Az enyém ~ ERERI ~ Fanfiction

~1~

– Megőrülsz, Kölyök, tényleg még erre sem vagy képes?! – rivallt rám Levi, és a hangja karcosan visszhangzott a konyha hideg csempefalain. – Azt is külön el kell magyarázni, hogyan süt meg az ember egy kibaszott rántottát? Ez valami katasztrofális hányadék.

Az asztalon lévő serpenyőben az elméletileg reggelinek szánt tojás inkább hasonlított egy odaégett, gumiszerű romhalmazra, mint ehető ételre. A levegőben fojtogató füst- és égésnyom terjengett.

– Mintha akartam volna adni belőle... Magamnak csináltam – morogtam az orrom alatt, miközben a fakanállal a serpenyő szélét kapartam, próbálva elrejteni az arcomra kiülő feszültséget.

– Leszarom. Éhes vagyok – vágta rá nyersen, majd gátlástalanul leült a nehéz faasztal mögé, megragadt egy villát, és minden teketória nélkül elkezdte magába tömni az előbb még ócsárolt ételt.

– Az előbb még azt mondtad, hogy hányadék, most meg gond nélkül megeszed? – nevedtem el magam hihetetlenkedve, és a konyhapultnak támaszkodva keresztbe fontam a karomat. – Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajtad, Levi.

– Chh... – mormogta fel. A fémvilla halk koppanással pihent meg a tányéron, ahogy hirtelen felállt.

Egyetlen lendületes, kimért mozdulattal megragadta a pólóm nyakát, és olyan határozottan húzott le magához, hogy az arcom hirtelen alig néhány centire került az övétől. A pamut megfeszült a torkomnál, a szívverésem pedig azonnal felgyorsult a váratlan közelségtől.

– Ide figyelj: akármennyire hiszed magad tökös legénynek, vagy azonnal visszaveszel a stílusodból, vagy szétrúgom a segged – sziszegte az arcomba.

A szoros fogásából kikerülve lassan elengedett. Azok a jéghideg, acélkék szemek úgy vizslattak, mint egy ragadozó, amelyik épp a zsákmányát méri fel – és a tekintetéből zord, fojtogató feszültség áradt.

– Tudod, Levi... Akármennyire hiszem magam tökös legénynek, én már az vagyok – vigyorogtam rá kihívóan, miközben lassú mozdulattal igazítottam meg a gyűrött pólóm nyakát. – És ha nem tetszik, drágám, nyugodtan lehet szobát cserélni.

Levi arca egyetlen millimétert sem rezdült, de a tekintetében veszélyes szikra villant. – Chh... Na persze – horkantott fel.

Komótosan fejezte be a maradékot, majd felállt, az üres tányért éles koppanással a fém mosogatóba csúsztatta, és jéghideg pillantással felém fordult.

– Te mosogatsz.

Én csak egy mély sóhaj kíséretében léptem oda a pulthoz. Ha szemmel ölni lehetne, most mind a ketten halottan feküdnénk a linóleumon. Képtelen voltam felfogni, hogyan lehetek ennyire szerencsétlen. Tiszta szívemből utáltam ezt a kis hülye kerti törpét. Arrogáns, nemtörődöm, elviselhetetlenül büszke, és láthatóan a mindennapi szórakozásai közé tartozik, hogy másokból gúnyt űz. Ráadásul ő a sulink DÖK-elnöke, szóval még nyomorult hatalma is van a diákok felett. A legidegesítőbb ember, akit valaha hátán hordott a föld.

Ismertem? Dehogy ismertem! Alig pár napja kaptuk meg a kollégiumi szobabeosztást és a szobatársunk nevét. Fuh, ember... Mindenkit el tudtam volna képzelni magam mellé, de őt a legkevésbé sem.

De kezdjük teljesen az elején.

Eren Yeager vagyok, 17 éves, harmadikos gimnazista. A tanulmányaim nem éppen kimagaslóak; éppen csak megütik azt a szintet, hogy a tanárok ne ziháljanak a nyakamba minden egyes szülőin. Nincs sok barátom, lényegében csak Mikasa és Armin alkotják a belső körömet – bár az utóbbi időben velük sem éppen zökkenőmentes a helyzet, de erről majd később.

