Artblood

Shineko: A démon születése

A robbanástól összetört ablakok résein a süvítő szél befújta az esőt. Yuuki holteste félig megégve feküdt a szoba közepén, derékban megtört az asztalhoz csapódás következtében. Sakata-sensei fejétől megválva kint feküdt a másik szobában, „Védd meg!”. Tőle pár méterre tanítványa, vérbe fagyva feküdt, „Védd meg!”. A hely sötét volt, a robbanástól apró szilánkokra hullottak a lámpák, „Védd meg!”. De tisztán láttam, „Védd meg!”!
-Most mit akarsz tenni? – nézett rám bérlőm csatlósa, barátnőm gyilkosa. – Segítettél nekünk bejutni... ezt csak én láttam. – „Védd meg!” – Elsimíthatom az ügyet...
Kardja remegni kezdett.
-Ez mi...? – lepődött meg, majd rám nézett. A szemében félelem jelent meg és a félelemben a tükörképem. Maga elé helyezte remegő kardját, lábát stabil alapállásba húzta. Megpróbált a szemembe nézni. A levegő lehűlt, leheletem tisztán látszott a sötétben. Hajam a vállamra hullott, kilőttem. Egyébként sem vagyok lassú, de mintha háromszor olyan gyors lettem volna. Vágásom irányítatlan volt és célt is tévesztett, ellenfelem haját jobboldalt egyenesbe igazítottam, válla még úgy is megsérült, hogy kardjával, meglepődése ellenére, védekezett. Folyamatos támadásba kezdtem, támadásaimat egytől egyig hárította, de kardján és testén is apró sérülések jelentek meg. Nem éreztem fájdalmat, pedig előbb még kocsányon lógó bal kezemmel tartottam a kardot, még úgyis, hogy csak a kisujjamat tudtam mozgatni, jobb kezem minden egyes vágás pillanatában hatalmas löketet adott rá csuklóból, de egy pillanatra se vette át teljesen az irányítást. Puskám éppen használt pengéje a következő vágásnál kettétörött, hiába már átélt jópár harcot. Ez a baleset egy pillanatra sem állított meg, a következő pillanatban vágás közben megfordítottam a fegyvert és másik pengéjével sújtottam le. Ellenfelem kardja már csipkés volt. Ő maga nehezen vette a levegőt. Szeme bevörösödött, talán annyira figyelte támadásaim, hogy még pislogni is elfelejtett. Egy pillanatra megcsúsztam egy vértócsán, ezt kihasználva szúrt... döfése keresztül hatolt a vállamon, csontomat megsértve. Megpróbálta kirántani a kardot, sérült izmomat befeszítettem és az én kardom által kicsipkézett penge beletört a vállamba. Egy fordulatból úgy fejbe rúgtam, hogy hallottam nyakát reccsenni, mikor kirepült a belsőudvar ablakán, már nem élt, a három emelet magasból landolás már nem fájhatott neki. Odalent elhallgatott a géppuskák hangja. Követtem a hullát, kiugrottam az ablakon, magamat hajammal fékezve zuhantam. Tincseim szikrát vetettek az épület falán és szörnyű, éles hangot hallattak.
A nyomasztó csöndben élesen nyikorgó zuhanásom már felállította a lenti yakuzák hátán a szőrt, de mikor a kerti járólapot megrepesztve érkeztem megfagyott a levegő. Kihúztam a vállamból a pengét, épp kezemen mély vágással gazdagodtam általa. Hajammal felkaptam a földről két gépfegyvert, az udvaron volt pár, mióta az innen támadni próbáló osztag gránáttal meg lett ajándékozva. Felemelkedtem. Kezembe fogtam a két pengét, azt amit a vállammal szereztem és azt, ami még a magammal hozottból megmaradt. Elhajítottam őket, mindkét penge vagy tizenöt centire a gépágyúk csövébe hatolt. Először azok közül  a yakuzák közül kapcsolt valaki, akik velem jöttek. A szemembe nézett, tekintete rémült, de határozott volt. Élni akart... ’Nem fog!’
