Hi, hello || Day6

3

Amióta DoWoon csatlakozott a zenekarhoz, egyre gyakrabban csapódik hozzánk az iskolában, valamint Jae kötelezővé tette, hogy a mi asztalunknál ebédeljen és még azt sem ellenezte, hogy hozza magával az egyik osztálytársát, barátját, valami YuGyeomot. A srác még hallgatagabb, mint DoWoon, szinte csak akkor beszél, ha kérdezünk tőle valamit. Állítólag ő az, aki tanácsolta a dobosnak, hogy vegyen részt a meghallgatásunkon.

- Hatalmas hírem van, srácok! – kezdi Jae, amikor a két legfiatalabb srác is megérkezik tálcáikkal.

- Újabb eget rengetően fantasztikus barátnő jelölt? – kérdezi unottan SungJin, mire JaeHyung csak grimaszol egyet és izgatottan folytatja.

- Találjátok ki, ki fog a félévzáró bulin fellépni? – Mosolyodik el.

- Neee! – Kezdi el tenyerével csapkodni az asztallapot Young K, mire szinte az egész ebédlő felénk fordul.

- Mi? Komolyan? – Tátja el a száját DoWoon. – Jézusom, az összes dalt meg kell tanulnom. Jézusom! – kezd pánikolni, mire Yugyeom nevetve megpaskolja a hátát.

- Október van, babyboi! Még majdnem egy fél éved van rá! – Nyugtatja Jae a dobosunkat, aki bólint, bár látszik rajta, hogy kicsit sem hagyott alább idegessége. Még csak két próbánk volt együtt, viszont ez a két alkalom is elég volt arra, hogy rájöjjünk, DoWoon az a fajta zenész, aki iszonyatosan lámpalázas a fellépésekre gondolva, és valószínűleg azok előtt is, viszont amikor leül a dobjai mögé, ezt az izgalmat teljesen elfelejti és egy olyan profivá válik, aki mintha már ezer éve ezt csinálná.

- Ez lesz az első fellépésem – suttogja még mindig hitetlenül DoWoon.

- A miénk is. – Vonok vállat.

- Még soha nem léptetek fel? – Néz rám meglepetten YuGyeom.

- Akkor lett volna az első koncertünk, amikor JongHyun hyung kilépett, szóval le kellett mondanunk – magyarázom. – Egy nagyon menő klubban mutatkozhattunk volna be, de így elmaradt. – Sóhajtok.

- Miért hagyta el a zenekart? – érdeklődik DoWoon.

- Külföldre költözött a családjával. Amivel nem is lenne probléma, ha nem három nappal a költözés és a fellépés előtt szólt volna – meséli SungJin.

- Aznap elég durván összevesztünk vele és nem volt időnk megbeszélni a dolgokat. Szóval elég viharosan váltunk el tőle. – Húzza el a száját Young K. Talán neki fáj a legjobban JongHyun hyung elvesztése, hiszen nagyon jó volt a kapcsolatuk.

- Mindegy! – Csapja össze a tenyerét JaeHyung, ezzel megtörve a ránk telepedő kissé kínos csöndet. – Ezentúl itt vagy nekünk te, a zseni dobos! - Karolja át a mellette ülő fiatalabbat, mire az csak zavartan elneveti magát.

Kifelé menet kissé figyelmen kívül hagyom zajos társaságunkat és előszedem a telefonomat a táskámból, hogy ugyanazt tegyem, mint az elmúlt egy hét szinte minden órájában: csekkolom, hogy nem érkezett-e valami e-mailem. De most is, mint minden alkalommal csak hirdetések és közösségi értesítéseket találok. Csalódottan sóhajtok, majd raknám el a készüléket, de az előttem haladók hirtelen megállnak, így nekimegyek YuGyeomnak, akinek kezéből kihullik minden, amit eddig olyan gondosan szorongatott.

- Bocsánat! – Guggolok le rögtön, és kezdem összeszedegetni a füzeteket és könyveket.

- Semmi baj, hyung! – Mosolyodik el halványan és felszedi az utolsó elgurult tollat is, majd elsiet, mert már legalább öt perce becsöngettek.

A kilencedik, egyben utolsó tanítási óra után éppen az épületből kifelé tartok, amikor Jae és Young K megállítanak a folyosón.

