You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 10 ~

" A hideg, kegyetlen napokon, amikor számtalanszor elvesztettem az utamat. Ismerem a neved, ami csendben elfelejtődött. "

( IU - Dear Name )

Péntek reggel akkora hasgörccsel keltem, hogy képtelen voltam egy falatnál többet letuszkolni a reggeliből a torkomon. Talán túlságosan is aggódtam, de nem tehettem róla. Egész végig attól féltem, hogy valamit elrontok és elveszítem az utolsó esélyemet is a debütálásra. Semmit sem szerettem volna jobban, minthogy ez sikerüljön.

- YeJin, kicsim, egyél legalább annyit, hogy a gyógyszered be tudd venni - simogatta meg a hátamat anya és lerakott egy tablettát a tányérom mellé. Most, hogy így említette, a lábam is iszonyatosan fájt, de legalább ez nem akadályozott volna az evésben. Imádtam enni, semmit sem szerettem jobban, mint az evést, most mégsem ment. Ez már a véget jelenthette nálam...

- Törpe, egyél, mert hamarosan indulnunk kell - ült le baloldalamra a bátyám, mire már mondtam volna neki, hogy inkább ne szóljon semmit, csakhogy tekintetem hirtelen megakadt a pólóján, így hirtelen el is felejtettem mit akartam mondani. Anya mögöttem eleresztett egy kacajt, de komolyságot erőltetve magára YeongSu fejét is megsimogatta, majd leült a másik oldalamra enni. Apa az asztal végén ült, de újságja fölött ő is kilesett, majd meglátva fia kinézetét azonnal összehajtotta a lapot és homlokát megvakarva lesett felém, majd ismét a bátyám pólójára.

- Nagyon nagy a hasonlóság... - köszörülte meg a végére a torkát, ugyanis nagyon jól látszott, hogy ő is eléggé közel állt a röhögőrohamhoz. Az én fejem már égett, tulajdonképpen nem is tudtam eldönteni miért.

- Oppa, ugye te nem ebben akarsz elkísérni ? - kérdeztem, miközben bekaptam egy adag rizst, amit nagyon lassan rágni kezdtem. A bátyám hirtelen el is felejtette velem, hogy valójában milyen ideges voltam ez idáig.

- Miért ? Mi bajod vele - tekintett le halál komolyan a fehér fölsőre, amin... Amin az én rajzmásom - vagy valami olyasmi - és egy "Fighting!" felirat szerepelt.

- Úristen... - sóhajtottam fel, miközben folyamatosan lapátoltam be az ételt.

- Még zászlóm is van - emelte fel az asztalon lévő kis fehér papírt, amit egy hurkapálcikához illesztett. Apa ekkor kiköpte a vizét, anya pedig majdnem megfulladt az épp lenyelt ételtől. Én pedig... Én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. A jó hír viszont, hogy tudtam enni, a rossz pedig, hogy készülhettem fel a mindenki előtt való megszégyenülésre.

- Esküszöm bezárlak valahogy a kocsiba... - motyogtam, miközben azt lestem, hogy még szellemlány is nagyon jól szórakozott a jeleneten. Mindenesetre mielőtt eltűnt volna, felemelte két kezét, amit ökölbe szorított, majd tátogott nekem egy "fightingot". Egy apró mosolyt megeresztettem felé, majd folytattam a bátyám pólóját való fixírozást, aminek reméltem, hogy az lesz az eredménye, hogy tekintetemmel lyukat égetek rajta. Nagyon aranyos gesztus volt tőle, főleg azok után, hogy az elején mennyire ellenezte a dolgot, most pedig képes volt így biztatni. Az ő álláspontja változott a legtöbbet a hetekben. Ez pedig számomra igazán nagy megnyugvás volt. Ettől függetlenül viszont szerintem senki sem örült volna a helyemben annak, hogy bátyja mindenki előtt hordja saját magán a húga képét és lenget egy kis zászlót bíztatásképp mellé.

- Sok sikert kislányom - nyomott egy puszit apa a homlokomra, őt pedig anya követte, aki szorosan magához is ölelt. Láttam szemein, hogy könnyes, pedig még nem is dőlt el semmi. Ő máris aggódott miattam, ami miatt kissé rossz szájízzel ültem be a kocsinkba és kötöttem be az övemet. YeongSu útközben bekapcsolta a rádiót, amiből azonnal fel is szólalt egy BTS szám. Mikor ez bátyámnak leesett, azonnal elkapcsolta az adót és tovább bámulta az utat.