-Futás! – rántotta meg az atmoszférába fagyott társa vállát. Erre feleszmélve két másik társa előkapta gépfegyverét és rám szegezte. Kilőttem, hajtincseim rászorultak előbb szerzett fegyvereim ravaszaira. A védekezők hullottak, mint a levelek, mikor ősszel feltámad a szél. A támadók egyike még fegyvere elsütése előtt áldozattá vált, másikójuknak még időben sikerüpt meghúzni a ravaszt, megsebezve lábam egy pillanatra lelassított. Időt nyert, az épületet támadó osztag bemenekült a furgonba és aki legelőbbre került, beletaposott a gázba. A kocsik kereke kipörgött a recepciós pult romjain, felemeltem a két gépfegyvert és a furgonra eresztettem ami a csövön kifért. A páncélozott autó már kezdte feladni, mikor mindkét halálosztó kattant egyet, ekkorra ők is pont kiszabadultak a roncsok közül. Hajammal a sérült részbe ütöttem, ami annak rendje s módja szerint beszakadt, megkapaszkodtam benne. Rükvercben kihajtottak az épületből, a kocsi oldalának csapódtam.
Driftelve megfordultak. A kocsi húzott maga után, egy másik tincsemmel megkapaszkodtam a lökhárítót védő rácsban, felrántottam magam és a hátsó zárat, amit nem zártak be megfelelően, eltörve beköszöntem a csomagtérbe. Reagálni esélyük se volt, kettőt már az ajtólapokkal kiütöttem, a többiek mielőtt fegyverhez nyúlhattak volna, vérbe áztatták hajam néhány fehéren maradt foltját. A visszapillantótükörben összetalálkozott  szemünk a sofőrrel. Hirtelen lendülettel balra rántotta a kormányt... a kocsi hosszabb oldalán folytatta útját, egyenesen egy benzinkút felé. Hajam elkezdett körém rendeződni, miközben ide-oda vágódtam. Mint mikor egy éjszakai virág szirmai a hajnal eljövetelével lassacskán bezáródnak, nem volt lassú, de ahogy minden pillanatát látni véltem...
A benzinkút felrobbant, a furgon egyenesen a gázpalackoknak ütközött. Méretes lángoló hajgolyóként hagytam el az égő kutat. Az eső lassan eloltotta a tűzlabdát és az szétbomlott, rongybabaként terültem el az úton. Felnéztem. Velem szembe pont az az épület állt, ahonnan felbérlőim jöttek. Képek kezdtek ostromolni, az elmúlt fél óra képei. Hajamat majdnem teljesen vörösre festette a rengeteg vér. Lehajtottam fejemet, megláttam a bal kezemet és bevillant egy kép. Yuuki nekivágódott az asztalnak... tűz, fájdalom. Szívem összeszorult, sajogni kezdtek sebeim. Újra bevillant egy kép, egy férfi állt a másik szobában... a férfi aki a gránátot dobta. Mielőtt a fizikai és ez a belső fájdalom teljesen eluralkodott volna rajtam, egy érzés kezdett elönteni. Nem tudom pontosan leírni, mintha egy égető hideg folyadék töltötte volna fel testemet, a farokcsontnál, füleimnél és szemeimnél kitört volna testemből. Az aszfaltra néztem, vizes felületén tükröződött arcom. Szemein lángoltak, hegyes tűzből materiálódott, mégis éterinek tűnő füleim voltak, a látvány nem evilági volt. Hátra néztem, hogy a harmadik kivezető nyílásnak érzett helyen... hát igen... macskafarok, kék éteri tűzből. Fájdalom hasított a vállamba és a tüzek kialudtak. Egyedül szemem világított már, szórt fény, ténylegesen látható fényt sugárzott az esős éjszakába, az előttem lehulló cseppek kéken fénylettek a rajtuk megtörő sugaraktól. ’Mi vagyok én?’
