You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 23 ~

" Ez egy gyönyörű hazugság; az utolsó hazugságom. Akkor is, ha annyira fáj, hogy meghalok, érted maszk mögé rejtem magam. "

( VIXX LR - Beautiful Liar )

- Hogy lehet az öcséd ? Te olyan waa vagy, ő meg olyan fhu... - magyaráztam teljesen kikelve magamból, mire Yuri halványan elmosolyodott.

- Jobban hasonlít rám, mint gondolnád. Külsőleg például pont olyan, mint én - írta büszkén a lány, mire zavartan elmosolyodtam és bólintottam. Tény, helyes volt, de akkor is... Miért nem lehetett olyan rendes is, mint Yuri ?

- Az oké, de személyiségileg, hogy is mondjam... Öhm...

- Hahaha, értem mire gondolsz - mosolygott a lány. - De ha hiszed, ha nem. Régebben nem ilyen volt. Akkor is meg volt ez a kis gyökér oldala, de ugyanakkor nagyon gondoskodó és jó kedvű is volt. A halálom után viszont elveszítette ezt az oldalát. Teljesen kiölte belőle az elvesztésem és annak körülményei - engedte le csalódottan kezét, mire együtt érzően megérintettem a vállát, ami most sikerült is. Lassan felemelte a fejét és egy hangtalan sóhajt eleresztve folytatta. - Ő tudja, hogy nem öngyilkos lettem, de nem tud semmit sem tenni. Azt viszont nem tudja, hogy pontosan ki is volt az. Még ez a szerencse, különben az illető már nem élne...

- Azt elhiszem... - húztam el a számat, visszagondolva arra, hogy Mingyu milyen volt, ha mérges. Ha találkozott volna a nővére gyilkosával tényleg komoly kárt tett volna benne.

- És ezt nem túlzásként mondtam. Ha olyanokról van szó, akiket szeret, akkor képes bármire. Tényleg bármire.

- Igen, valamiért gondoltam - nyeltem egy nagyot és kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam azokra a pillanatokra, mikor az agyára mentem. Akkor tényleg egy teljesen más embernek tűnt. Féltem elképzelni azzal mit csinált volna, aki megölte a testvérét. Bele se mertem gondolni én mit tettem volna, hogyha valaki elveszi tőlem a bátyámat. Nem tehettem róla, de ennek gondolatára összeszorult a torkom és számat összeszorítva próbáltam nem elsírni magamat. Hisz nekem nem volt miért. Yuri tehette volna és Mingyu... Mingyu. Most csak még jobban sajnáltam. Már kezdtem érteni, hogy miért olyan, amilyen. Hogy miért ilyen nehéz neki kifejeznie az érzéseit. Próbált kedves lenni, annyira látszott rajta, mégsem tudta, hogyan is kellene kezdenie. Tényleg segítenem kell rajta. Hiába csinál olyan durva dolgokat, nem hagyhatom egyedül. A csapattársam és most már talán a barátom is. Felelősséggel tartozom érte. - Aish... - vettem egy nagy levegőt és legyezni kezdtem a szememet, hogy biztosan bent tartsam a könnyeimet. Yuri kedvesen figyelte a reakciómat és kezét felemelve hirtelen megfogta az én kezeimet. Csodálkozva néztem szemeibe, amikből szavak nélkül is ki tudtam mindent olvasni. Hálás volt, amiért megígértem, hogy segítek, és amiért nem hagytam magára az öccsét. Bőre olyan hideg volt, hogy egy pillanatra átjárta egész testemet a fagyosság, de nem érdekelt. Nem akartam elengedni, mert jól tudtam, hogy milyen jó érzés, hogyha valaki így törődik veled. - Segítek, bármiben is kell - szólaltam meg, mire Yuri lassan elengedte a kezemet, hogy válaszolni tudjon.

- Nem tudom még pontosan mikor, de véghez viheted, amire meg akarlak kérni. Ne ijedj meg, senkit sem kell bántanod. Csak le kell buktatnod azt az embert, hogy megkapja méltó büntetését. Ugyan én már nem jöhetek vissza az életbe, de legalább a családom tudni fogja mi is történt, hogy én nem... Hogy én nem saját akaratomból hagytam el őket - engedte le kezét, ami enyhén remegett. Láttam szemében, hogy legszívesebben sírt volna, de nem tette. Csak szomorúan bámult az én szemeimbe, ami miatt majd megszakadt a szívem. Ő még csak nem is saját akaratából döntött úgy, ahogy. Ő nem olyan volt, mint én, mégis... Nem kapott második esélyt, hogy éljen, nem úgy, mint én. E gondolatok voltak talán azok, amik miatt eltört nálam a mécses és kigördült pár könnycsepp a szememből. Nem ismertem sok ideje Yurit, de mérhetetlen nagy sajnálatot éreztem iránta. Imádta, amit csinált és mégis elvették tőle az életét. Én pedig olyan önző módon véget vetettem volna a sajátomnak. - Jaj, ne sírj. Semmi baj. Én jól vagyok. Már elfogadtam a sorsomat. Csak az érdekel, hogy végre a családom is túllépjen a múlton - emelte fel kezét kétségbeesetten és hátamat simogatva próbált nyugtatni. Viszont képtelen voltam rá. Tovább sírtam és próbáltam megemészteni azt a rettentő nagy fájdalmat a szívemben. Annyi emberrel voltam önző. Meg sem érdemlem ezt a második esélyt.