You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 35 ~

" B-A-R-Á-T-O-K hosszú időre, míg bele nem fáradsz. Tudom, hogy szeretem a legjobb barátaimat. Néhány pont elég nekem. Azt mondtam, B-A-R-Á-T, barát, kire egész életembe figyelni fogok. " 

( BTOB - Friend )

Miután úgy kiálltak értem a többiek, talán csak még nehezebben határoztam el magamat afelől, hogy bemenjek a céghez. Mondjuk nem mintha lett volna más választásom, hisz ha nem megyek be sokáig, akkor kirúgtak volna.

Rólam viszont hamar elterelődött a kis körünkben a téma, ugyanis reggel Mingyu végre hazaállított és fáradtan dőlt el a kanapén, majd aludt el. Fogalmunk se volt arról, hogy vajon mennyire örült volna, hogyha kérdésekkel bombázzuk meg, így inkább békén hagytuk és megvártuk a menedzserünket ezzel. Miközben a gabonapelyhemet rágcsáltam, óvatosan a fiú felé lestem, aki fejét az egyik díszpárnába nyomva aludt békésen. Viszont még így is feltűnt, hogy milyen piros volt a bőre a szeme környékén. Biztos sokat sírt a megemlékezésen... Sóhajtva gyömöszöltem le torkomon az utolsó falatot és a maradék tej megivása után beraktam a mosogatóba a tányéromat. Ezt követően halkan Mingyu mellé sétáltam és levéve a kanapé támlájáról a kék plédet ráterítettem, majd leguggolva igazítottam meg rajta lassan. Megsajdult a szívem, ahogy az alvó arcát bámultam és végig azon gondolkoztam, hogy milyen szívesen segítettem volna rajta. De nem tehettem semmit, hisz fogalma se volt róla, hogy tudtam a titkát. Könyökömmel megtámaszkodtam a térdemen, miközben államat kézfejemre helyeztem, úgy bámultam kitartóan Mingyut.

- Abbahagynád a bámulásomat ? - szólalt meg hirtelen csukott szemmel és kezét felemelve próbált elhessegetni, de kitértem ujjai elől és mosolyogva leültem a földre.

- Nem vagy éhes ?

- Ettem - válaszolta morogva, majd megfogva a pléd tetejét jobban magára húzta és befordult a háttámla felé. Duzzogva figyeltem, ahogy ismét elcsöndesedett és mozdulatlanul feküdt egyhelyben. Magamban pedig végig őt szidtam, hogy ennyire nem volt ránk szüksége. Már épp álltam volna fel, amikor a menedzserünk nagy hévvel betört a lakásba és sietősen megindult a kanapé felé, engem pedig szinte arrébb lökve állt meg a helyemen és szedte le a plédet Mingyuról, aki ezek után lábait felhúzva sóhajtott fel. - Nem lehetne, hogy visszakapom ? Elég hideg van a lakásban - magyarázta nyugodtan, ellenben WooJin menedzser tajtékzott a dühtől és kikelve magából kezdett el szinte ordítozni a fiúval, aki válaszul befogta a füleit. - Jól van na ! - ült fel idegesen és nézett farkasszemet az idős férfival, miközben mi hárman egymás mellett állva figyeltük a jelenetet. Úgy tűnt Kyung nem aggódott, helyette érdeklődve figyelte a történéseket, miközben nyugodtan itta a reggeli kávéját.

- Ugye nem fogják kirúgni ezért ? - nézett felém YeonJi, mire csak lassan megráztam a fejemet és elhúztam a számat a hangos ordibálás miatt.

- Legalábbis remélem. Bár ha így folytatja, akkor esélyes...

- Jaj, ne mondjatok ilyet. WooJin hyung csak aggódott, azért ilyen - legyintett Kyung és kávéja végeztével elindult felöltözni. A vita pedig még tíz perc után is tartott, amiben Mingyu arról magyarázott, hogy nem köteles mindenről beszámolnia, mire WooJin menedzser hozzávágta, hogy legalább szólhatott volna vagy egy üzenetet hagyhatott volna nekünk.

- Azt hiszem menjünk öltözni - sóhajtottam fel és Ji is egyet értve velem indult meg a szobánk felé, hátrahagyva az ordibálva kommunikáló párost.

Nem volt éppen jó ébresztő a számunkra ez a hosszan tartó vita, de legalább kevésbé aggódtam amiatt, hogy mi vár majd bent az ügynökségen. Az esti vacsora a fiúknál éppen eléggé megnyugtatott és olyan erősen próbálkoztak, hogy jobban érezzem magamat, hogy valóban el is értek egy kis változást bennem. Jimin pedig igazán boldognak tűnt, mikor eljöttem, úgyhogy csak reménykedtem benne, hogy ő is jobban lesz.