Artblood

Keto: Múlttal írt jövő

A férfinek hófehér bőrével és fekete hajával furcsa összhatást ért el, mellesleg szeme színe egyértelművé tette, hogy nem erről a bolygóról származik. Igen, úgy nézett ki, mint aki el akarja rejteni magát, meglehetősen ügyetlenül. Ettől független elég rémisztően magasodott fölém. Arca... valahogy ismerős volt, mintha láttam már volna a szomorúságtól és dühtől eltorzult arc eredetijét valahol.
-Echo, – szólalt meg mély hangon, mely szintén ismerősnek hangzott – hogy került ide anyád és mit tettél vele?
Arca komoly volt, tekintete frusztráló. Ránk nézett.
-Elég furcsa társaságba keveredtél... – Adachi-sanra nézett – honnan szereztél a vérünkből?
-Szóval ezért volt olyan szörnyű íze... – nézett oldalra száját elhúzva a lány.
Az idegen közelebb lépett hozzá:
-Azt kérdeztem, honnan van a vérünkből?!
-Egy palackban volt, azt hittem pia... fogalmam sincs.
A férfi még közelebb lépett. Megragadta Adachi-san vállát.
-Ne titkolj el semmit! Mond el honnan van!
A lány ideges lett, mocorgott és még kiszabadítani se tudta magát a szorításból.
-Apa! Hagyd abba, összetöröd! – Echonak igaza volt, ha apja így folytatja frissen szerzett barátnőjének annyi, bármilyen erős is. A férfi hirtelen elengedte, és térdre rogyott. Atsushi-san vállain tisztán kilehetett venni a ujjainak nyomait. Fogta is utána a szorítás helyeit, látszott, hogy még fáj neki.
-Csak a fiamat keresem! – nyögött elkeseredetten a férfi. Majd határozott mozdulattal felállt és kiegyenesedett – Bárhol rejtegeti is a katonaság, én megtalálom! Echo, velem jössz!
A fiú szótlanul követte apját, még visszapillantott Atsushi-sanra, aki egy helyben állva nézett mereven maga elé, valószínűleg próbálta összerakni a történteket. A férfi elsétált előttem, tisztán kirajzolódott arcának vonala a felkelő nap ellenfényében.
Egy kép villant be, még kicsi voltam, talán négy-öt éves, egy kislánnyal játszottam, talán vendégségben voltunk. Nagyon drága játékok vettek minket körül. Távolabb ketten ültek egy kerek kerti asztalnál, egy férfi és egy nő. A férfi felém fordult: ’Gyere ide fiam!’ , majd a nő felé fordult, arca ellenfénybe került...
-A... apa? – Echo apja felé néztem. Utána kiáltottam -Apa!
Mindenki engem nézett, Echo is hirtelen megállt és lassan megfordult, egyedül apja ment tovább. Szemem kék lángokba borult, karomról masszív elektromos kisülések indultak és a férfi előtt bekanyarodva váltak csak kámforrá.
-Apa! – ordítottam.
Echo apja megállt. Rám nézett, mintha eddig ott se lettem volna...
-Ki vagy te? -kérdezte szemöldökét összeráncolva, mint aki valami gyanúsat fedezett fel. -... hasonlítasz ránk... – nézett hosszan rám, mintha elemezne – és ez az erő... büszke lennék rá, ha a lányom lennél, de én a vérszerinti fiamat keresem. Hogy hívnak leány?
-Aki Keto... apa...
-Gyere Echo, keressük meg „Klotho”-t! – fordult fia felé. A nevet hallva újra képek peregtek le előttem, egy furcsa fehér sivatag melletti házban ültem egy székszerű puha dolgon, minden tárgy úgy nézett ki, mintha a természet alkotta volna meg őket. Egy szép lány lépett hozzám: ’Klot..Kle...Kotho, de fura nevet adott neked apánk’ nevetett ’Na, apával elviszlek valahova turistáskodni!’ kacsintott rám. Pupillája Echoénak pontos mása...
-Apa...
