Artblood

Shineko: Maradni...

Persze Pyrexia nem akarta magát olyan könnyen megadni és ellenált, próbálta az általam csuklója köré font köveket „kibogozni”. Aurám újból fellángolt. Esélye se volt. Lassan, már-már lángba borult, de ekkor Elísa beszállt, hogy még véletlen se legyen szerencséje a nőnek úgy se, hogy elfáradok.
-Vezérem! – szólította meg az imént előlépő harcost egyik, szintén magasabb rangúnak és képzettnek tűnő fiatalabb férfi. – Én nem bízok ebben a nőben! Szemünk láttára árulta el főnökét és ki tudja honnan származik, és egy elíziai is mellette áll...
-Földi vagyok – jegyeztem meg, mire morajlás ütötte fel fejét a tömegben.
-Hogy mondhatja egy földi, hogy vele van a Legenda? – dobta be valaki a kérdést.
-Léteznek földiek? – kérdezte egy másik.
-Honnét tudjuk, hogy nem hazudik?
-Rajtatok múlik, hogy bíztok-e bennem! – szóltam közbe. – De azt bizton állíthatom, hogy nincs olyan köztetek aki képes lenne legyőzni!
Láthatóan felhergeltem őket.
„Mit csinálsz?!” kérdezte Elísa „A kezedet még meg sem gyógyítottad...”
-Megmarad jelképnek... – motyogtam. Való igaz, nem csak mozgásképtelen volt kisujjamon kívül mióta Yuukit kitépte a kezemből az ajtó, de most Itachi szívét is belőle raktam össze. Hüvelykujjam és középső ujjam utolsó ujjperce, úgy ahogy volt, hiányzott.
-Kihívlak! – lépett hozzám az, aki a vezére fele jelezte bizalmatlanságát. Majd pont erre a vezérre nézett megerősítésre várva. A vezér rámnézett.
-Ha elfogadod a kihívást, néhány feltételnek eleget kell tenned! – mondta teljes nyugalommal.
-Elfogadom! – válaszoltam.
A tömeg felmorajlott, majd sugdolózás ütötte fel fejét.
-Először is, fegyvernemet kell választanod – nézett rám és nyomatékosítva folytatta – és harc közben tilos váltanod. Viszont ellenfeled által elhagyott fegyvereket felveheted... Közelharc legyen, közelharc fegyverrel, vagy távolsági?
-Az ellenfelem külön választ? – néztem a harcosra, aki a körülbelül két méterével még társai közül is kimagasodott. Végre volt egy hely, ahol nem én voltam a legmagasabb. A vezérük bólintott. – Mindegy, nem változtat, két kezemet választom – lenéztem sérült karomra. – Bár lehet ebből csak egy lesz...
Ellenfelem láthatóan zokon vette, hogy lenézem és az ökölharcot választom. De gondoltam figyelmeztetem, hogy okom van rá...
-Ne befolyásoljon választásodban, se sérülésem, se választásom... – komolyan szemébe néztem, enyéim talán fel is villantak – ha győzni szeretnél, válaszd azt amiben a legjobb vagy...
Közelharci fegyvert választott.
-A küzdelem nem halálra megy – vágott szavamba a vezér – egyik félnek sem célja, hogy lehetséges üzlettársát eltegye láb alól. – mosolyodott el. – De a sérülések nem elkerülhetőek. Sőt, a cél, hogy ellenfeled harcképtelenné tedd, vagy késztesd arra, hogy feladja.
-Elég nehéz feladat... – motyogtam.
-Félsz, nyugodtan feladhatod az elején! – próbált cukkolni.
-Lehet jobban járnál. Azzal van a baj, hogy még nem tudom visszafogni magam... – a vezér felé fordultam. – Ugye lesz valami következménye... ha nyerek, elhiszitek, hogy nem akarok rosszat?
-Te is érzed, hogy ez több sebből vérzik... – sóhajtott halkan mellettem a vezérük.
-Téged mivel győzhetlek meg? – néztem rám.
Meglepetésemre olyan választ adott, amit az elejétől kezdve tudtam, hogy teljesíthetek:
-Ne vedd el a reményük!
Ellenfelem liláskék lángokba borult. Követtem példáját és felöltöttem világoskék lángjaim.
„Elísa, szeretnék gyorsan túllenni rajta...”