Sérült lábammal besántikáltam felbérlőim épületébe, a recepciós látva, hogy súlyos sérüléseim voltak, azonnal odaszaladt hozzám, hogy támaszt nyújtson, akaratom ellenére karjaiba vett és a pulttal szembeni fotelbe ültetett.
-Hozok elsősegélyt – ajánlotta fel – várj meg itt!
-Hagyjad, csupa kosz az összes, fertőtleníteni kéne... – hangom egész nyugodt volt. A recepciós egy pillanat alatt felszívódott. Meglepetten kerestem, miközben észrevettem, hogy még igenis vérzek és az alattam lévő kárpit nem lesz nagyon jó állapotban ha innen felállok.
A srác egy törölközővel jelent meg a pult mögött, benézett még a recepció mögötti szobába és a törölközővel és egy kulccsal elindult felém. Átnyújtotta a törölközőt:
-Segítek eljutni a legközelebbi fürdőszobához, próbálj megzuhanyozni, hogy elláthassalak! – nyújtotta vállát kapaszkodó lehetőségnek, próbáltam elutasítani ’Tudok a magam lábán járni!’, félreértelmezte – Megfürdetlek, ha nagyon nem akarsz magad megmosdani, de azthi...
-Neeem, az kéne még! – próbáltam gyorsan menteni a helyzetet – Azt akartam mond... tudok járni!
-Nem baj! Minden egyes lépésnél összevérzed a padlót amikor sérült lábaddal a földhöz érsz – mosolygott és fogta magát, megint felvett két karjába, most már el is vörösödött hozzá, azt hiszem én is. Lesütöttem szemem, arcomra boruló vérvörös hajamon kék fény tükröződött. Még világítottak szemeim. Azért nem kis súlyom ellenére, a nyurga de vállas recepciós elég könnyen mozgott karjaiban velem, talán 3-4 centivel lehetett magasabb nálam. Olyan idilli és nyugodt volt a helyzet. A srácra néztem, szemei a folyosókat kutatták... Yuuki arca bevillant elmémbe, kiütve az idilli képet, ahogy szemeim előtt másodszorra játszódott le, ahogy arca megég. Szemem újra lángolt és éreztem, ahogy újra farkam nő és fülkagylóm átalakul. Összeszorítottam szemeim és valahogy sikerült lenyugtatnom magam. A kinyitottam szemeim, a fickó egyenesen a szemeimbe nézett...
-Egy pillanatra... mintha pillekönnyű lettél vol... – megrázta fejét – nem nem lehet. – majd gyorsan témát váltott – Menők a kontaktlencséid, nem is tudtam, hogy létezik világítós is! Mondjuk így nehéz sokáig a szemedbe nézni...
-Miért szeretnél te sokáig belenézni? – kérdésemre újból elvörösödött. – Nem gyártanak ilyet sehol... nem kontaktlencse, nem tudom mi van a szemeimmel.
- De... – látszott, hogy nem akarja elhinni, de látta, hogy igaz. Inkább témát váltott – Hol sérültél meg ilyen csúnyán?
Feltette a legkényesebb kérdést, amit akkor feltehetett, mondjuk biztos tudott volna kényesebbet is feltenni...
-Nem szabadna ellátnod... innen származó yakuzákkal voltam. Én vagyok Shineko.
-Szóval az a furgon, ami a benzinkútba hajtott, tényleg a mienk volt...
-Nem ott sérültem meg...
-Csoda, hogy túlélted!
-Nem érted? Az akció előtt fehér volt a hajam...
-Jól áll a vörös...
-Hülye! – csúszott ki a számon, sose hittem volna, hogy ilyet mondok – Ez nem csak ellenségeink vére! Erről az akcióról csak én jöttem vissza élve, nem hagytam meg senkit!... és nem tudtam megmenteni egy lányt sem... – szemembe könnyek szöktek.
A srác egy pillanatra lefagyott, már megérkeztünk az ajtó elé, mégsem nyitotta ki.
-Egy lányt? – kérdezte óvatosan.