A férfi már elindult, de vissza kellett fordulnia, hogy fiának szóljon. Echo kicsit lefagyva álldogált öt perce ugyanazon a helyen, nézett rám, de tulajdonképpen átnézett rajtam, rajtam átnézve merengett gondolataiban.
Apja hirtelen kizökkentette...
Délután indultunk az Onsen-hez, a meleg vízű forráshoz egy busz vitt csak föl és az ofő, lusta lévén nem kérte el egyik csapatszállítónak sem a sluszkulcsát. Mindig arra hivatkozott, hogy azokra bármikor szükség lehet. Kisebb csomagokkal sorakoztunk a még kisebb buszmegálló előtt, egyáltalán nem tűntünk katonáknak, csak tizenhét-tizennyolcéves fiataloknak akik készülnek valahova. A kismotorral leparkoltam a buszpályaudvaron, a biztonság kedvéért a kerekére egy, még a forradalom idején szerzett kerékbilincset raktam, gondolván ’Így talán nem lopják el. Igazat megvallva, így sem szerettem volna otthagyni, pedig militarista település lévén a közbiztonság nem volt olyan szörnyű.
A lányok és a fiúk külön csoportokba tömörültek a megálló előtti területen, nem igazán tudtam hova álljak... lepakoltam a két csoport közé és mivel senki sem ült a padon, leültem. Miközben mereven néztem magam elé egy sovány árny takart el. Lassan felnéztem. Egy épp meghajló srác állt fölöttem. Gyorsan fölálltam és meghajoltam én is, mire csak vigyorogva nézett rám.
-Király voltál tegnap! – dicsért, lassan le is esett, ki is ő. Yuuka-tan elegyedett velem szócserébe. – Te vitted el az egészet, nélküled esélyünk se lett volna!
-De hát Echo nélkül nem tudtuk volna visszaküldeni...
-Ki az az Echo?
-A fehér hajú srác tegnapról para szemekkel...
-Jaaah... ő se volt semmi, ahogy kirántotta Adachi-sant, azt nem tudtam lekövetni, nem hogy fegyverrel, szemmel sem...
-Tényleg, Atsushi-san találta ki a tervet. Nélküle nem sikerült volna.
-Nab... igazad van, de ha nem vennéd észre épp dicsérnélek – játszotta a sértődöttet.
Mellettünk egy telefon hangszórójából villámcsapásszerű hang hallatszott. Felkaptuk rá a fejünk, a mobil körül álló csoport egyszerre fejezte ki ámuldozó meglepődését egy jó hangos „waow”-val.
-Ez biztos valami CGI – nyögte be egyikőjük.
-A híradóból vágtam ki! – védekezett a telefon tulajdonosa...
-Várj! – pöccintett rá az egyik fontoskodó lány a telefonra, mintha egy képernyőfotót nyomott volna... Körülbelül tizenkét szempár fordult egyszerre felém. Körülbelül két percig szemeztem a fél osztállyal, lassan a többieknek is feltűnt a dolog és csatlakoztak a tekintet cserébe, ekkor érkezett meg a tanárnő...
-Mi van itt? – hallatszott a hangja a tömeg mögül. – Hadd nézzem meg én is! Nézd már! Egy loli! – elvörösödtem – Jól van lolicon-ok, látványosság mára bezárt! Vegyetek fel valamiféle buszra szállásra alkalmas formációt! – az őrnagy felém fordult – Mikor lettél te ilyen szociális?
’Jobban már nem is tudna beoltani’ gondoltam, majd Yuuka-tan elővette telefonját és rákeresett a videóra. Az őrnagy érdeklődve nézte a jelenetet.
-Mondanám, hogy szép CGI, de ilyen jók nem vagytok benne az biztos! – nézte csodálkozva. – Na, fel a buszra mert lecsúszunk!
Felpakoltunk és a busz már indult is. A tanárnő felszállás után még hosszan bámult kifelé, szemei a hegyet kémlelték egészen addig míg egy hatalmas madárnak tűnő valami a magasba nem emelkedett a kertesházak közül. Atsushi-san is útnak indult.
