Artblood

Shineko: Egy út vége

Nem haltunk meg. Kötelet kötött kezünk mellett szívünkre, pontosabban szívünkbe. A hegyes tárgy, mely szívünket átszúrta, ahogy belénk került alakulni kezdett. Itachi és köztem kettévált, majd mindkettőnk mellkasán és hátán újra kettévált és bordáinkra fonódott. Akasztókötelet kötött életünkre, amelyet bármikor meghúzhat.
-Velem jössz! Hozd a gyereket is, ha nyaggatni kell valamiért... ő bánja meg először – majd kicsi szorítást eszközölt az én béklyómon. A fájdalomtól könnyem csordult. Hajammal próbáltam a szorításnak ellentartani – Hiába, ha összetöröd egy hatalmas lyuk fog szíveden tátongani... és hát, kimúlsz.
Elengedte a szorítást. Mély levegőt vettem. Határozottan szemébe néztem, azt sem mertem volna lefogadni, hogy szemem nem-e világított épp.
Körülöttünk mindenki csak állt. Szemükből szinte sugárzott a félelem... kivéve egyből. Volt foglárom... mintha... elkeseredett lett volna. Előttem Itachi, mint aki sírásba fagyott. A kissrác a ijedtségtől eltorzult arccal vizsgálta a mellkasába vágó idegen tárgyat. Magamhoz öleltem és újra lilaszemű nőre tekintettem. Lesütötte szemeit... bűntudata lett volna? Hirtelen felemelte fejét és körülnézett.
-A zöldfülű és te velem jössz! – mutatott volt fogláromra, majd az egyik az előbb még gyerekkel játszó harcosra. -Csomagoljatok négy napra öt személynek és még kettőre háromnak! – utasította őket.
-Ezt bárhogy számolom... – jegyezte volna meg a „zöldfülű”, de társa oldalbaboxolta.
-Hagyjad. Ez annyit tesz: visszafele ránk már nincs szükségük...
A srác teljes letargiában nézte a földet. Társa a vállára tette a kezét, majd elindultak csomagolni.
-Kövess! – utasított a rabláncomat végén álló. Mást nem tehettem, hajammal nyakamba vettem Itachit és utána indultam. A településféle kapujához értünk. Egy a házakéhoz hasonló technikával készült szobor mutatott a faluból kifele. Formára csiszolt volt, de közelről látni véltem az erezetét, ahogy az anyag kis részekként fut benne. A szobor tekintete vészjósló volt, úgy célozta meg ujjával a végtelent, mintha tartana tőle. Szeme halványlilán derengett.
Ekkor egy halk zaj törte meg a csendet, egy az Atsushiékhoz becsapódóhoz hasonló űrhajóféle jármű állt be mögénk. Ajtaja gyorsan sorvadó ágakként nyílt szét. A nő beküldött maga előtt és megállt az ajtóban. A távolba nézett, kicsit reményvesztetten, majd szemöldökeit összeráncolta és határozott kifejezés ült ki arcára. Beszállt.
-Induljunk!
Az ajtó összefonódott, a jármű oldalán elkezdett süvíteni a szél és az lassan felemelkedett a talajról. A kissrác megszorította a lábam. Semmilyen kormány, vagy műszer nem volt sehol a hajóban azt nyitott szemmel képzelettel vezették. Mint, ahogy később volt foglárom mesélte, csak annyira kell gondolniuk, hogy a levegő alulról támogatja a járművet, hogy elterelik a levegőt arra amerre gondolják kihasználva a légnyomáskülönbségeket. Jelenlegi sofőreink nem is tudták nagyon magasra emelni a tulajdonképpeni légvonalas szobát. Igaz kis szoba volt, és nehéz sem lehetett, alig volt benne bármilyen plusz kényelmet szolgáló tárgy, speciel a földön ültünk, viszont a járgány szinte mindenhol tömör fala azért hozzátehetett a súlyhoz, hogy véletlen se törjék össze szelükkel a kabin falát a navigálással foglalkozó személy egy kisméretű résen tekintgetett kifele. Sötét volt.
