|2. 17.|

184 20 1
                                    

Pontosan emlékeztem arra, milyen érzés is valójában az, amikor valaki érted él. Fantasztikus, ehhez semmi kétség nincs, de amikor elveszíted, érzed, hogy meghal és távozik belőle mindaz, amiért az életed adtad volna, átértékeled a dolgokat. Fontosnak fogod találni azokat az akkor még jelentéktelennek tűnő pillanatokat, mint a közös mosás, mosolyogva fogsz visszaemlékezni az inge vasalására valami bosszús emlék helyett, és meg fogod érteni, miért köszönte meg neked minden este, hogy ott vagy mellette. De te mégsem viszonoztad.

Amikor egyedül maradtam az ágyamban, ölelő karok és meleg ölelés nélkül, megértettem, hogy mire vágyik minden lány: egy olyan szeretőre, aki a legjobb barátja és a lelki társa is egyben. Aki minden hibája ellenére úgy tökéletes, ahogy van, mert a hibái teszik emberivé. Egy olyan ember, aki csak nevet azon, amikor a ruhájára borítod a hideg kávédat, vagy aki mindig több kaját vesz neked, csak mert nem szeretné, hogyha lefogynál, bármennyire is igyekszel.

Vagy aki még azelőtt nyúlna a telefonja után, mielőtt hívtad volna.

Sokszor éreztem úgy, mintha Sammel valami különleges kapocs kötne össze, bár sosem tudtam, hogy miért. Próbáltam azzal indokolni, hogy a sok együtt töltött idő lehet az oka, de egyetlen párt sem láttam volna, aki egy hónap után befejezné egymás mondatát vagy gondolatmenetét, bár biztosan létezett még egy pár ilyen ember rajtunk kívül. Különleges volt a maga módján, de mindig is azt sujkoltam, hogy semmiben sem különbözünk az átlag emberektől, de ilyenkor mindig a szokásossal jött.

" Sissy... Az ördögé volt a testem. Voltam a pokolban, sőt még a purgatóriumban is. Te meg a szemem láttára haltál meg és tértél vissza. És még azt mondod, átlagosak vagyunk? "

A meghalós dologgal nem voltam tisztában, már ami engem illet, de nem vitatkoztam vele, mert értettem, hová akar kilyukadni. Értettem az álláspontját is, de úgy nem lehetett élni, ahogyan ő: mindig a veszélyt hajszolva és a halált várva, hogy most vajon hogyan fogja elragadni.

Mindenre számítottam, csak arra nem, ami valójában is történt.

Az egész úgy kezdődött, mint minden egyes klishés fordulat, egy kicseszett dráma – már elnézést, inkább egy beszívott tragédia. Igen, az sokkal találóbb.

Sam Winchester, mint az utolsó amerikai Egyetemes, vadászoknak szervezett egy gyűlést, ami arra volt jó, hogy letámadjanak valami szervezetet, de amennyire csak lehetett, mindezt titkolta előlem. Rosszul esett, hogy ennyire sem bízott meg bennem, de utólag rájöttem, hogy csak védeni akart. Mert ezt teszi egy hősszerelmes: megmenti a bajba jutott lányt és a saját életét feláldozva élhet tovább. Szomorú és rettentően szerencsétlen egy sors, de ez vallt csak ránk igazán.

Nem voltak olyan sokan, de Sam egytől egyig bízott bennük, így hát én is. Kénytelen voltam a kezébe adni a szívemet és életem, míg ő senkire se bízta volna az övét. Ő lett volna az első, aki tűzbe teszi a kezét azért, hogy megmentsen egy számára idegen életet, és bármennyire is szerettem ezért a tulajdonságáért, baromi bosszantó volt, mert sosem tudhattam, éppen kit kell majd okolnom a haláláért.

Baromira úgy tűnt, hogy saját magamat.

Mindössze annyi volt a feladatom, hogy egy vezérlőteremben ülve figyeljem a kamerákat, és bármi gyanúsat is látok, közvetítsek a vadászoknak. Mellettem volt egy idősebb fickó, Malcolm, aki nagyon rendes volt a maga módján, bár eléggé dörzsölt öregember. Láttam, hogy megvan neki a maga baja, meg azzal is tisztában voltam, hogy pattanás voltam a seggén, amiért rám kellett vigyáznia, de nem mert Sammel ellenkezni, amikor ezt a feladatot osztotta rá. Mindegy is volt, hogy én meg tudom védeni magamat, bólintva fogadtam el, hogy ennyire aggódik értem, és hogyha így nyugodtabb volt és jobban tudott figyelni, hát hagytam az egészet a francba. Ugyan miért szóltam volna bele abba, amihez ért?

Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!Where stories live. Discover now