-Pont azt akit ki kellett volna iktatni. Nem tehetek róla nem akartam kinyírni az exem.
A srác már azt sem tudta, hol áll a feje. Ezt észrevéve gyorsan menteni próbaltam a helyzetet:
-Amikor megismerkedtünk még fiú voltam. Ööö... az apám tette ezt velem, tudod a professzor... Valahogy lányt csinált belőlem, akinek mozog a haja... és már a szeme is világít. Fogalmam sincs mi történik velem! – fakadtam ki a végére. Mindketten csendben maradtunk. Ott álltunk percekig meg se mukkanva.
-Apukád fent kártyázik az enyémmel – nézett a távolba – a csapatok legprofibb tagjai lettek elküldve, ahogy láttam. A csapat vezetője a legjobb emberünk volt... te megküzdöttél vele? – nézett rám.
-Lerúgtam a harmadik emeletről – sütöttem le a szemem – a rúgásba halt bele, nem az érkezésbe...
-Jobban teszem, ha elkezdek félni tőled – mosolygott rám, miközben óvatosan segített lábaimra állni. Kinyitotta a mosdót – Úgy nézz erre a helyiségre, hogy csak az elit vendégek használhatták eddig – kacsintott.
Bementem. Hatalmas tér, nem is értettem, hogy bárkinek minek ekkora fürdőszoba. Pazarlás... Ahhoz képest, hogy zárva volt és elvileg nem sokat használják, biztos voltam benne, hogy naponta takarítják. Drága tusfürdő, fürdőköpeny, minden szépen, rendben a neki kijelölt helyen. Levetkőztem. A teljes tükörfal segítségével teljes testemet megszemlélhettem, nem... különösen már nem mozgatott meg, hogy hogyan is néznek ki, bár ilyen szempontból még kicsit szégyellős voltam. Most viszont még annyira se tetszett a látvány, amennyire tetszhetett volna. Levetett ruháim szakadtak voltak és tocsogtak a vérben, mind az enyémben, mind azokéban akik nem élték túl az akciót. Én is így néztem ki, folyt rólam a vér, nem is beszélve a hajamról, aminek fehérjét vörösre színezte az, tele voltam zúzódásnak tűnő foltokkal. Nem szoktam sok sérülést szerezni akcióim alkalmaival, szokatlan volt. Valami nem volt rendjén. Beültem a zuhany alá, testemet égette a víz, nem úgy, mint a kék lángok, kegyetlenül marta minden sérülésem, aztán jött a szappan... Megpróbáltam kimosni hajamból a vért, a hetedik próbálkozásnál feladtam. Ruháimra néztem... ’Ha ezeket visszaveszem, minek fürödtem meg...’ Tekintetem a törölköző csomagra esett, eddig nem figyeltem, a kötszer is ott volt benne. Elláttam magam, ruháimat összehajtogattam és felvettem egy fürdőköntöst. Az ottaniak közül a legnagyobb volt, mégis épphogy a bokámat súrolta. Így, hogy mozgatni tudtam, minden egyes hajszálam, elég könnyű volt hajat szárítanom, még ha olyan sok is volt, mondjuk a végére rendesen elfáradtam.
Amikor kijöttem a srác már papírokat pakolt a recepciós pult mögött. Odaléptem hozzá, mire ő meglátva kezemben koszos ruháim, intett, hogy kéri azokat. Ruháimmal együtt a kulcsot is átnyújtottam, a törölközővel és a kötszerekkel együtt.
-Bezártam az ajtót... ja, és feltakarítottam magam után – mondtam – Szeretnék felmenni apámhoz, ha jól emlékszem azt mondtad fent kártyázik...
-Oké, második emelet, a lift rögtön a terembe nyílik.
-Csak így? Ne vegyek fel semmi ruhát?
-Van bármilyen váltód? – mosolygott. ’Hogy lehet valaki ennyire nyugodt?’ – Itt mindenki így mászkál... érezd magad szállodában!
Csodálkozva fogadtam a választ, majd megszólaltam:
-Azért kérhetek egy papucsot?
