Hi, hello || Day6

10

Feladó: imal555ner@naver.com

Címzett: pencilboi@naver.com

Tárgy: Re.: ó, te jó ég!

Hi!

El sem tudod képzelni, mennyire büszke vagyok rád!!! Elmondhatatlanul. Komolyan, talán még jobban örülök a te sikerednek, mint az enyémnek örülnék. Jól fogadta akkor a nővéred, ugye?

Az üggyel való előre lepésed most egy kicsit felbátorított, úgy érzem, ha neked ment, talán nekem is sikerülne. Végül is nem olyan nehéz kimondani, csupán két szó az egész: „Meleg vagyok!"

De valójában nagyon nehéz, ugye?

Hiszen ők a szüleim, a barátaim, akik nagyon régóta ismernek engem, ismernek valamilyennek. A szüleim örökké az ők egyetlen kisfiúknak ismernek, akinek születése óta minden lépését figyelik, szinte nyomon követik, nehogy valami baja legyen. Látnak minden nap, tudják milyen ételt szeretek és mit nem, hogy milyen filmek a kedvenceim. Édesapám ismeri a fiát, akiről azt hiszi, rendőr akar lenni, csakhogy boldoggá tegye őt. Ismerik ezt a srácot az osztálytársaim. A srácot, aki nem igazán tanul, viszont bármilyen matematikai példát megold, ha arra kerül sor. A fiút, aki szívesen beszélgetne a barátaival, viszont néha nem tudja, mi üt belé, és akkor mintha csomót kötnének nyelvére, görcsök ejtenék fogva testét, szinte kínossá válik.

Mindenki ismeri a heteroszexuális Lonert, de vajon hogyan fogadnák azt a Lonert, aki bizonyos tekintetben más, mint ők? Egy katolikus közegben, ha valaki bevallaná, hogy ő evangélista az emberek valószínűleg bólintanának, hogy megértették és kész. Annyi különféle vallást elfogad a társadalom! Akkor ránk miért néznek ferde szemmel?

Még azt sem tudom, mit szólna apám, ha elmondanám, hogy eszem ágában sincs rendőrnek lenni, helyette szeretnék egy saját kávézót valahol a belvárosban. Az osztálytársaim és a tanáraim néha így is megszólnak a hangulatingadozásaim miatt, hát mi lenne, ha még kiderülne a valóság?!

Gyáva vagyok?

Ma reggel, amikor elolvastam a leveled pár percig nagyon bátornak éreztem magam. Még az is megfordult a fejemben, hogy felállok, kimegyek és közlöm a szüleimmel. De aztán bejött apám a szobámba. Eléggé zavarban volt, mászkált fel és alá, majd végül leült hozzám az ágyra. Ezek után elkezdett arról beszélni, mennyi olyan esettel találkozott mostanában a munkája során, ahol velem egyidős fiúk lányokat zaklattak, rosszabb esetben meg is erőszakolták őket. Mondta, hogy tudja, én nem vagyok ilyen elvetemült, és hogy azt is tudja, abban a korban vagyok egy ideje már, amikor egyre inkább érdekelnek a lányok. Állítása szerint nincs azzal baj, hogy jobban meg szeretnék ismerni egy lányt (mármint ÚGY!!!), viszont akkor azt tegyem tisztelettel a párom felé. Mindezek után elővett a zsebéből egy teljes csomag kondomot, lerakta az ágyamra, majd szó nélkül felállt és kiment.

Nem is tudom, mi volt ijesztőbb az egészben: hogy ez egy megkésett szexuális felvilágosítás féle volt? Hogy azt hiszi, már szexuálisan aktív vagyok? Vagy az, hogy biztosan hiszi, hogy a lányokhoz vonzódok?

Nem tudom. Mindenesetre elvette azt a kicsi tőled kapott bátorságomat is, teljesen berezeltem ismét. És dühös is voltam, amiért ilyen nehéz dolgunk van.