„Bírni fogja a tested?”
„Nem érdekel...”
Szemeim aranysárga színbe öltöztek.
-A legenda! – lepődött meg ellenfelem...
-Kezdhetitek!
A pillanatban, mikor elhangzott szavainak utolsó hangja, kilőttem és mindenkit meglepve megálltam ellenfelem kardszerű fegyverének hegyét fogva. A harcos pillanatnyi sokkot kapott. Így pont tudtam észrevételezni, hogy az enyéimen kívül, közel az összes fülből vér csöpögött. Már elrugaszkodáskor átléptem a hangsebességet. De nem véletlen volt ellenfelem harcos, mégha pillanatnyi sokkot is kapott, még hirtelen megsüketedve is... kirántotta két ujjam közül pengéjét és vágott. De hiába, ezredmásodpercek alatt reagáltam és amint a kard kartávolságon belül volt jól irányzott laprapöcintéssel szilánkokra bontottam.
Leült a por. Ott áltunk egymással szemben, a kör közepén. Ellenfelem megrökönyödve nézte a kezében maradt csonkot.
-Feladod? – néztem rá – Kérlek.
Lassan felemelte tekintetét és rámnézett.
-Ez a legenda ereje? – kérdezte. – Barlangban jártatok... mégis hogyan vagy kepes ennyi erőt befogadni?
-Jól kijövök a tulajjal – néztem oldalra...
„Shineko...” kaptam a megrovást Elísától. – Nem tudom.
Lángjaim kialudtak. Ellenfelem rögtön reagált. Jól irányzott szökéssel kísért ütéssel célozta meg arcom. Reflexből tettem ki kezem és kapott egy kis lángot is végtagom. Karja visszacsuklott és ijesztő látványént normál hajlásiránnyal ellentétesen leöklözte saját vállát, pedig talán pár milliméteren haladt csak előre tenyerem.
-Igazad van... még nem adtad fel. – jeleztem, hogy vettem az adást. – Ebben most nem volt a Legenda ereje...
„De nyugodtan visszafoghattad volna magad...”
„Nem szeretném, hogy csak miattad fogadjanak el... inkább most adj egy kis energiát...” feleltem neki.
Közelebb léptem ellenfelemhez.
-Feladom! – jelezte gyorsan, hogy ne folytassam a harcot – Ha folytatom ellened ezt az egyoldalú küzdelmet... nem harc, hanem mozgásképtelen leszek!
Még közelebb léptem. A kör egyként indult meg felém és állt meg hirtelen, mintha közben realizálták volna, hogy erőviszonyban el vannak rendesen maradva tőlem.
-Add a karod! – kértem legyőzött ellenfelemtől. – Ne félj...
Óvatosan megfogtam rossz irányba álló alkarját.
-..., de nagyon fog fájni! – és amint kimondtam, visszaraktam helyére, körülbelül százhetven fokkal arrébb. – Mekkora mázlid van, hogy majdnem megbuktam bioszból, mert nem tanultam meg az ízületek felépítését... úgy belém verték utána, hogy egy életre megjegyeztem...
Szemem sárgás fényt vett. Kitapogattam a begyulladt ízületet. És oldalt felvágtam karját, halk szisszenéssel jelezte, hogy ez is fájt neki. Kihúztam az odagyűlt gennyes folyadékot, majd mikor már mindent nagyjából láttam, nekifogtam és csakúgy, mint Itachinál, kezem anyagából pótoltam az övéit.
-Bocsáss meg! – mondta. Meglepetten jeleztem nem értem mire gondol. – Kinézeted és erőd miatt szörnynek hittelek...
-Nem megy! – estem kétségbe kezéhez érve. Az égési sérüléssel nem tudtam mit kezdeni. Összeroncsolódott ujjait még csak ko sem tudtam venni normálisan. Ekkor Keto képe villant be... ahogy... használhatatlan kezeivel még utolsó kétségbeesésében nekemrontott. Térdre rogytam.
A harcosokból álló kör egyszerre lepődött meg... hallhatóan. Volt ellenfelem gyorsan leguggolt ellenőrizni mi történt. Szemem sarkából könnyek ömlöttek. Képes vagyok leteperni egy hadsereget egyedül... és sírok. Apró lábak futása hallatszott, majd egy apró karol ölelését éreztem. És nagyobbakét is... felnéztem. Könnyes szemeimen keresztül kivehettem, hogy Itachin kívül kísérőnk is úgy döntött megölel. Elmosolyodtam.
