Ötödik

726 91 42
                                    

Elég fáradtan ébredtem fel, mert nem tudtam éjjel normálisan aludni.

Nem értem, hogy miért nem ment, de egyszerűen nem tudtam elaludni akkor amikor szoktam.

Úgyhogy volt időm gondolkodni.

Nem jutottam semmire, csak maradtak a fejembe a milliónyi kérdések.

Jun miért ilyen furcsa velem?

Miért érzem furcsán magam, amikor vele vagyok?

Miért izgulok, amikor vele fogok találkozni?

Ezek talán mind azért vannak, mert félek, hogy mégsem fog bírni.

Vagy valami egészen más miatt lehetnek?

Mindegy.

Most inkább arra koncentrálok, hogy mit vegyek fel.

Egy ideig szemeztem a ruhásszekrénnyel, aztán végülis választottam pár rucit.

Próbálgattam, hogy hogyan lesz jó, néztem, hogy mi hogy passzol.

Vagy négyszer átöltöztem, de még mindig nem tetszett ami rajtam van. Végül sikerült döntenem, találtam egy olyan szettet ami elfogadhatóan nézett ki rajtam.

Miután felöltöztem és a fürdőben is elvégeztem a reggeli dolgaimat, leültem az asztalomhoz.

Mivel Jun csak ebéd előtt jön értem, elfogyasztottam a reggelimet, hogy ne haljak éhen addig.

A délelőttöt unatkozással töltöttem, és konkrétan semmit nem csináltam.

Felváltva tévéztem és telóztam, miközben állandóan az órára néztem.

Alig vártam már, hogy Jun értem jöjjön, és elmenjünk ebédelni.

Mennyivel jobb lesz, mintha elmennék az esküvő szervezőhöz. Fú, ott komolyan jobban unatkoztam mint az iskolában.

Na mindegy, ma nem kell odamennem, de remélem Mei nem jön rá, hogy helyette a bátyjával ütöm el az időt.

De hát ha egyszer engem nem tud lekötni ez a szervezés dolog, akkor mit csináljak?

Rosszabb, ha ott ülök és látványosan szenvedek, mintha el sem mennék.

A gondolkodásomból az zökkentett ki, hogy a ház elől meghallottam egy dudaszót.

Mosolyogva pattamtam fel, mert tudtam, hogy ő lesz az.

Menetközben a zsebembe süllyesztettem a telóm, és már nyitottam is az ajtót.

Jun a kocsijában ült, és felém nézett, mosolyogva. Intettem neki egyet, aztán bezártam az ajtó.

Megkerültem a járművet, aztán kinyitottam az anyósülés ajtaját, és bevágódtam mellé.

-Szia~-fordultam felé az arcomon egy vigyorral, ő pedig szintén így nézett rám.

-Hali.-szólalt meg, aztán visszanézett az útra, és gázt adva elindult.

Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudtam levenni a szememet róla.

Egyszerűen csak jól állt neki ez a felső.

Mikor már jóideje bámultam, inkább elnéztem az út felé, nem akartam, hogy észrevegye, hogy bámulom.

Igazából nem is értem, hogy miért néztem ennyi ideig.

-Ott vagyunk már?-nyavalyogtam egy idő után, amikor már tök sok ideje ültünk a kocsiban, és kezdtem unatkozni.

Junhui erre csak felnevetett, aztán közölte, hogy 'mindjárt ott vagyunk'.

A tökéletes sógor [befejezett] On viuen les histories. Descobreix ara