Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

|2. 17.|

Kétség kívül olyan szervezettség volt az egész akció mögött, ami előtt még Michael Scofield is megemelte volna a kalapját a börtön rácsain belül, de itt-ott mégis voltak kisebb bukkanók. Remekül küzdötték le az akadályokat a vadászok, bár az egyik majdnem meghalt csak azért, mert nem szóltam időben a rá leselkedő katonáról. Vagy akárkiről. Sam azt mondta, többségük nem is ember, úgyhogy ne féljek, rendes nép itt nem fog hullani.

Mondá őméltósága, mielőtt a végzetébe sétált volna. 

A szememet a kamerákra tapasztottam, de egyiken sem láttam Samet, ami nem kicsit hozta rám a frászt. Érdekes tud lenni az emberi természet krízishelyzetben: izzadunk, megnő a pulzusszám, nehezebben gondolkodunk, ami normál esetben logikusnak tűnne, az akkorra elveszti minden jelentőségét és egyéb ilyenek. A fegyőröm, Mal látványosan unta magát a sarokban lévő rozzant székben henyélve, csak fél szemmel figyelte a történéseket. Igazából nem értettem, hogy Sam mégis miért bízott meg pont Benne, miközben egymagam jobban boldogultam volna egy puskával az ölemben, de neem – nő kezébe fegyver nem való. 

Na persze! 

Sietősen szedtem egymás után a lábaimat, ide-oda kapkodtam a tekintetem a villódzó fények között. Valamelyik folyosón csak a vészvilágítás fénylett, egyes részek le voltak már zárva – belegondolni sem mertem, hogy mi van, ha Sam az egyik ilyen tonnás ajtó mögött van. Az egyik hullától elvettem a bozótvágóját, letöröltem róla a sötét dzsuvát, ami talán annak a fejetlen testnek lehet a vére, aki pár lépéssel arrébb hevert. Fintorogva álltam tovább, és követtem az egyetlen nyomot, ami talán elvezethetett hozzá: a hullák ösvényét.

Valami nyugisabb helyre menekültem – a boldog, rózsaszín ködös emlékeim közé, amiket Sammel töltöttem. Az egyik baromira fárasztó és életveszélyes vadászatunk után, sikeresen is rávettem, hogy költsünk egy kicsit több pénzt egy nívósabb szállodában. Egy csatornában mászkáltunk, majdcsak egy napig egy sárkányig kutatva – bármennyire is nehéz volt először felfognom, ezek is léteznek –, mire megtaláltuk az elrabolt személyeket, kiszabadítottuk őket, de Samnek így is sikerült megsérülnie. Néha annyira béna volt, hogy nehéz volt elhinnem, hogy többször is megmentették a világot.

A szobánk nagyon szép volt, nem is fogható az addigi motelekhez. Tiszta, kellemes illatú paplan, a párnák sem olyanok voltak, mintha egy téglára akartam volna fejet hajtani, és a lepedőn sem voltak furcsa foltok. Fekete-fehér mintásak voltak a falak, igényesen berendezett, vörös szőnyeggel és párnákkal. Felhajtottam a fekete plédet az ágyon, amikor a vízcsobogás hangja megütötte a fülem. Beléptem hozzá a fürdőbe, hogy megnézzem, nem ájult-e el a fején szerzett sérülés és a vérveszteség miatt. Elég csúnya volt, hiába tagadta, hogy bármi baja is lenne. Homlokát a csempének támasztotta, hagyta, hogy a forró víz lemossa róla a csatorna roppant kellemes szagát.

– Jól vagy? – Felém kapta a fejét. Rám mosolygott, mintha csak azt akarta volna bizonygatni, hogy a világon minden a legnagyobb rendben van.

– Persze. Csak ennek a szürkevíznek a szaga mire kijön belőlem...

– Szürkevíz? – vontam fel a szemöldököm. A karomat összefonva dőltem a mosdókagylónak. – Mondtam, hogy ne fárassz ilyenekkel egy vadászat után.

Felnevetett.

– Elfelejtettem.

– Hát persze – sóhajtottam. Ettől függetlenül még mindig vigyorogtam. – Csúnya a hátad.

– Azt mondod? – fordult el és a samponjáért nyúlt.

– Ja – néztem végig a vörös karmolásnyomon. – Azt hittem, hogy ilyet csak én hagyok rajtad.