A echtai vezér közelebb lépett.
-Ti egy család vagytok? – kérdezte kíváncsian és látszott szemén, ahogy a hasonlóságokat kereste, sikertelenül.
-Legyünk? – néztem rá kísérőnkre és Itachira.
Kísérőnk kicsit meglepődött arccal nézett rám és elpirult. Közelebb hajolt arcomhoz... és megcsókolt. Hihetetlen érzés fogott el, mintha testem ezernyi apró szellemi darabra bomlott volna és minden egyes boldog darab körbetáncolt volna minket. Mintha eggyé válnék társammal és ketten alkotnánk egy boldog részecskehalmazt...
Reccsenés hallatszott. Kinyitottam szemeim és tekintetem kihűlt. Lassan elemelkedtem új családomtól. Pyrexia ki akarta használni az alkalmat, hogy ameddig összebújva csak egymásra figyelünk, kiszabadul. Testem lángba borult. Ezek a lángok vadabbak voltak mint valaha, szemeim ezen a napon még utoljára aranysárga színbe öltöztek.
„Elísa, új dolgot próbálunk... megváltoztatjuk az anyag szerkezetét”
„Tessék?”
Rengeteget dolgoztam fémmel... és utána is néztem pár dolognak anno... Nem tudtam sikerülhet-e... de megpróbáltam Pyrexia bilincseit fémessé tenni... és mintha sikerült volna. Biztonság kedvéért, még látványosan kiemeltem egy kőtömbön a talajból, szintén a sivatag anyagából ketrecbe zárva. Ezután földön csúsztatva a vezér elé toltam.
-Tietek, ha kell...
Az idős harcos szemügyre vette rettegett ellenfelét.
-Legyőzhetetlennek hittelek... de ezt a címet azt hiszem át kell ruháznom másra – sandított fél szemmel rám. Ezután letépett egy hosszú, keskeny csíkot köntöséből és a nő arcához emelte – Bekötöm a szemed nehogy elszökj.
Mindenki engem nézett. Mit kezdjenek velem. Nem dicsőítettek erőmért, mint egy istent és nem is féltek tőlem, bár látszott, hogy mind tudják, hol a helyük.
-Vigyázzatok vele! – figyelmeztettem őket – Nem hiszem, hogy egy ketrec sokáig kitartana ellene...
-És te? Merre tovább? – kérdezte a harcos akivel megküzdöttem.
-Nem vagyok echtai, nem vagyok elíziai, mégcsak nem is erről a bolygóról származom. Bár azt sem tudom, hogyan juthatnék haza...
-A városunk befogadna, hősként ünnepelnének! – válaszolt a harcos.
-És mi lenne vele? – néztem kísérőmre. -Elíziai, ha jól tudom a viszály köztetek elég... régi, ha jól tudom. Még sokat kell tanulnom erről a helyről... Kilakoltatok egy Pteeya-t és a többit hagyom történni. Ég veletek!
-Sok szerencsét! – nézett maga elé vezérük. Majd harcosai felé intett – Indulunk!
Megfogtam kísérőm kezét és Itachit a nyakamba vettem hajammal. Még egy hátrasandításnál szemem láttam, ahogy az echtaiak homokot söpörnek el néhány furcsább szabályos dombról, s az elíziai hajókhoz hasonló „kőcirkálókat” emelnek ki. Pyrexia az egyik ilyen járműhöz lett rögzítve, majd a levegőn úszó hajók lassan elhagyták a az erdő szélét. Előre fordultam és megcéloztuk a szemben lévő kis dombságot. Talán nem volt messze az erdőtől, csak tudunk valamiféle élelmet összeszedni.
Nem sokkal később találtunk is egy barlangot... Pteeyával. A hatalmas dög még nem lehetett kifejlett, kisebb volt mint az előző. Állkapcsának átmérője alig lehetett két méter... Pár pillanatig gondolkoztam, hogy lehet a legkönnyebben hatástalanítani, majd kihúztam egy kardot a földből...
-Füleket befogni! – kacsintottam és megvártam míg ténylegesen el is takarták hallószerveik, majd hangrobbanást követve kettészelte hosszában az egész lényt. Működött.