Láthatóan meglepte a kérdés, de megint csak mosolygott. Bement a mögötte lévő szobába és egy fatalpú ujjas papuccsal tért vissza.
-Ezt találtam – szabadkozott.
-Jó lesz, köszi...
Kopogva elindultam a második emeletre. Szemem már nem világított, semmi fura nem volt rajtam, az érdekes viselet és a macskaszemeimen kívül... ha nem nyitottam ki a számat... A liftajtó a maga komótos lassúságában kitárult előttem. Ahogy a srác mondta, rögtön egy nagy teremben találtam magam, mintha egy bálterem lett volna, asztalokkal körülvéve, csak éppen mindenhol valami szerencsejátékot űztek, üresen hagyva a parkettet. A liftajtóval szemben egy magaslat volt, azon meg is találtam gyorsan az asztalt, aminél apám ült. Rossz érzés fogott el, nem tudtam miért, de tudtam, valami nincs rendjén. Éreztem, előbb már „normálisan” működő szemem újra világítani kezdett. Egy öltönyös yakuza lépett hozzám:
-Elnézést kisasszony, hova tart? – kérdezte gúnyosan, a köpeny által létrehozott dekoltázst bámulva. Övéből kihúztam pisztolyát, majd annak markolatával fejbe kólintottam.
-Ne kicsizz le. Magasabb vagyok nálad – összébb húztam a köpenyem – Perverz.
Mikor a földön fekvő fickóról felpillantottam, olyat láttam, amit még ritkán. A helyi yakuza főnök, apám mellől elégedett gonosz vigyorral nézett rám, látván megérkeztem. Baloldalán Yuuki apja rendezgette a lapjait... szemeim lángba borultak. Az előbb szerzett pisztolyt a szemei közé szegeztem, igaz a terem másik végében helyezkedett el, úgy éreztem, ha lövök, nem hibázom el. Egész gyorsan kapcsolt, a lángokat meglátva rémület ült ki arcára és mintha egy fiókot húzott volna ki az asztalból, amiben valamit matatott. Talán egy gombot nyomhatott meg, mert a következő pillanatban a teremben lévő összes, az előbb még nagyban szerencsejátékot űző férfi fegyvert szegezett rám. Levettem a szemem a nagyfőnökről és egymás után ötször elsütöttem az előbb szerzett pisztolyt, mire a körülöttem lévők viszonozták a kezdeményezést, én meg leguggoltam. Körülbelül huszonöt ember hullott a földre. Kedves idiótáim leszedtek a sajátjaik közül húszat. Következő négy golyót csillárokra pazaroltam, amik a teremben maradt másik tizenöt yakuzát is mozgásképtelenné tettem. Fehér köpenyem világított a frissen készített romhalmazban, még csak piszkos sem lett. Kéken lángoló szememmel, mint egy szellem közelítettem meg a magaslaton kártyázókat.
Egy árny repült el fölöttem, reflexből rántottam a fegyverem... de mikor elém egy fehérhajú tizenéves lány szállt le barna szárnyakkal, kezem magától hullott le függőleges tartásba. A jobb kezem, amiben a pisztoly volt, amivel balkezem működőképessége híján is két perc alatt eltettem láb alól negyven fegyveres yakuzát, remegett.
-Apa... – préselődött ki számon a szó. Majd a lányra néztem, aki szemeimet látva, rémülten rám szegezte kis kaliberű pisztolyát – Tűnj innen! – sziszegtem – Semmi keresnivalód itt!
A lány a szárnyak miatt elég nagy helyet foglalt el a teremben, de mivel egy fejjel magasabb voltam nála, nem sokat számított, már csak magasságom miatt is erősebbnek tűntem soványka valójánál.
-Nem akarlak bántani! – mondtam, majd mikor láttam, hogy nem akar mozdulni, feltekertem a hangerőt – Azt mondtam takarodj!
-Fogadj szót neki Melanie! – hallatszott a lány mögül apám hangja – Esélyed sincs ellene.