Gyorsan lehuppantam a legközelebbi belső ülésre. Yuuka-tan határozottan elfoglalta a mellettem lévő helyet. Látszott rajta, hogy nagyon keres valamiféle témát, de semmi nem jutott eszébe, így hát inkább kinéztem az ablakon és elkezdtem a mellettünk elsuhanó oszlopokat. Az ablaküvegben egyik vörös hajú osztálytársam arca tükröződött, ahogyan az osztályfőnökkel beszélt, hajában fekete szalag Yuuki emlékére. Nem jutott eszembe a félvér lány neve... talán Yayu-channak hívták a többiek.
-És te, hogy kerültél az utcába a harc előtt? – talált témát Yuuka-tan.
- ... hol van Yon-san?... – kérdezte Yamiyuki-san az őrnagytól.
Megdermedtem. Az összecsapás képei pillanatok alatt áttörték gyenge sáncait gondolatimnak. Apám másodszorra utasított el, a képek... mintha valóságosak lettek volna... a képek egy bizonyos sorozathoz értek. Kezemről újra és újra lerobbantották szikráim a vastagon rászáradt vért, de most ... rajta maradt, bármennyiszer próbálkoztam, az elektromos kisülések áthaladtak a vörös pajzson, ami sehogy sem akarta megadni magát...
-Keto! – bökdösött Yuuka-tan óvatosan egy fa baseball ütővel... kitisztult a kép. Kezeim körül folyamatos spirál szikrák cikáztak, a levegő égett nitrogénszagot árasztott.
-Mi történt? – kérdezte a Yuuka-tan fölött álló őrnagy. – Vigyázz, mert ha nem figyelsz oda kisütöd a buszt és a rázós élmény lesz!
Lassan feléjük fordultam. Csorgott rólam a verejték, arcom sápadtsága vetekedett a busz falfehér színével, ahogy visszanéztem magamra az őrnagy mögötti ablakból. Kék szemem lángolt, ez nem volt meglepő, hiszen kezeimen szikrák szaladgáltak, de a vörös... nem volt lángja, mint parázs sugárzott lágy, viszont kicsit sem barátságos fényt. Pedig Akai nem volt tudatunknál...
-Jól vagy? – kérdezte Yuuka-tan.
Az előttünk lévő székeken csomagok voltak, az őrnagy ledöntötte a csomagokat és elénk állt. Felemelte és megfogta a homlokunkat, homlokom és ujjai között vaskos szikrák cikáztak, amíg azok el nem érték bőrömet.
-Nem lázas... – jelentette ki a tanárnő – Fúú! Mintha konnektorba nyúltam volna!
Yamiyuki-san ledöbbenve nézte a jelenetet, láthatóan nem tudta, min csodálkozzon, azon ami velem történt, vagy azon amit bátor osztályfőnöke művelt... lassan kifárasztott erőm s a kétségbe esés, elaludtam...
Egy hatalmas fehér térben találtam magam...
-Használtad az erőm... – magammal szemben találtam magam. Nem is, a szavait hozzám intéző alaknak mindkét szeme vörös volt. Akai állt előttem, vagy talán csak a tudata... – Megbüntetlek!
... „Nem lehetsz erősebb nálam”... visszhangzott hangja, pedig ki se nyitotta száját.
-Szóval hallod a gondolataimat – szólt. – Valyon látod-e az emlékeimet?
A kép megváltozott. Shineko szomszédainak házában találtam magam. Mintha épp elfordultam volna valami miatt. Azután lassan visszafordultam, előttem egy nő állt, megnyúlt kezem a hasfalában pihent. A fiatal nő kezei görcsösen szorították karom, mintha ki akarná húzni magából azt... másik kezemmel ellentartottam és kirántottam, nem hasonlított emberi kézre, sokkal inkább valami bizarr fegyverre, amit démonok ábrázolásán látni. A nő elterült a földön és egy férfi testére zuhant, majd lassan lehuppant mellé, apró hullámokat keltve a padlón, tócsában álló vérben...