You Never Walk Alone / Befejezett /

~ 3 ~

" Egyedül sétálok az utcákon, amiken eddig együtt szoktunk, de mint egy hazugságot, nem hiszem el ezt. Egy pillanatig jól voltam, s úgy gondoltam,  hogy ez örökké fog tartani. Vajon ezek a gondolatok és érzések önzőek voltak ? "

( Super Junior - One More Chance )

- Jimin szemszöge -

Nem is tudtam pontosan, hogy mit érezzek, mikor megláttam azt a levelet, amit YeJin átadott NamJoonnak. Nem voltam képes elfogadni azt a kifogást, hogy a mi világunk különbözik és hogy már így is elég fájdalmat okozott nekem. Taposson belém, bántson meg vagy ezerszer, de én akkor sem fogok ilyen könnyen lemondani róla. Nem akkor, mikor már ilyen közel van hozzám. Csak egy lépést kellene felé tennem, és valóban mellette lehetnék, ő ezt mégsem akarja. Muszáj az ő szájából hallanom ezeket a szavakat. Nem elég egy nyamvadt levél és egy üzenet. Fogalma sincsen arról, hogy mennyire fájt elveszítenem. Az az önzőség a részéről, hogyha mindez után eltűnik a képből.

- Akkor minek jött el egyáltalán a fanmeetingre ? Jót akart rajtam szórakozni ? Át akart ejteni ? Miért csinálta ezt ? - kérdeztem magamtól, miközben idegesen összegyűrtem a levelét és eldobtam valamerre.

- Jimin ? - nyitott be Taehyung, mire dühös tekintettel felé kaptam a fejemet, ami miatt az ajtóban állva meg is torpant. - Minden rendben ? - mért végig félve, és kérdését hallva erőltetetten felnevettem, majd felállva mérgesen beletúrtam a hajamba.

- Szerinted ? Mégis hogyan érezzem magamat azok után, hogy eljött, találkoztunk, adott egy rohadt levelet, majd több hét múlva válaszolt az üzenetemre, amiben szintén lekoptatott ? Ez nekem nem megy Tae... Elegem van - indultam el felé, ami miatt azonnal félre ugrott az utamból és engedte, hogy eljussak a bejárati ajtóig. A többiek javában vacsoráztak a konyhában, de nekem semmi kedvem nem volt csatlakozni hozzájuk. Csak elrontottam volna a hangulatot.

- Mégis hová mész ? - jött utánam Taehyung, mire vállamat megvonva belebújtam a kabátomba és kezemet zsebembe mélyesztve gondolkoztam el én magam is azon, hogy hová is akartam menni ilyen idegállapotban. Eközben Jin is kikukkantott a konyhából és mivel túlságosan is nagy csönd támadt hirtelenjében, így tudtam, hogy mindenki más is fülelt.

- Majd megyek arra, amerre a lábam visz - válaszoltam, majd hátat fordítva a vizslató tekinteteknek kiléptem a dormból.

Kiérve a szabad levegőre, máris úgy éreztem, hogy kevésbé fulladok meg. Végre levegőhöz jutottam, habár nem sokkal lazultam el. Lassan szeltem az utakat, nem is nézve merre tartok. Fájt, hogy végre minden megoldódott és mégis úgy tűnt, hogy mindez csak egy álomkép volt. Kezdtem úgy gondolni, hogy az egyetlen, aki vágyott erre az egészre az én voltam. Még mindig eszembe jutott, ahogy megállt a szívem, mikor megpillantottam a fanmeetingen YeJint. Először azt mondtam magamnak, hogy biztos nem ő az, de szinte éreztem, hogy de. Mintha csak mindvégig tudtam volna, hogy nem halt meg, úgy könnyebbült meg a szívem és sírtam el magamat. Soha nem voltam még olyan boldog, mint aznap. Egész végig mosolyogtam, még azok után is, hogy nem várt meg minket. Naivan azt gondoltam, hogy csak fáradt volt. Az még csak az eszembe se jutott, hogy esetleg hazudott nekem. Aztán ismét kétségbeestem, miután elolvastam a levelet. Írtam neki, de nem válaszolt és bár ne is tette volna...

- A francba már ! - kiáltottam el magamat dühösen és leülve egy padra, a kihalt parkot kezdtem el bámulni, ahol csak egy-két kutyát sétáltató ember járkált. Ilyen későn már nem igen mozdultak ki az emberek, így rajtam kívül már szinte senki sem volt itt. Örültem is neki, hisz legalább nem nézhettek őrültnek.