Körülbelül négy órája repültünk amikor a navigátor hátrafordult és
Körülbelül négy órája repültünk amikor a navigátor hátrafordult és vezetőnkre nézett. A nő bólintott, ereszkedni kezdtünk. Az ajtó lassan újra visszasorvadt a főbb merevítő elemekhez, a sovány ágak közül vakító fény lyuggatta át a kabin sötétségét. Miután kiszálltunk még pár percig pislogtam... Előttünk egy hatalmas erdő bontakozott ki, furcsa lankásnak tűnő de ugyanakkor hosszú hegyvonulattal közepén. Kísérőink vállukra vették a csomagokat és a kékeszöld erdőbe vetettük magunkat. Mint valami határt, léptük át a hófehér homok és ténylegesen mohazöld föld határát.
Az erdő susogott. Sehol egy madárcsicsergés, vagy hasonló, semmi morajlást nem lehetett hallani. Füleinket mozgásuk zaja piszkálta, mintha egy madár farktolla simogatna és te mozdulni se tudnál. Szélcsend volt, így csak még jobban a mozdulatok hangja dominált. Füleim már egy ideje jóval nagyobb frekvenciakülönbségen voltak képesek értelmezni, sokszor képes voltam megmondani, milyen messze áll az aki éppen a zsebébe nyúlt kulcsáért. Ez az erdő közel az őrületbe kergetett. És a színei... mintha felborult volna a fehéregyensúly. A sűrű türkizszín lombkoronán át az amúgy is túlságosan fehér fényt kibocsátó nap kékeszöld atmoszférával tette még bizarrabbá a helyet.
Valaki meglökte a lábam. Itachi botlott meg egy ágban. Arca arról árulkodott, hogy nemsokára sós vízzel készül arcát hűsíteni... a nyakamba emeltem. Abbamaradt a kényszer. Soványabb kísérőnkkel összetalálkoztak szemeim. Összepillantásunk másodpercekig tartott, macskaszemeim nem zavarták. Lesütöttem szemeim... és az előttem menetelő vezetőnkbe botlottam, azaz a levegőbe, ami mögötte falként zárult. Homlokomat dörzsölgetve felnéztem.
-Megérkeztünk – suttogta, mintha tartana valamitől, ami a közelben lapul. – Te figyelj, jön-e valami! – mutatott rám, majd magához intette a nagyobbik darab kísérőnket.
Megfogta a férfi csuklóját és felfele fordította. Hideg rémület hullámként futott végig rajtunk.
-Az ősökért! – suhintott a nő mutatóujjával és azzal felvágta a férfi ereit. Hirtelen egyként mozdult az erdő... – Elvileg csak olyan léphet be, aki már képes vérét újragyártani... szimbólumosan feláldozva egy részét... de egy szimpla áldozat is megteszi.
Miközben kísérőnk vére a sziklára folyt, minden irányból lépéseket hallottam minden felől... szapora lépéseket. Levettem nyakamból a rémült kissrácot és testemet elborították a kék lángok. Az első macskaszörny felülről érkezett, az egyik közeli fáról. Az első dolog amit megízlelhetett a fájdalom volt... és az utolsó is. Ellentétben az első macskával, amivel a Földön találkoztam ez nem maradt talpon. Pár fát átzúzva körülbelül tíz méterrel távolabb landolt az erdőben és többé nem kelt fel. Ezután érkező társai már nem támadtak rögtön rám. A kisebb tisztás szélén várakoztak, többszáz csillagocska fordult felém. Valamilyen ok miatt morogni kezdtem. Az erdő susogása abban a pillanatban abbamaradt, mintha hangom mélyebbről szólt volna...
-Mi volt ez a hang? – lepődött meg vezetőnk – Még nem nyílt meg a szikla...
-P...P...Pyrexia – nyögte utolsó szavaiként a véráldozatot adó kísérő. Talán már vagy három liter vére csordogált a sziklafalon – ő erősebb nálad, ...nem fogod... tudni... fékentart...
És összeesett.
-Nézzenek oda! Nevemen szólított halála előtt – mosolyodott el a nő, Pyrexia.