- Írj már a csoportba, hogy ma nem lesz próba, please! – Kér JaeHyung.

- Ez általában a Young K feladata, nem? – kérdezem értetlenül. Brian szereti, ha a dolgok egy bizonyos rendszer szerint működnek, ezért minden feladatot a zenekaron belül is gondosan felosztott közöttünk.

- Mr. Kim elvette matekon a telefonomat, amikor írni akartam. – Húzza a száját az említett.

- És az enyémet is, amikor én akartam helyette írni. – Teszi hozzá Jae. – Várjuk anyáinkat, hogy odaadja nekik és valószínűleg ma nem lehet próba a garázsban – magyarázza, mire bólintok és előkotrom a telefonomat. Majdnem megáll a szívem, amikor feloldom a képernyőt és meglátom az értesítést. Azt az egy bizonyos értesítést. Beérkező üzenet: ImaL555ner

- Jézusom! Jézusom! – Kapkodok levegő után. – Most haza kell mennem, de esküszöm, hogy írni fogok! – Indulok futva a kijárat felé.

- Mi az? Otthon van anyukád? – kiált utánam Young K, de már nem válaszolok neki.

Szerintem még soha életemben nem tekertem olyan gyorsan és értem haza olyan rövid időn belül, mint ma. Ebben az időben HaeWon még nincs otthon, úgyhogy megállás nélkül trappolok fel a szobámba, miközben egy hangüzeneten keresztül közlöm a többiekkel, hogy ma elmarad a gyakorlás.

- Gyerünk! Gyerünk! – Sürgetem türelmetlenül a böngészőt, ami éppen a fiókomat tölti be és kényelembe helyezem magam az ágyon.

Feladó: imal555ner@naver.com

Címzett: pencilboi@naver.com

Tárgy: RE: hi!

Hello, pencilboi!

Megnyugodhatsz, egyáltalán nem gondollak őrült zaklatónak. Legalábbis bíztatom magam, hogy nem vagy az, így merek választ írni a leveledre, mellyel igazán megleptél. Képzeld, én sem gondoltam, hogy van rajtam kívül más is az iskolában. Bár ha jobban belegondolok, biztosan többen vagyunk, mint azt gondoljuk, csak rejtegetik az emberek a tényt, ahogyan azt mi is tesszük...

A leveled alapján valóban egy átlagos fiúnak tűnsz, ahogyan azt te is írtad. Mármint... Nem olyan értelemben átlagos, hogy szürke, unalmas, meg ilyesmi. Ahhoz nem ismerlek eléggé, hogy jogom legyen megállapítani.

Azt hiszem én is az átlagos és a normális jelzőkkel tudnám magam jellemezni. Teljesen hétköznapi életet élek a családommal.

Édesanyámmal, édesapámmal és anyu anyukájával élek együtt. Édesapám rendőrtiszt az egyik belvárosi kerületi rendőrségen. Igazán rendes ember, bár egy kicsit konzervatívabb a korabeli átlagnál. Édesanyám viszont maga a megtestesült liberalizmus, már ha itt tartunk. Ő pszichológus az egyik fővárosi kórházban. Testvérem nincs, én is nehezen lehettem, kissé belefáradtak már a próbálkozásba. Velünk él még a nagymamám is, mivel a segítségünkre van szorulva. A nagyi agyvérzést kapott két éve, azóta kicsit zavarodott az elméje, ezért velünk lakik. Hogy őszinte legyek, olyan ő nekem, mint egy legjobb barát. Szinte mindent megosztok vele, legyen szó örömről vagy szomorúságról. Mindent, kivéve egy dolgot. Egyszerűen rettegek még csak a gondolattól is, hogy elmondjam valakinek.

Vannak barátaim is, bár szerintem nekem nincs akkora baráti köröm, mint azt én a te szavaidból kivettem. Van pár barátom és valaki, akit talán a legjobb barátomnak nevezhetek.

Mégis! Annyira gáz ez. Ahogy mindketten valljuk magunkról: teljesen normálisak vagyunk. Milyen kár, hogy a társadalmunk bizonyos tagjai számára mégsem lennénk azok, ha nem titkolnánk a valódi éneinket.

Te hogy jöttél rá?

Üdvözlettel,

ImaL555ner