Artblood

Shineko: Fájdalom és kín gyermeke

A kép mellé egy üzenet volt mellékelve. Kicsit fura volt ez .txt fájl a képbe fűzve. Ez állt rajta: „Őt keresem, 10 éve láttam utoljára. Volt pár furcsa tulajdonsága, ami miatt könnyű felismerni, remélem sikerül megtalálnod! ” Ilyen nincs. Kereste, miközben egy osztályba járt vele. A pisztolyaimra néztem... ’És én most elvileg azért megyek, hogy még az esélyét is csökkentsem a felismerésnek...’ Kinyitottam a legporosabb szekrényt. Igazából csak három év pora pihent rajta. Amit kiemeltem belőle, az viszont ... mintha évszázados háborún ment volna keresztül. Egy fura remmington puska. Pengék vették körbe csöveit, markolata, mint egy katanáé. A forradalom ideje alatt készítettem... ez a fegyver körülbelül annyi életet vett el, mint én a harcnélküli időkben összesen. Pengéjébe ez volt gravírozva: 死猫 (Shineko). A felirat koszos volt, a rovátkák száraz többéves mocsokkal voltak teli, a harcokéval. A hátamra akasztottam és elindultam kifele.
A yakuzák már vártak kinn. Egyikőjük nagyon nézegette az óráját, majd mikor meglátott gyorsan eldugta.
-Miért van itt rám szükség? Ennyien nem tudtok betörni egy másik yakuza bázisra? – jegyeztem meg.
-Biztosra megyünk! – vágta rá határozottan a közülük legbefolyásosabbnak tűnő.
-Akkor leszögeznék pár dolgot. Először is! Tudom, hogy látszik a mellem, de ne bambuld... igen te ott hátul..., mert ha nem figyelsz, akkor még nálam is hamarabb leszed az ellenfél! – a fickó most már úgy vélte, hogy az aszfalt jobban mutat nálam. – Másodszor! Nem értem miért vagytok itt... hagyjatok mindent rám!
-Azért, majd közelről követünk – jelentette ki parancsnokuk.
Egy furgon fordult be a sarkon majd állt meg előttünk.
-Beszállás! – intett a sofőr.
-Én vezetek – nyitottam ki az ajtót, és vettem ki a fickót az autóból a hajammal. A többiek csak néztek – Nem láttatok még mutánsos filmet? Ez is olyan csak élőben! Hallottátok a srácot, ne bambuljatok, beszállás!
A parancsnokuk beült mellém. Az utcákon felkapcsolódott az éjjeli világítás. Az órára néztem... este nyolc. Rátapostam a gázpedálra, hátul a fél csapat felborult. Kilencvennel szeltem a kisváros utcáit, a lehető legtöbb közlekedési szabályt megszegve.
-Ki akarod hívni ránk a rendőrséget? – háborodott fel az egyik yakuza.
-Nem bírnátok el velük?
Lesütötte szemeit és inkább az ablakon kifele bámult, mert az ottani környezetet biztonságosabbnak találta. Egy magasabb épület sejlett fel a többi fölött. Közeledtünk. Rákanyarodtam a főútra, pontosan szembe kerültem az épület üveges bejáratával. Feljebb váltottam.
-Te megőrültél! – mondta lefagyva az anyósülésről a főnökük.
-Csak a dolgomat teszem. Azt amihez értek... Öveket bekötni! ... a gyilkoláshoz.
Százhússzal, az őrökön keresztül, az információs pultot megcélozva áthajtottam az üvegajtón, biztonsági övemet elvágva az kisbusz üvegeinek  magasságába emelkedtem és az ülés támlájáról elrugaszkodva az ütközés segítségével magamat a szilánkoktól hajammal védve kirepültem a szélvédőn. Két fej pont kezeim ügyeibe került, szóval az érkezést azokkal tompítottam, róluk egy kézről indított szaltóval levettem a hátamról a pengékkel felszerelt remmingtont és a sörétessel leszedtem további két őrt. Még öten álltak körbe, nem tudom miért nem lőttek... igaz csak kettejüknél volt lőfegyver, a többi, ilyen katanás díszpinty volt. Nem húztam az időt, akik elég közel voltak, felszúródtak a hajamra, kihúzással fordultam és toltam egy „double kill” egy lövéssel. Közel álltak egymáshoz, nekem meg sörétesem volt... elvi hiba: nullapont. A fordulókban dobogás hangja kezdett erősödni. Mögöttem eldördült egy pisztoly, az kanyarból beforduló első fickó aranyosan megpuszilta a járólapot.
-Fedezünk, mutasd az utat! – mondta a csapatunk nagymenője, miközben a már csak üvegszilánkokból álló ajtó egykori helyén belépő fickó rászegezte fegyverét. Hajammal előkaptam az egyik fehérarany sasomat és lepuffantottam. Az előbb még engem fedezni kívánó egyén egy pillanatig azt hitte őt akarom lelőni, de mikor a feje mellett tíz centivel elszáguldó golyó után nézett, realizálta, hogy nem mérte fel megfelelően a terepet.
-Ki fedez kit? – jegyeztem meg.
