The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

72.-Memories

Igaz, Harry sosem volt romantikus fajta, akármennyire is próbálkozott, de tudtam, hogy ma ki fog tenni magáért, és ha kell milliárdszor is elismétli mennyire szeret. És én is pontosan ezt akartam tenni, hiszen ha sohasem hallhatja többé, akkor hogyan jegyzi meg? Nem akartam arra gondolni, hogy holnaptól fogva, lehet mindegy egyes nap egyre kevesebb emléke lesz az eddigi életéről. Rólunk. Bármit megadtam volna azért, hogy egy máshogy legyen. Akár minden egyes éjjel kimentem volna a teraszra, hogy a sötétségbe kiáltsam, hogy mennyire szerelmes voltam belé. Megfogadtam, ha valóra válik a legrosszabb rémálmunk, pontosan ezt fogom tenni. Nem engedhetem, hogy elfelejtsen minket! Bele sem mertem gondolni, hogy évek múlva majd a kis Elijah-val fogjuk ezt tenni... megborzongtam a gondolatra, ezt pedig Harry is észrevette. 

-Mi az? Nem tetszik?-vonta össze a szemöldökét. 

-De.-mosolyogtam fel rá-Kimondottan tetszik, hogy ezt tervezed.-mosolyogtam fel rá, bízva abban, hogy nem látta a félelmet a szemeimben, mert akkor összekötötte volna a mondandójával, holott a saját gondolataimmal jobban összefüggött ez az érzület. 

-Örülök, hogy így gondolod.-nézett rám szeretetteljesen-Eddig azért nem tettem meg, mert nem akartam hitegetni magunkat.-vallotta be, és az ujjainkon lévő obszidiánt figyelte-Az ígéretgyűrű is pont elég volt ahhoz, hogy fájjon amiért nem tettem meg.-suttogta, majd felemelte kezem és egy csókot nyomott rá, ezután pedig elengedte azt, majd begombolta igét-Most pedig öltözz, mert a többiek már biztosan várnak minket.-szólt halvány mosollyal, közben pedig az ajtó felé intett...

~*~

Az egész nap az emlékekről szólt. Reggeli után csak leültünk a nappaliba, majd mesélni kezdtünk. Egymás szavába vágva, mindenről ami csak eszünkbe jutott. Éppen olyanok voltunk, mint egy nagy olasz család, még akkor is, ha alig voltak közöttünk vérrokonok, és egyikünk sem erősítette az olaszok családfáját. 

Meghitt volt az egész, ugyanakkor feszült is. Kimondatlanul ott lebegett felettünk az, hogy Harry holnap már nem biztos, hogy velünk lesz. Tudták a többiek viszont azt is, hogy akkor nem egy embert fognak elveszíteni, hanem kettőt, mert én sem leszek már ugyan az. Nem tudtuk, hogy Harry átváltozása az összeköttetésünkből kifolyólag milyen hatással lesz rám, de nem is beszéltünk erről. Sokkal jobb volt csak nosztalgiázni, és hagyni, hogy elmerüljünk a történetekben, noha minden egyes szó feltépett egy-egy sebet. Szó esett mindenről, amit eddig átéltünk együtt, akkor is, ha a legtöbb fájdalmas emlék volt. Néhányon viszont jót szórakoztunk, legalábbis így visszatekintve. 

De eljött az este is, amit nagyon nem vártam. Nem csak azért, mert nem akartam kiszabadulni abból a kis biztonságos burokból, amit néhány óra leforgása alatt felépítettünk magunk köré, hanem, mert ismét láttam mindenki szemében a könnyeket, miközben elbúcsúztak Harry-től. Mindenki elpityeredett egy kicsit, még maga Harry is. A legfurcsább pedig nem ez volt hanem, hogy Louis is megtette. Az a Louis, aki egész végig vetélytársként tekintett Harry-re. Mintha minden, száznyolcvan fokos fordulatot vett volna. Képtelen voltam eldönteni, hogy ez jó vagy sem. 

Miután a leglényegesebb dolgokat elintéztük a fürdőszobában az ágyra heveredtünk, és olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak bírtuk. A baba miatt nem csinálhattunk semmi olyan dolgot, amire talán mindkettőnknek szüksége lett volna, de talán ez így volt rendjén, hiszen az apró simogatásokkal is pontosan elértük azt a bizalmas légkört amit szerettünk volna. 

Harry az ölében tartott, míg derekamat cirógatta, és hagyta, hogy én arcával tegyem ugyanezt. Figyeltük, méregettük egymást. Olyan volt ez, mintha akkor találkoztunk volna először, pedig ez nem így volt, mert már jól ismertük egymást. Pontosan ismertük a másik testét, kitaláltuk a gondolatait és tisztában voltunk azzal is, milyen álmokat dédelgetett és mióta. Még rémlett, mikor először nálam aludt és belelapozott a naplómba. Vajon, ha farkassá válik, ismét Emaraldként fogok rá tekinteni? Nem tudtam, de jobban szerettem volna, ha nem kellett volna azon morfondíroznom. És nem csak az emlékek miatt. Minden miatt...