Hi, hello || Day6

6

A bal karom kapott egy jókora gipszet, én pedig elég sok szem fájdalomcsillapítót. Persze HaeWon rögtön elkobozta a gyógyszert, így csak akkor vehetek be, ha már ő is beleegyezik abba, hogy borzasztóan fáj a karom és szükségem van rá. Éppen ezért könyörgök most is a konyhában állva, szinte már sírva a fájdalomtól.

- Utána felhívom anyát – mondom neki. Igazából nem akartam elmondani anyának, mivel ha itthon lenne, nem kellene más országokba telefonálgatnunk és e-maileket írogatnunk neki, amikor véletlenül történik velünk valami.

- Biztos? – kérdezi felvonva szemöldökét.

- Biztos. – Bólintok, mire a kezembe nyom egy tablettát, majd a telefonját. A fájdalomcsillapító bevétele után a nappaliban telepedek le és anyát tárcsázom, aki két csörgés után egyből fel is veszi.

- Mondd, kislányom! – Néha valóban mérges vagyok anyára, amiért magunkra hagy minket ilyen sok időre, mégis amikor meghallom a hangját, egyszerűen nem tudok haragudni rá. Most is szinte könny szökik a szemembe, ahogy beleszól a készülékbe.

- Wonpil vagyok – mondom.

- Kicsim! Miért nem a te számodról hívsz? – értetlenkedik. Hangján érződik a kétségbeesés.

- Eltört – közlöm. – Tegnap délután próba után estem egy nagyot a biciklivel és eltört a karommal együtt – mesélem neki.

- Jézusom, Wonpil! – Kiált fel.

- Nincs semmi súlyosabb bajom, anya. Begipszelték a kezem, kaptam fájdalomcsillapítókat és HaeWon ügyel rám, ha akarom, ha nem. – Nyugtatom.

- Akkor maradhatok a szünetig – állapítja meg.

- Persze – mondom sóhajtva. Azért jól esett volna, ha haza akart volna jönni a baleset hallatán. Úgyis azt mondtam volna neki, hogy felesleges ezért hamarabb utazni, mégis örültem volna, ha felveti.

- És, mi újság az én kisfiammal ezenkívül? – kérdezi. Hallom hangján, hogy mosolyog. Tudja, hogy utálom, ha így hív.

- A kisfiaddal nem igazán történik mostanában semmi különös – mondom kihangsúlyozva a kisfiú" szót.

- Azért mégis! – Erősködik. Megismerkedtem az interneten egy nagyon értelmes és aranyos meleg sráccal. Ja, egyébként képzeld, én is meleg vagyok, de titkolom vagy négy éve.

- Próbálgatunk a zenekarral. Januárban lesz egy fellépésünk, és mindenki teljesen lázban van miatta – mesélem inkább. Jobb szeretném akkor elmondani neki, amikor itthon van. Azért ez mégsem telefontéma.

- Ennek nagyon örülök, Wonpil.

- Mikor jössz haza? – kérdezem.

- Négy hét múlva a szünet idejére. Utána itt is folytatódik a tanítás. Harmincadika körül tervezek majd visszajönni – magyarázza.

- Rendben. – Bólintok, bár ő ezt nem láthatja. – Menj nyugodtan a dolgodra, lerakom.

- Szeretlek, Wonpillie!

- Én is! – Ezzel kinyomom.

- Mit mond? – Hallom HaeWon hangját a konyhából.

- Négy hét múlva jön a szünetre, de már harmincadikán megy vissza – mondom, majd bevonulok a szobámba.

- Miattunk csinálja, ne légy rá mérges, kérlek! – Kiált utánam, de nem válaszolok, helyette inkább felnyitom a laptopom tetejét. A telefonom tönkre menésével ez lett az egyetlen hely, ahol a srácokkal kommunikálni tudok. Az internet betöltésével nagyon sok olvasatlan üzenet fogad a zenekartól, Bambaméktől és még YuGyeomtól is. Mind afelől érdeklődnek, hogy mi miatt nem jelentem meg az iskolában. Röviden válaszolok mindenkinek, majd az e-mail fiókomat nyitom meg.