Artblood

Keto: Vörös lángok

Teljesen átlagos napnak indult, egy átlagos iskolakezdésnek. Kisütöttem egy ébresztőórát. A látványos elektromos kisülés után érezni lehetett a levegő égett szagát. Jobb kezem behúzott egyet.
-Mi van? – kérdeztem unottan magamtól.
-Mondtam, hogy a telefont állítsuk ébresztőre, százszor meggondolnád belecsapsz-e. – válaszoltam.
Kívülről úgy nézhetett ki, hogy magamban beszélek. Jah, egyedül voltam, de mégsem. Bár mindig azt beszéltem be magamnak, hogy ő érkezett később, a részem volt. A tudathasadás annyira eldurvult a két évvel ezelőtti amerikai rajtaütés alatt, hogy jobb szemem írisze vörös színűvé vált. Ezután kaptam két nevem is: Ao no Keto és Akai no Keto (Kék és Vörös Keto). Egy egy szobás kis lakásban éltem. Egy WC, egy fürdő tartozott hozzá. A kis albérlet lepukkant volt, de tiszta. A négy lakásos házban csak mi éltünk és egy idős néni. Ő volt a tulajdonos, bár már régóta nem kérte a bérleti díjat. Cserébe elhoztuk neki a gyógyszereket, amiket az orvos felírt neki. Vele még az agresszívabb Akai is kedvesen viselkedett. Olyan volt, mintha a nagymamánk lett volna. Nem zavarta, hogy furák vagyunk, hogy különböző színű a szemünk. Mindig tudta melyikünkkel beszél. Elfogadott. Ezt nem sok emberről mondhattuk el. Tartoztunk neki... és még egy embernek... Segítettek nekem elfogadni, hogy fura vagyok és megvédenek azoktól akik támadnak furcsaságom miatt. Persze ezt Akai nem preferálja, ’de mit tegyek?’ Azt sem tudtuk honnan származunk. A földön csak a mesékben, szuperhősfilmekben, animékben vannak ilyenek. Fizikáról szóló könyveket bújva elképzeltem magam előtt, hogy ionizálom a levegőt... és csupán fantáziálásból, képesség született. Kis helyen hatalmas energia szabadult fel. Lecsapta a házban a biztosítékot. Akai a biológiát választotta kedvencnek, és képes manipulálni a testünket. Bizarr érzés, nem szeretem. De elég az anekdotázásból.
Kikeltem az ágyból. Megreggeliztem. Fogat mostam. Akai képzelőerejével kevésbé kócos pozícióba rendezte hajunkat, erre azért jó a képessége. Behelyeztem jobb szemembe a kontaktlencsét, így mindkét szemem ezüstkék volt. Valamiért az írisze színét Akai sem volt képes megváltoztatni, mondanom sem kellett, hogy zavarta az őt jelképező szem eltakarása. Meg aztán, nem nagyon bírta a napi szintű viselést, sokszor kiszáradt a szem. Mindennel elkészültem. Bezártam mindent, majd az esőbeállóhoz indultam. Egy régi kis Toyota robogó várt ott rám. A szünetben megszereztem a jogsit hozzá és a néni nekem ajándékozta.
-Na, végre száguldozhatunk – lelkesült fel Akai.
-Talán...
-Talán basszus, én vezetek – jelentette ki határozottan.
Hát igen. Képessége miatt könnyen át tudta venni testünk felett az irányítást. ’Nem baj, ilyenkor gyorsan kifárad.’ Azt, hogy nem volt-e baj, elég gyorsan megcáfolta. Az alatt az idő alatt, ami alatt beértünk a suliba, már hatszor megbüntethettek volna.
-Ez király volt!
-Akkor talán ad át a volánt... – mordultam fel.
-Jól van, nyugi már – engedte meg olyan undorral, hogyha nem egy testen osztoztunk volna lekeverek neki egyet. De akkor nem lett volna ilyen probléma, na de mindegy.
Átvettem az irányítást. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, de gyorsan korrigáltam. Kellett nekünk mozgó járművön váltani. Befordultam az iskola sorompójához. Olvasóra nyomtam az ujjam, ami a lenyomat azonosítása után kinyitotta a sorompót. Az őr egyértelműen felismert minket. Visszafogott undorral bámult ahogy elhajtottam az irodája előtt. Végignézett rajtam.
-Szép járgány – mondta és mosolyt erőltetett az arcára. Nem állt jól neki.
Letettem a motort.
A terem még üres volt. Nem csoda, Akai a motor lelkét is kihajtotta a kis járgányból. Korán volt, de már ki volt helyezve az asztalra az új ülésrend. Első nap volt, mégis tollas javítás szúrta ki a szemem, Adachi-san és Hiroyuki-san helye volt felcserélve. Adachi eggyel hátrébb került az utolsó sorba, az ablak mellé. ’A kis különc’ gondoltam. Mellette Senketsu Yon... és Yon mellett én.