Az épület belső udvara felől újabb osztag rohamozott meg minket, az előző kettő a fordulókban lapult, a megfelelő pillanatot várva. Hajamba vettem a másik desert eagle pisztolyt is. Társaim kilőtték az udvarra néző üveget, mire az onnan felénk haladó osztag hasra vetette magát. Az ablakokon keresztül két gránát távozott.
-Ezek sem szarral gurigáznak... – csúszott ki a számon, miközben leszedtem két a fordulók mögül kukucskáló ellenséges yakuzát.
Két kisebb gépágyút húztak elő a furgonból. ’Ilyet is hoztunk volna?’ A csapatunk „feje” nem is volt annyira lüke, kezében valami eszközzel elindult felém. A gépágyúkat működésbe hozták és elkezdték velük lebontani a bújócskázókat takaró falat. Egyik elmebeteg bújócskázó gránáttal akart meglepni minket, de a gépágyúkból származó sortűz természetesen hamarabb megtalálta, minthogy elért volna hozzánk. Egy csapatnyi ellenséggel megint kevesebb lett. Emberünk kezembe nyomta a kütyüt.
-Mi ez? – tudakoltam.
-Tudod ilyen dolog, amit föllősz, aztán felhúz téged... – kiabálta túl a gépágyúkat.
-És mit csináljak vele?
-Kösd fel a meztelen szexi derekadra és kövess!
Szemforgatás kíséretében szót fogadtam. Kisétáltunk az udvarra, persze eközben a megmaradt fal mögé lapult csapat azt hitte ránk támadhat. Tévedésüket két golyóval jutalmaztam, ami a szerencsétlen lapuló, egymás mögé soroló helyzetük miatt 2-2 embert is leterített. Az udvarra kiérve visszahelyeztem a hátamra a módosított remmingtont.
-Harmadik emelet – jelölte meg a célt – fölé célozz!
Alá céloztam:
-Fő a meglepetés!
Értetlenül nézett rám. Eközben észrevettek minket felülről is.
-Indulj! – kiáltottam rá higgadtan.
Elindult. Az egyik ablakból kihajoló fickó pisztolyt szegezett rá. Kilőttem a kezéből, lőttem volna őt is, de kiürült a tár.
-Francba! Azt hittem teli tárral indultam el... – mérgelődtem és leakasztottam a hátamról az előbb eltett puskát. Gyorsan belenéztem... – Remek. Ebben is már csak egy van.
Felnéztem. Barátunk épp most ért fel. ’Remélem kibírja addig amíg felérek...’ Maximumra kapcsoltam ezt a kütyüt amit adott. Nagyot rántott a derekamon, látszott rajta, hogy csak tesztelő darab, nem volt nagyon kiegyensúlyozva. Amint megérkeztem a második emelet üvegfalára, elrugaszkodtam és a fölöttem lévő ablakkeretben megkapaszkodva átlendültem a harmadikra, berepülve egy zárt ablakon. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet és a maradék lőszeremmel lekaptam az egyetlen lőfegyverest, aki a szobában tartózkodott. Felbérlőm alkalmazottja meglepetten nézett rám.
-Mondtam. Fő a meglepetés... Töltényed van még? – kérdeztem.
-Leejtettem a táskám... – vette elő a kardját, teljesen komoly arccal, mint akinek nincs is szüksége a pisztolyaira.
-Remélem a kardod nem ejted el...
Láthatóan visszaszívott egy káromkodást. Én is magam elé helyeztem a pengékkel ellátott puskát, a rajra lévő feliraton megcsillant a szobalámpa fénye. A válltámaszból fabrikált markolatot már a kezem részének éreztem. A jobb lábam két centire elemelkedett a talajtól és a „kardom” egyökölnyire a homlokom fölé került, elrugaszkodtam... ellenfelem kardja koppanva zuhant a földre, kardját felsőteste követte.
-Nah, most már tudunk egy az egy ellen menni, tied a kissrác! – a kissrác ezt láthatóan zokon vette – Én bepróbálkozom a mesternél...
A fickó hárította a támadásom:
-Ki vagy te? – kérdezte meglepődötten.
-Ez lesz az utolsó harcunk... Sakata-sensei.
A kardomon megcsillant a felirat, volt mesterem szeme elkerekedett.
-Shineko... – olvasta fel, elhűlve – De én azt hittem fiú voltál!
Ellöktem magam kardjától, a fegyverek szikrát vetettek.
-Ez itt a probléma. Voltam.
Ő támadott, mozdulata határozottab volt hangjánál, pontos, halántékra irányuló vágását csúsztatva hárítottam.
-Már megint mit tett veled az apád? – kérdezte, mintha ez természetes lett volna – Tudtam, hogy mindig is lányt szeretett volna, de nem hittem, hogy átoperáltat...
Következő vágása gyorsabb volt az előbbinél is, most a másik oldalt célozta meg. Nem mozdultam ami meglepte, de bevitte volna a támadást, ám utolsó pillanatban a hajammal tereltem el a pengét...
-Nem tudom, mit csinált velem... De biztos nem operáció volt.
