lenne. El is tette ezt a rengeteg testnedvet, valószínűleg kísérletezni. És egy hónapja ez a vér került a szervezetembe, majd jutatta Shineko pótapja fia szervezetébe is... az anyag, olyan, mondhatni szuperképességet ad, mely arra épül, hogy el tudod-e elég tisztán képzelni azt, amit tenni szeretnél és ha ez sikerült, vagy-e elég kitartó... szellemileg elég erős. Közülünk úgy tűnik ezekben Shineko jeleskedik... de hiába számolta fel egy nap alatt mindkét maffiát és tüntette el, pár személyt leszámítva, az összes yakuzát, megjelent egy nő, pont ugyanúgy a semmiből, mint ma reggel és mint közel egy hónapja egy idegen jármű, ami magával hozott egy szörnyet, amit Aki-san terített le, miközben Shineko megmérgeződött. Ez a nő, mint számomra utólag kiderült Aki Keto anyja és az idegen járművel érkezett apa és fiú családtagja...
-Többen is tartózkodnak még itt, a Földön? – kérdezte az idősebb katona, akivel még az előadás előtt „beszéltem”.
-Igen. Aki-sanhoz hasonlóan barátságosak. Tulajdonképpen Ketot megkeresni tértek vissza.
-Uh. – kerekedtek el szemei az idős katonának – Akkor nem tettünk valami jó benyomást rájuk...
-Szó sincs róla. – sütöttem le szemeim – Keto-val Shineko végzett, Aki-san anyja parancsára. Viszont szeretném kérni, hogy a még élő idegeneket engedjük be a menedékre... különösebb ismertetőjelük a világosabb bőr... és természetesen lila szem.
-Igazad van! – néhányan motyogni kezdtek az idős katona mögött – Ha kinn maradnak és túlélik... na akkor tényleg nem teszünk jó benyomást.
Motyogás abbamaradt. A katona intett egy kisebb tisztnek aki az ajtónál állva hallgatta a beszédet és ő a termet elhagyva telefonálásba kezdett.
-És egyvalaki még biztosan kapott a vérből. Shineko apja még biztosan kísérletezett vele. Egy alattam járó lány egyik nap szárnyakkal jelent meg előttem... Mela... Hattori Izuminak hívják, azt hiszem. – a képernyőn megjelenő kép igazolta sejtésem. – Igen, ő lenne az. Nyugodtan tegyenek fel kérdéseket.
-Mivel érkeztek az űrlények? – kezdte rögtön a kérdezősgetést a fiatal tiszt, aki az előadás előtt a szárnyam piszkálta.
-Valami furcsa járművel, de ez igazából egyáltalán nem is lényeges, mivel mindkét alkalommal Aki-san anyja csak a tér görbítésével lépett át világunkba, amire mellesleg fiatalabbik fia is képes. – majd hozzátettem – Már csak azért sem nevezném űrlényeknek őket, mert nem az űr irányából érkeztek.
Szerencsére megjegyzésem hallatán, látszott rajta, hogy kissé kényelmetlenül érezte magát.
-Mit gondolsz, hozzunk létre még hozzátok hasonló „szuperkatonákat”? – kérdezte az idősebb katona. A dandártábornok konkrétan lefagyott mellettem. Szinte látni véltem, ahogyan arcán titokban végigcsordul egy izzadságcsepp és közben lassan megfagy. Az idős tiszt biztos nem olyan véleményre volt kíváncsi, mint az „ezzel felborítanánk a természet rendjét” és még sorolhatnám... legalábbis ezt gondoltam.
-Szerintem előnytelen lenne. Nem csak több felszerelés átszabására lenne szükség, ami elég macerás, például a szárnyak miatt, hanem ezek a szárnyak kényelmetlenek és ugyanúgy elfáradok tőle, talán még jobban is, mint más a teljesen felfegyverezve való futástól, talán hamarabb is... és mindezt úgy, hogy rajtam nincs fegyver. Maximum egy darab. Hiába tudok gyorsabban, könnyebben repülni a hajtóműtől, amit apukám tervezett, még hamarabb elfáradok annak súlya alatt. És hogy ne csak rólam beszéljünk, Aki-san szinte minden alkalommal bealudt ereje használata után, ha nem is rögtön, de egyértelműen erősen lefárasztotta... Személyszerint... minnél hamarabb szeretnék a régi lenni. – hajtottam le a fejem és előadásom néma csöndben véget ért.