Egyébként megkönnyebbülés, hogy nem orrolsz rám, amiért nem akarom felfedni a kilétem. És remélem, a most leírtak kicsit segítenek megérteni a helyzetem. Tudod, azt hiszem elég fontos vagy nekem. Soha nem gondoltam azelőtt, hogy képes lennék ennyire megbízni valakiben, akiről fogalmam sincs, kicsoda. Eleinte kételkedtem benned. Sokáig azt hittem, csak gúnyt akarsz űzni belőlem, hogy aztán kiposztolhasd a leveleinket. Attól rettegve léptem be minden nap az iskola csoportjába, hogy mindenki rólam beszél, rajtam nevet. De nem tetted. Sem egy hét, sem két hét elteltével. És most itt vagyunk december elején, közel két hónapja beszélünk már és még mindig nem tettél közszórakozás tárgyává. Hálás vagyok érte, tényleg.

A levelezésünk az egyetlen hely, ahol szabadnak érzem magam, ahol nem érzem feszélyezve magam semmi és senki miatt. Ez a hely, ahol bármit ki merek mondani. Örülök, hogy rám találtál. Ha te nem lennél, mostanra már lehet, egy emberi roncs lennék, akit felemésztett a titkolózódás.

Ami a lemaradt jelenetet illeti... Így is annyira szégyellem magam a csókjelenet miatt, hogy inkább nem árulom el. Akkor valószínűleg belehalnék a szégyenbe.

Szeretettel,

Loner

Közel ötödjére olvastam el Loner igen hosszúra és őszintére sikerült levelét, amikor végre lezárom a laptopom tetejét és elterülök az ágyamon. Lecsukom a szemem és elképzelem, ahogyan ott áll előttem, rám emeli tekintetét. Látom, ahogyan szemei szomorúan csillognak ezersok aggodalmától. Kezeit ökölbe szorítva görcsösen tartja maga mellett.

- Az istenit ennek az egésznek! – Ülök fel dühösen és lemegyek a konyhába, ahol éppen HaeWon ebédet készít. – Mikor jön anya? – kérdezem és felülök az egyik bárszékre. Muszáj beszélnem valakivel, hogy elvonjam a figyelmemet Loner kilátástalan helyzetéről.

- Holnap délután megyek ki elé a reptérre. Szeretnél jönni? – Néz rám.

- Nem igazán. Lehet próbánk lesz. – Vonok vállat.

- Wonpil... Tudja bárki más rajtam kívül? – érdeklődik óvatosan, mire nagyot sóhajtok. – Persze, ha nem akarsz beszélni róla... Tök megértem.

- Senki. – Rázom meg a fejem. – Most terveztem elmondani nektek, ha anya haza jön. De ugye te túl okos vagy – mondom neki, mire felnevet.

- Inkább szerencsés, hogy úgy hagytad a telefont. Hidd el, nem akartam mindenáron kihúzni belőled. Tudtam, hogy ha készen állsz rá, akkor úgyis el fogod mondani...

- Meglepett?

- Soha nem gondoltam arra, hogy homoszexuális lennél, Wonpil, de ennek ellenére nem lepődtem meg. A kórház óta ezen gondolkodom, és valóban érezhető volt rajtad valami és ez alatt nem azt értem, hogy nem volt barátnőd, hanem nem is tudom... Ha együtt élsz valakivel, egy idő után megérzed, ha titkol valamit.

- Áhh. – Mosolyodok el zavartan. – Akkor anya valószínűleg nem érzi, hogy titkolok valamit. – Jegyzem, mire csak grimaszol egyet.

- És? Mit tudni a srácról? – kérdezi huncut mosollyal az arcán. – Ki ő? Valaki a bandából? Az iskolából?

- Fogalmam sincs, HaeWon. Én csak Lonernek hívom. Elég jól ismerem, de fogalmam sincs, hogyan néz ki. – Rázom meg a fejem.

- Tudod... Biztos vagyok abban, hogy ha elérkezettnek érzi rá az időt, meg fogja mutatni magát neked.

- Remélem...

Hogy őszinte legyek, sem ez a rész, sem ez a levél nem volt eredetileg beletervezve a sztoriba. Viszont amikor múlt héten leültem, hogy megírjam, úgy éreztem kell valami, ami által egy kicsit jobban megismerhetitek, ki is Loner - ez alatt most nem a kilétét értem, hanem az ő kis lelki világát, meg ilyenek. Szóval remélem, sikerült "belátást engednem a fejébe"  nektek. 

Valamint ha véletlenül megsértettem bárkit is a rész során, attól bocsánatot kérek. Itt leginkább az egyházas dologra gondolok. Én nem igazán vagyok vallásos, ezért kevésbé érzem, ha véletlenül sértő a megnyilvánulásom ezen a téren.