Arca fal fehérré vált. A vágásból közénk húzta a kardját és az enyém markolatának ütközött. Arcom egy arasznyira került az övétől.
-Láttam már hasonlót – suttogta – villámokat is tudsz szórni?
Értetlenül megráztam a fejem.
-Egyébként... te mit keresel itt? – kérdezte – Mert én már két éve le vagyok ezekhez szerződve... nem tudok semmiről, ami miatt te itt lehetnél.
’Szóval még ő sem tud róla.’
-Jobb, ha nem is tudsz – mosolyogtam rá, igaz ez a mosoly fájt. Kétségbeesetten nézett rám:
-De ugye nem érte jöttél?
-Igen, de meg akarom menteni – néztem rá, olyan komolyan, mint eddig még soha – de odáig el kell jutnom, még... hogyha barátok testén is kell átlépnem!
Elégedett mosollyal ellökött magától.
-Ha barátként jössz, leálltam volna veled flörtölni!
-Ja, téged ismerve még meg is próbáltál volna felszedni! – kontráztam.
-Ha nem lennél magasabb nálam – fejre vágott. Megint egy arasz távolságra kerültünk egymástól – Nekem itt nincs esélyem. Büszke vagyok rád, még ha fura is ez a helyzet. Egydolgot kérek tőled – váltott hangja elégedettről halálosan komolyra. A mögötte lévő ajtóra nézett – Védd meg!
Hátralépett és leeresztette kardját. Szemét lehunyta... feje tompán koppant a faburkolatú padlón. Teste élettelen rogyott össze és az őt korán elhagyó testrész mellé feküdt.
Nagyot nyeltem. Mellettem még javában folyt a párbaj. Az állt nyerésre aki velem érkezett. Szegény srác, talán ő is Sakata-sensei tanítványa lehetett, csak védekezett. Az ajtó felé néztem. Sietnem kellett. Ha ennek a párbajnak vége, már nem biztos, hogy akkora esélye van, hogy megmentem Yuukit.
Belöktem az ajtót. Egy hatalmas szoba látványa tárult elém. Közvetlen előttem egy asztal, pont olyan ahol a nagy emberek fogadni szokták ügyfeleiket. Mögötte egy kanapékkal körülvett dohányzóasztal. Asztallapja üvegből, rajta egy gyertya pislákolt, mindenütt magazinok hevertek. A földön egy katana tokja hevert.
-Yuuki... – hívtam.
Mellettem egy kard éles hangja verte fel a csendet, mely a földre hullott.
-Yon! – kiáltott föl örömében, mire a szám elé téve az ujjam jeleztem, hogy talán nem kéne.
-Hívj Shineko-nak... – kértem, mire meglepődött arccal válaszolt – ez az igazi nevem.
A nyakamba borult.
-Sietnünk kell – suttogtam – megszöktetlek!
-Honnan? – kérdezte ártatlanul.
Egy gránát koppant pattanás közben az ajtó túloldalán. Felnéztem, mesterem új tanítványát legyőzték, a szomszéd szobában az állt aki legyőzte és meglepve, mégis dühösen nézett rám. Megrázta a fejét. A gránát még egyet pattant odakinn. Bevágtam az ajtót és Yuuki-t kezénél fogva odébb próbáltam rántani... de késő volt. Az ajtót berepítette a robbanás. A masszív fémmel megerősített vasfalap magával rántotta a lányt és egészen a dohányzóasztalig repítette, ami csörömpölve tört össze alatta. Gyönge teste, mint valami rongybaba csapódott a földnek. A gyertya felborult és a rengeteg szétszóródott magazin lángra kapott. A tűz pillanatok alatt szétterjedt és megmarta a lány testét. Nem éreztem fájdalmat, felpattantam egy ütéssel betörtem a poroltót takaró üveget és előkaptam azt... Mikor balkezemmel megfogtam volna, hogy kinyissam szörnyű látvány fogadott alkarom félig leszakadt, pár ínszalag tartotta. Hajammal lecsaptam a poroltó, rendeltetésnek nem megfelelő használat ellen ráhelyezett pöckét és kéz híján azzal a tűzre fújtam a port. Egy perc alatt eloltottam a tüzet, de úgy éreztem egy életig tartott.
Yuukihoz térdeltem. Megmaradt kezemmel megpróbáltam letörölni róla az oltásom melléktermékét. Gyönyörű arca félig leégett. Szemei szorosan csukva, mintha azt akarta volna, ne menjen bele semmi. Jobb kezemet nyitva maradt ajkához emeltem. Nem lélegzett...
-Neeee...!!! – kiáltottam. Hangom hosszan visszhangzott az épületben.
Felálltam. Hajam összevarrta sérült végtagom. A mögöttem álló merénylő felé fordultam. Kardja remegett, a fém mintha rettegett volna, rázkódott. Tulajdonosa szemében lévő tükörképem már nem úgy nézett ki, mint az a Shineko, aki belépett ebbe az épületbe. Macskaszemem mélykéken világított, tekintetem hűvös volt és hátborzongató. Hajam a levegőben örvénylett. Könnycsepp szaladt végig arcomon. Mennydörgés közepette leszakadt az ég.