Közben megjelentek rajtam a különleges lángok. A lány leeresztette fegyverét és amilyen gyorsan csak tudott kirepült az erkélyajtón, majd egy kanyart leírva leszállt az erkélyre és onnan figyelte tovább az eseményeket.
-Kettőtökkel beszédem van! – néztem álapámra és a helyi yakuza főnökre. Majd apámhoz ugrottam. Testem könnyű volt, lángfarkam koordinálta a mozgást, már teljesen más szinten voltam, mint azelőtt. A bűnösök a székbe fagytak látva a gyorsaságot. Hajam lassan az engem felnevelő őrült tudós nyaka köré fonódott. Székéből szemem magasságába emeltem.
-A lángokhoz semmi közöm, fiam – próbálta oldani a helyzetet elhaló hangon, tincseim nem nagyon engedték beszélni.
-Nem vagyok a fiad! – közöltem vele határozottan. – És ő se a lányod, ne szakítsd el szüleitől!
Összeszorult a szívem, elejtettem a laborköpenyes fickót. Felbérlőmhöz fordultam. A fickó nagyban az asztal alatt nyúlkált, de mielőtt elsüthette volna az előkapott fegyvert kitéptem azt a kezéből.
-Aljas... – falhoz szorítottam – Nem elég, hogy felbérelsz szerelmem meggyilkolására és biztosra mész, csapatot küldesz velem, még a célpont apját el is hívod kártyázni?! – az említett személy egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Rémülten nézett rám, folytassam mondandóm, mit elkezdtem. – Nyugodj meg, a csapatod is halott, egytől egyig! – intéztem szavaim továbbra is az alantas módon dolgozó személyhez – Mégis...
Valaki a lépcső irányából felfele szaladt, oldalán kard csörgött. Pillanat alatt megfordultam, de a fegyverem elsütését abban a pillanatban megbántam, amint a golyó elhagyta azt. Echo szaladt fel a lépcsőn gyakorlókarddal oldalán. A golyó egyenesen homloka felé tartott. Látni véltem, ahogy szeme fehérje mélyvörös színbe, majd feketébe vált, abban a pillanatban amikor a golyó elérte homlokát. Kihajlás közben elfordította fejét. Homlokát végig szántotta a töltény, majd a lépcsőfordulóba távozott. Hatalmas kő esett le a szívemről látva a bravúrt.
-Te, hogy kerülsz ide... – akartam kérdezni.
Mögötte a lihegő recepciós fiú érkezett:
-Sajnálom, nem tudtam megállí... – vette észre, hogyan is nézett ki a terem – Itt mi történt?
-Sok minden – engedtem el apját, aki remegve hullott vissza a kanapéjára – hívd a zsarukat és lásd el a srácot lila szemekkel, véletlen rálőttem, de ügyesen kitért. Bocs Echo, azt hittem valami megmaradt csatlós jön karddal az oldalán – szabadkoztam, a srác csodálkozva nézett rám, honnét tudtam, hogy kard volt nála, majd észrevette, hogy homloka rendesen vérzik. Yuuki apjához fordultam – Sajnálom, nem tudtam a lányát megmenteni...
A férfi arca elfehéredett, úgy informálódtam felesége már évekkel ezelőtt lelépett, mert nem bírta ezeket a yakuza ügyeket, már kislánya hét éves korától csak ő volt neki... és most Yuuki messzebbre távozott szerelménél.
Apukámnak pár pillanat elég volt és kámforrá vált, a szárnyas lány is eltűnt... ’...már sejtem, honnan volt a lötty, amit Atsushi piának nézett... velem is ez a folyadék tehette azt, amit. Keto már más kérdés, ami vele történik furább nálunk. Mondjuk mióta a szemem világít... „ Lelifteztem és leütem az egyik várakozó fotelbe. A recepciós újra a helyén ácsorgott és papírokkal babrált. A rendőrség nem akart jönni. Tudtam, hogy miattam nem nagyon foglalkoztak a bűnözőkkel, mert előbb utóbb áldozataimmá váltak, de azért engem elvileg ezerrel kerestek. A pult mögött álló srácra néztem.