-Ismerős arc mellé kerültünk – állapította meg Akai.
Leültem a helyünkre, majd közös elhatározás után folytattuk a reggel abbahagyott alvást.
Egy jóerős hátbavágásra ébredtünk. Akai hirtelen megfordult velem, ökölbe szorított kezünk nagysebességgel meglendült... majd lelassult és Yon-san öklével összekoccanva üdvözlő ökölpacsiba csatlakozott.
-Hát te meg mióta alszol itt? – kaptuk a jogos kérdést. Az órára néztem.
-Akai elvette tőlem az első jogsis vezetés élményét... szóval „kb” már egy órája – feleltem.
-Legalább tudtunk aludni, na – zsörtölődött az említett felem.
-Amúgy... Tudtad, hogy Yayu-chan furának tart? Bár tegnap azt mondta nem te leszel a legfurcsább új osztálytársa – kacsintott rám. Csak most vettem észre, keze tele volt ilyen tapaszokkal, amik valamit rögzítenek.
-Veled meg mi történt? Azt hittem sebezhetetlen vagy... – néztem végig a kezén, amit a szalagok szabályos mintában díszítettek. Egész menőn mutatott.
-Hosszú történet. Majd elmesélem, lesz érdekesebb sztori is ma – mosolygott.
A terem lassan megtelt. Egész sokan megbámultak, pedig kontaktlencsében nem sok minden adhatott rá okot. Körbenéztem. ’Talán már mindenki megjött.’ Mondjuk valamiért még Akai aludt. Az osztály zsizsgett, a folyamatos csacsogás mindenfele kicsit húzta az idegeim. Az ablakok nyitva voltak, a hátsó valamiért duppla szárnyra... Adachi még nem jött meg! Neki aztán pont nem szabadott volna késnie, fogadni mertem volna rá, hogy ő volt a legmagasabb rangú tiszt az osztályban, vagyis neki kellett lennie az osztályparancsnoknak.
Becsöngettek. Az osztályfőnöknő belépett a terembe, az asztalához sétált, körbenézett. Szeme megakadt Adachi padján. Sóhajtott egyet, majd egy levegővel ledarálta a fiú helyett a vezényszavakat. Az osztály csak pislogott, de az őrnagy intett, hogy nem kell semmit se megcsinálni. Az ajtó felé fordult és behívott valakit. Egy gyönyörű lány lépett be a terembe. Akai hirtelen átvette az irányítást a testünk felett... A lány fehér egyenruhát viselt. Régen láttunk már ilyet, mivel a drága anyaga miatt nem nagyon vették. Vonásai lágyak mégis karakteresek, természetes szempillái hosszabbak voltak a megszokottnál, bőre sima és világos színben pompázott. Szeme smaragdzöld színben fénylett. A haja...
-Zöld? – csúszott ki hallhatóan a szájunkon. Akai jó erősen a karunkba csípett. ’Nem tudom ez mire volt jó, neked is ugyanannyira fáj!’
Akai körbenézett. Biztosan érdekelte, hogy reagál az osztály a jövevényre. Annál, amit látott nem sok rosszabb történhetett volna. A hideg Senketsu Yon láthatóan első látásra...
-Lehetetlen – borult az asztalra.
-Nyugodj le, úgy se lenne esélyed ellene. Nekem meg amúgy sem szimpatikus. – suttogtam neki.
-Nem! – mordult fel.
-Lecsöndesedsz! Még feltűnést keltesz.
Belátta és megnyugodott. Csak Hiroyuki-san vette észre az egyéni akciót. Láthatóan nem érdekelte az új lány. Padján, füzetlapokból origamizott. A katedrán álló lány, kicsit megszeppenve belekezdett  mondanivalójába:
-Örvendek a találkozásnak... Toyoda Yuuki vagyok – mutatkozott be, majd hirtelen elárasztották az érzelmek – Egy dolog miatt jöttem ide! Keresek valakit... Keresem a testvéremet! És itt van az az ember aki segíthet! – lerobogott a katedráról... egyenesen az asztalunk felé, éreztem, ahogy Akai elpirul. A lány Yon-san felé fordult – Csak te segíthetsz! Shineko!...
Na, azt az arcot! Azt az arcot ritkán láttam még. A fiú vörösből pillanatok alatt fehérbe váltott, de olyan szinten... Pupillája összezsugorodott. Ijesztő volt, ahogy elváltozott, szerintem a lány is megrettent egy picit, de azért folytatta:
-Te ismered Shinekot! Ugye? – Yonban visszatért szelleme... és a vére is. Azonban a légkör nem változott meg, mindenki őt figyelte.
-I...iig...