A kollégiumi lakrészünk amúgy meglepően jó elrendezésű. Három elkülönülő helyiségből áll: egy apró, praktikus konyhából, egy zuhanyzós fürdőszobából, és a tágas hálószobából. A hálóban két különálló, egymástól nagyjából két méterre elhelyezett ágy kapott helyet, két magas szekrény, és egy-egy íróasztal a tágas ablakok alatt. Amint a beköltözéskor megláttam a szobát, azonnal beleszerettem. Imádtam a magas plafont és a tölgyfahatású burkolatot, még ha nem officially volt benne semmi luxus.

~ 2 nappal ezelőtt ~

Izzadtan, a nehéz táskámtól görnyedve léptem be a szobába. Hirtelen olyan gyerekes, kitörő öröm fogott el az új lakhelyem láttán, hogy elhatároztam: muszáj azonnal beleugranom az ágyamba, ami a szoba jobb oldali falánál állt.

Nem teketóriáztam. Elrugaszkodtam a parkettáról, és teljes testsúlyommal becsapódtam a matracba – ami viszont olyan brutális erővel rugózott vissza alattam,hogy a lendület tehetetlenül repített le a kemény padlóra.

– Aucs... A francba... – nyüszítettem a földön fekve, miközben a sajgó könyökömet szorongattam.

Ekkor a szoba sötétedő sarkából halk, gúnyos kuncogás ütötte meg a fülemet.

Összeszűkült szemmel néztem a bejárati ajtó felé. Ott állt egy srác: letisztult fehér, kapucnis felsőben, szűk fekete csőgatyában és egy patyolattiszta, fekete edzőcipőben. A sötét hajú, alacsony alak karba font kézzel, elnéző kifejezéssel az arcán támaszkodott a keretnek.

– Ugye nem... – kecsmeregtem fel a földről, miközben a gyomrom elszorult. – Sajnos de... – sóhajtott fel mélyen, mintha őt érte volna a világ legnagyobb csapása. – Francba... – nyögtem ki tehetetlenül.

Levi lassú, kimért léptekkel belépett a helyiségbe, és a gondosan összepakolt, már-már katonásan elrendezett csomagjait lepakolta a bal oldali ágyra. Aztán felemelte a fejét, és a tekintetét egyenesen rám szegezte.

– Figyelj, Kölyök. Én sem repesek az örömtől,hogy egy ekkora szerencsétlen pancserrel kell megosztanom a teremet. Vagy hajszálpontosan betartod a szabályaimat, vagy még ma elhúzhatsz a picsába. Értetted?

Megszeppenve bólintottam. Ezután egy jó tízperces, kíméletlen előadást kellett végighallgatnom arról, hogy szigorúan tilos a személyes holmijaihoz érnem, tilos átlépnem a képzeletbeli felezővonalat a szoba közepén, és hogy hetente legalább ötször átfogó nagytakarítást kell tartanunk. Remek. Kifogtam magamnak egy állandóan puffogó, mániákus takarításmániás pukkancsot.

Ez volt a felejthetetlen első találkozásom Levi Ackermannal.

~ Vissza a jelenbe ~

– Te mosogatsz – ismételte meg Levi jéghidegen, miközben a mosogató mellett állt.

Én egy teátrális, mély sóhaj kíséretében mellé léptem a pulthoz. Lassan felé fordultam, elővettem a legpofátlanabb, legszívdöglesztőbb mosolyomat, amit csak össze tudtam kaparni, és egyenesen a szemébe vigyorogtam.

– Persze, törpe. Akkor csapd hozzá a te tányérodat is.

Neki sem kellett több. A szemei egy pillanat alatt sötétedtek el, villámgyorsan átnyúlt a vállam felett, hátulról megragadta a nyakamat, és olyan nyers erővel húzott le magához, hogy az arcom a nyakába fúródott. A bőréből áradó tiszta, fekete teás és finom szappanillat azonnal elárasztotta az érzékeimet, ahogy az ajkai szorosan a fülcimpámhoz értek.

– Az enyém vagy, Eren – súgta forrón, rekedten, a fojtott lehelete rásimult a bőrömre. – Azt fogod csinálni, amit én mondok... Akár akarod, akár nem.