-Hívtad a rendőrséget? – kérdeztem.
-Igen, bár még mindig nem értem miért akarod feladni magad... felszámoltad a két legnagyobb bűnszervezetet a szigeten.
-Mit mondtál nekik?
-Kértem, hogy jöjjenek – nézett rám értetlenül – tudod te ezért hány évre ítélhetnek el?
-Pihennem kéne...
-Életed végéig?
-Szerintem se jó ötlet – ült be a mellettem lévő fotelbe Echo. Fején egész jól mutatott a többször körbetekert kendő.
-Add ide telefont! – kértem a portás srácot.
-Vonalas – válaszolt.
-Ez most komoly? – tápászkodtam fel a fotelből. Elvettem a kínált kagylót és a rendőröket tárcsáztam.
-Haló, tessék! – szólt bele meglehetősen flegmán egy fiatal női hang.
-Mi ez telefonközpont, vagy rendőrség? Ha gyakorolnának egy kis kommunikációt talán nem várakoznék négy órája az elfogatásomra...
-Ki beszél? Ha feladja magát valamiért, kérem fáradjon be a kapitányságra...
-Itt Shineko és nem megyek sehova átlőtt lábbal és kardszúrás által szerzett vállsérüléssel!
A hölgy lefagyott. Még motyogott valamit, de letette a kagylót.
-A pillanat, amikor a bérgyilkos beoltja a rendőröket, miközben feladja magát – mosolygot a recepciós – Ha jól láttam tudsz te szaladni is, az a sérülés semmi neked...
-Jaah, azt hiszed nem érzek semmit. Igaz, ha felpumpálódik az adrenalin te sem érzel semmit...
Mosolyogva vakarta kobakját. Elindultam visszafele, de mielőtt visszaértem volna, kint villogtak a rendőrautók és körülvették a helyet.
-Érdekes... címet nem adtam nekik. Mégis emlékeznek rá, hogy fölhívtad őket – néztem a pult mögött álló srácra. Kezeimet feltartva elindultam kifelé. Valaki meg fogta a kezem. A fiú volt az.
-A ruháidat itt felejtetted – nyújtotta át a megvarrt, kimosott ruháim – és szerintem ezt vedd fel, hogy felismerjenek – adta kezembe a szemüvegemet is – jó utat, kösz, hogy rendbe raktad az öreget!
Felvettem a szemüvegem és elindultam kifele, ismét feltartott kezekkel. Odakint gyorsan körül álltak, hogy ne tudjak menekülni és erőszakosan le akartak teperni, de készségesen odanyújtottam előttem álló bilincses fickónak a kezem. Szemüvegemmel a tvre kapcsoltam. Már reggel hat is talán elmúlt, a híreket adták. Yuuki is benne volt... szemüvegem alól könnycsepp gördült ki. A merénylet az én nevemhez volt kötve. Persze a sajtó már az elfogatásom helyszínén is jelen volt. A könnycseppet látva a mellettem álló rendőr meglepetten nézett rám.
-Mit látsz te abban a szemüvegben – kérdezte kicsit agresszívabban egy másik.
Ekkor kis ablak villant a szemüveg sarkában. Videóhívás, a szemüveg automatikusan felvette.
-Tiszteletem Yon-san, a te házadban már nem találtam senkit – Akai keze vérben úszott – de úgy tűnik a szomszédjaid kedvelnek téged... nézd! Még fénykép is van rólad – emelt fel egy képet a komódról, ahol a babá tartottam, mikor visszatette kezei vérnyomot hagytak rajta – nézd itt vannak! Milyen édesen alszanak!
A gyermek szülei vérbe fagyva feküdtek egymás mellett a padlón. Hajammal elvágtam a bilincset...
-Bocsánat... – mondtam a csodálkozó rendőrnek – Visszajövök.
És kitörtem a blokkból.