Hirtelen hatalmas árnyék sötétítette el a fél osztálytermet. Az ablak felé kaptuk a fejünket. A párkányon egy vörös hajú, kék szemű, fehér katonai egyenruhás angyal guggolt fekete pisztollyal az oldalán.... javítok angyal nem hord fegyvert, de a vörös haj se passzol... egy eszméletlen nagy szárnyakkal rendelkező, nyolcadikosforma lány guggolt az ablakban!
-Ezt a szívást... – motyogta lefele nézve. Az osztályra visszanézve  láthatóan zavarba esett, de nem annyira mint amikor pár perc múlva fellibbentette vadonásúj fehér egyenszoknyáját a kintről érkező fuvallat. Persze a szoknya hosszúsága miatt nem láttunk sokat... de valamin megakadt a szemem. Combján többrétegű friss kötés volt. Ami viszont senki figyelmét el nem kerülhette az a friss piros vízálló műanyag gipsz a karján.
Fél lábbal elrugaszkodott a párkányról, majd a terem magas belterét kihasználva a katedrához repült... felettünk. Jó pár papír elhagyta asztalát a szárnycsapások által felkavart levegő mozgása miatt. Csak most realizáltam, a lány kitárt szárnyait látva, hogy egy kisebb vadászrepülőgép kényelmesen elfért volna a teremben. Az osztályfőnök grimasza kíséretében ráült az asztalra. Az őrnagy papírjaira...
-Kellemetlen reggelem volt... – kezdte a mondanivalóját elég közvetlenül – Gondolom nem ismertek, ezért újra bemutatkozom. Toyoda őrmester, kérem foglaljon helyet! – lány sértődötten az őrnagyra nézett, aki finoman jelezte, hogy ne idegesítse fel a jövevényt.
-Megfogtok lepődni – folytatta beszédét a szárnyas lány. Csak némán hallgattuk, hogy mi lehet meglepőbb annál, hogy egy vöröshajú lány berepült az ablakon – Adachi Atsushi főtörzsszászlós vagyok, az osztályparancsnok – hát nem mondtam volna, hogy jobban, de meglepődtem, nem is akartam nagyon elhinni.
-Lehetetlen – csúszott ki Akai jóvoltából a szájunkon. Próbáltam hasonlóságot keresni, a rangja, kitüntetése az egyenruháján passzoltak, de azt bárki lemásolhatja, vagy megszerezheti ha elég jó. Kinézetre inkább hasonlított egy éppen akkor futó light novel főszereplőjére... akit ő rajzolt!
Akai mosolyogni kezdett. Fogalmam sem volt mi vidította fel ennyire. Száját két kezével eltakarta és mintha le akart volna nyugodni. Jobb szemünk, mintha kicsit égett volna, viszkető érzés irritálta. Yon-san oldalba bökött.
-Szemcseppet használtál a kontaktlencse előtt? – kérdezte összeráncolt homlokkal, majd kezét határozottan magasba – Kikísérem Aki-sant a mosdóba. Begyulladt a szeme.
Adachi-san meglepetten nézett rá, majd változatlan arccal bólintott. Az őrnagy aggódó pillantást vetett rám. Akai majdnem elnevette magát. Yon-san felált, majd komolyan ránk nézett. Akai elővette a szemcseppet a táskából és követte Yont.
A mosdókagylóig teljesen nyugodtnak tűnő arccal követte a fiút. A tükörbe nézett, a vörös jobb szem hirtelen lángokba borult. A mögöttünk álló Yon-san meghökkent. Akai a szem elé csöppentette a szemnyugtató folyadékot, a kis cseppecske gőzfelhővé alakult, ahogy a lángok közelébe ért.
-Ez nem működik... – vigyorodott el úgy, hogy egy démon megijedt volna tőle – eddig nem is gondoltam, hogy erre is használhatnám ezt... – kezünkből csontkést formált, majd visszaadta annak normális formáját – nem kell nekünk ugyanazon a kinézeten osztoznunk.
Utolsó pár szótól kirázott a hideg. Yon-san kezében közben megjelent egy desert eagle, de látszott rajta, hogy ötlete sincs mi történik.
-Nem kell neked beleszólnod abba, hogy ki tetszik nekem! Ne is foglalkozz azzal, hogy találj magadnak egy lányt! Segítek...
Furcsa érzés fogott el. Egész testemben bizseregtem. Medencecsontomba fájdalom hasított, éreztem ahogyan átformálódik. A vállöv, majd a koponya következett. Az arcom vonásai lágyabbak lettek, szempillám megnőtt, bőröm elsimult. Érzékenyebb pontokon felerősödött a bizsergés, mire abbamaradt, már nem voltam biztos, hogy még fiú vagyok. Hajam tövébe hasított a fájdalom, mintha egyszerre húzták volna az összes hajszálam. A kíntól könnyezett kék szemem. Hajam kiegyenesedve lapockám tájékán megállt a növésben. Vörös szem lángja utolsót lobbant.
-Sok sikert kislány! – nyögte még ki fáradtan, majd a tűz kialudt és Akai otthagyott a nekem szánt testben.