Én még mindig a szörnyekkel voltam elfoglalva, mind lehajtott fejjel tekintgetett felém. Féltek, de csábította őket a vér szaga. Az egyik megpróbált betörni az attitűdöm által felállított pajzsba, de ahogy meghallottam, hogy egyáltalán megmozdítja lábait, teljes profilommal felé fordultam és ő visítozva húzódott vissza a sorba.
Újabb morajlás. Ez nem én voltam... beleremegett a föld. Hátrapillantottam. A sziklafal repedezni kezdett. Ibolyaszín lángok marták a köveket, míg bejárat nem formálódott. Teljes testemmel hátat fordítottam a falkának és ezt némely tagja meg is próbálta kihasználni. Mielőtt elértek volna engem hajam már létfontosságú szerveket talált és a két hatalmas vadállat egy testként zuhant a földre. Több macska már nem követett, behaladtunk az újonnan nyílt kapun és az bezárult mögöttünk...
Hihetetlen látvány tárult elénk. A barlang kékes fényben derengett, a mennyezeten fák sokasága, egy egész erdő terült el és kapcsolódott a talajon elhelyezkedővel. Egészen lábunktól a sötétségig egy tavon csillant meg a kísérteties világoskék derengés. A levegő nedves és hideg volt, de egyáltalán nem olyan, mint egy barlangé szokott lenni, inkább olyan, mint egy fiatal erdőé eső után. A víztükör sima volt, a tó mélynek tűnt, alja a sötétségbe veszett.
Hátra tekintettem. Ahol bejöttünk a barlangba... már nem is találtam. Már mióta beléptem ide, furcsa érzés fogott el. Pont olyan, mint amikor lángolni szoktam, de egy kis kék táncoló fényecske sem játszadozott testemen. Megmaradt vézna kísérőnket láthatóan kirázta a hideg, közben már rá került elvesztett társa csomagja is. Megnyugodva tapasztaltam, hogy erősebb ő annál, mint amilyennek tűnik. Ekkor eszembe jutott, mi lett társával és pillanatnyi örömöm másodpercek alatt elszállt. De ami ez után következett, kifordított hangulatomra csak rakott egy lapáttal. A tó tükrén irányunkból kék fénycsík indult útjára... Pyrexia a legközelebbi fához lépett. Ahogy megérintette szemei lángba borultak és a fa a keze alatt úgy váltott alakot, mint szobrász kezében az agyag... gyorsított felvételen. Egy hatszemélyes csónakot helyezett elénk a vízre, majd elsőként az orrába is ült.
-Beszállás – nézett ránk értetlenül vezetőnk.
Követtük. Mikor vézna kísérőnk ellökte a partról a csónakot Itachi kis kezeivel jó erősen megmarkolta a lábam és apró kobakját a térdemhez szorította. Felvettem magam mellé az ülésre, óvatosan, nehogy boruljon a csónak.
-Nekem is voltak gyermekeim – nézett üres szemekkel a mellettem ülő kissrácra. Majd lesütötte szemeit. – De mind elhagytak... először a középső. Először kirándultunk a Földön és elveszett. Otthagytam, meg kellett halnia egyedül. Nem volt esély rá, hogy megtaláljuk! – fakadt ki egy pillanatra, majd miután letörölt egy könnycseppet, kicsit nyugodtabban folytatta – De sem nővére, sem apja nem tágított, meg szerették volna találni. A legfiatalabb fiam is belerángatták. A legügyesebb. Még nővérét is felülmúlta... és akkor sikerült befognom egy Lintaar-t... tudom, hogy az átok amit ezek a nagymacskák hordoznak előny is lehet! – kezdett kissé őrültbe váltani – De amikor levegőhöz engedtem az állatot kitört a légpajzsomból és megharapta a lányom... de... de... sikerült kordában tartania az átváltozást! Végig tudatánál volt! Tökéletesen átalakult anyagilag és éterileg is... aztán egy pillanat alatt elvesztette az irányítást. Megtámadta útjára induló fiam és férjem...
Lesütöttem szemem.
-Válaszolva régebben feltett kérdésedre – tekintete újra kitisztult és válaszomat érdeklődve várta – Ő harapott meg.
