Hi, hello || Day6

7

HaeWon egész héten nem engedte, hogy iskolába menjek, ami miatt egyértelműen nem haragudtam rá. Végre nem kellett hajnalok hajnalán felkelnem, hogy utána azon szenvedjek, hogy fél óra alatt elkészüljek és beérjek a suliba, ami valljuk be, nem az erősségem. Az pedig, hogy bár az iskolában nem kellett megjelennem, de elmehettem a zenekar próbáira, még inkább erősítette és bebiztosította HaeWon legjobb testvér pozícióját.

Az otthon töltött egy hét alatt nagyon sok időm lett Lonernek írni és a kilétét fejtegetni. Azt hiszem, hogy a kettőnk kapcsolata egyre inkább kezd elmélyülni. Szinte jobban megbízok benne, mint a bandatagokban, vagy HaeWonban, esetleg anyámban. Úgy érzem, bármit megoszthatok vele, legyen szó akármilyen kínos dologról, neki el merem mondani, tanácsot merek kérni tőle. Talán csakis azért, mert nem ismerem valójában. Mert ő nem tudja a kilétemet és így nem tartok annyira attól, hogy milyen véleményt alkot rólam. Ilyen tekintetben nagyon örülök annak, hogy nem ismerem őt személyesen, viszont mégis megöl a kíváncsiság, hogy ki lehet az a hús-vér fiú, aki lélegzik, eszik, iszik és beszél, úgy, mint a barátaim. Vajon ki lehet az, akit akár meg is érinthetnék, aki rám mosolyoghatna, aki valójában nem csak az e-mail fiókomban él, hanem a való életben is.

Feladó: pencilboi@naver.com

Címzett: imal555ner@naver.com

Tárgy: Megőrülök!

Hi, Loner!

Néha elképzellek, hogy milyen is lehetsz a való életben - jó, bevallom, nem néha, mostanában szinte állandóan. Néha csak lehunyom a szemeim és a leveleidre gondolva próbállak lefesteni téged. Elképzellek, ahogyan iskolába jársz, és jól érzed magad a barátaiddal. Ahogyan dolgozatot írsz, de nem tudsz koncentrálni igazán, mert csakis azon jár az eszed, vajon mikor válaszolok a leveledre - ahogyan a múltkor is történt, említetted. Aztán látlak, ahogyan hazaérsz egy fárasztó nap után, de ajkaid fáradatlanul csak mosolyognak, amikor belépsz a nappaliba, ahol a drága nagymamád vár rád, hogy üdvözöljön. Aztán lejátszódik elmémben az a jelenet is, mikor izgatottan zárkózol be szobádba, hogy végre elolvashasd a neked írt soraimat, majd szinte azon nyomban választ is írsz. Hiába képzellek el egy nap akár százszor is, mégsem tudok arcot csatolni hozzád...

Hirtelen megállok az írással, amikor a mellettem alvó Bambam feje a vállamra esik, a fiú szinte teljes testével rám dől. Eredetileg úgy volt, magamban fogok ülni a buszon, amikor az iskolakirándulásra megyünk, de nem sikerült, mert Mark hirtelen lemondta, így az árván maradt Kunpimook befészkelte magát mellém.

Egy pillanatra elsötétítem a telefonom képernyőjét és sóhajtva végig nézek a buszon. Mi teljesen hátul ülünk, így mindenkit tisztán látok. A jármű elejében ülnek a tizedikesek, amíg mi, a tizenegyedikesek hátul. Valahol a második sorban felfedezni vélem YuGyeom barna fejét, ahogyan valamit hevesen magyaráz az egyik osztálytársának a másik oszlopból, mert a mellette ülő DoWoon feltehetően alszik. Egyszer csak vidáman felnevet, majd egy pillanatra hátrafordul, így találkozhat tekintetünk. Ajkait még szélesebb mosolyra húzza, aztán visszafordul a társához.

Aztán HweSeungon állapodik meg a tekintetem. A hallgatag osztálytársunk most is azt csinálja, mint általában. Görcsösen egyenes háttal ül és bámul maga elé. Elgondolkodom, vajon láttam-e valaha elmosolyodni a srácot, de nem igazán ugrik be egy emlék sem. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni őt, mint Loner.

Végül Bamre nézek, aki még mindig kényelmesen, zavartalanul és bizonyos tekintetben irtó aranyosan alszik rajtam. Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy talán ő áll az ál-felhasználó mögött. Lehet, hogy csak bolondot akar csinálni belőlem, viszont az is lehet, hogy feszélyezve érzi magát Mark mellett és szüksége van egy helyre, ahol önmaga lehet, már ha ő Loner.