Furcsa, de most vettem észre, hogy rajtam van a köntös. Ugyanakkor abban is megbizonyosodhattam, hogy törött karomon csak a kisujjam mozog. Lehúztam ruhaujjam a megharapott kezemről, igaz átalakulásom miatt eltorzult a seb, de a hegek egyértelműen fogaktól szarmaztathatónak tetszettek.
-De hogyan? – arca szinte rémült – Hogyan állítottad meg a folyamatot?
-Mostoha apám volt... – és ekkor összeállt a kép a fejemben - ... Valami vérfélét nyomott belém és bealtatott. De álmodtam, álmomban is hallottam hangját... egy lányról beszélt... és én elképzeltem. Így nézett ki:
Mutattam magamra.
Látszott, hogy ő is realizálta magában, ki történt, de nem szólt. Kicsit helyezkedett ülésén, mintha az nem lenne kényelmes.
-Mi történt, amíg odaát voltál? – kérdeztem – Ha jól selytem később tértél vissza, mint én.
-Megjelent még pár barátod... – oldalra nézett – és rendesen alábecsültem a szárnyas vöröskét...
-Atsushi...
-... pillanatok alatt, olyan tervel állt elő, ami ellen tehetetlen voltam – a barlang boltozatára tekintett, szemei határozottságot sugároztak – de, ha azt a másik lányt elteszem láb alól.
Megnyugodtam, hogy senki másnak nem esett bántódása rajtunk kívül. De valami más rögtön megzavarta nyugalmam. Egy kapu lábai között haladtunk át. A mennyezet két fája összefonódott a tavon lévő kis szoros két ősöregnek ható kék levelű monstrumával. Mindkettő egy-egy Atlaszra hajazott, formájuk ténylegesen emberszerű volt.
-Lassíts! – szólt Pyrexia az vézna kormányosunknak. A nő a vízhez ért, ujjai nyomában lángokat kavart a felszínen, míg a mély kékeszölden kezdett pislákolni. Szemei a már korábban látott lila lángokba borult, ekkor kirántotta ujját a vízből.
-Megérkeztünk. Ez a hely képességünk forrása, itt fedezte fel a Legenda a képzelet alakító erejét! – teljes átéléssel bámúlta a fénylő mélységet, szeme tovább világított. Majd rám nézett – Te mész előre.
Értetlenül néztem rá. ’Hova menjek?’
-Merülj a mélybe! – érkezett a válasz.
A gyönyörűen, mégis bizarrul világító vízre néztem. Egyáltalán nem volt hívogató számomra. – A macskák sem szeretik a vizet... – motyogtam. – Hogyan kell csinálni?
-Mit hogyan kell? – nézett most rám a nő értetlenül.
-Hát... milyen irányból kell bemerülni? Még sosem búvárkodtam...
-Honnan tudnám? Azért küldtelek előre... – csúszott ki száján.
-Ja... jó. – jó nagy levegőt vettem és orromat befogva háttal beledőltem a tóba.
Ami ezután történt... nem ajánlom senkinek. A víz lágyabb volt a megszokott földinél és csöppet sem habkönnyű testem pillanatok alatt több, mint öt méterrel a víz alá került. Szemeim lángba borultak, testem lángolt, de ezek a lángok különböztek a régebbiektől, igaz még nem láttam őket lágy vízzel reagálni. Azt hittem a víz hideg lesz, de a tűz testem körül, ami mintha szél fújta volna követte az áramlatokat, úgy égetett mintha forró vasban úsznék. Hiába a tűz, fogyni kezdett levegőm, hét perce lehettem a víz alatt. Ahogy csak tudtam, benntartottam maradék levegőm, de fáradtam. Elkezdtem felfelé venni az irányt, de mintha szétcsúszott volna körülöttem minden és egyhelyben kalapáltam volna.
Hirtelen az áramlat irányt váltott. Lángjaim a mélybe mutattak és egyidőben kékeszöld csóva indult lentről felém. A fáradt levegő egy része jókora buborékban távozott tüdőmből, tüdőm készült összeesni. Látóterem kezdett szűkülni, gyomrom összeszorult.
’Nem hallhatok meg... nem játszódott le előttem az életem.’ – fölöttem valaki utánam ugrott... az utolsó buborék is távozott tüdőmből – ’Nem játszódott le előttem semmi...