| 13. | *

501 43 5
                                    

Elnézést kérve igyekeztem a mosdó felé, minél messzebb ettől az egész Isten meg sors baromságtól, nyakon öntve párhuzamos univerzumokkal.

Úgy értem, most komolyan? Ugyan minek szemelne ki maga Isten éppen engem, hogy segítsem a harcosait? Ő maga is lejöhetett volna ide, hogy rendre vágja a teremtményeit.

Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és a mosdókagyló szélére támaszkodva néztem, hogyan folyik le a víz a lefolyóba. Nehéznek tűnt levegőt venni, a fejem megfájdult a rengeteg elhangzott információtól és nonszensz dologtól. Felemeltem a fejemet, és egyenest szembenéztem a tükörképemmel. A bőröm betegesen sápadtnak tűnt, a szememet vérerek szabdalták, és egészen úgy néztem ki, mint aki a sírás határán van. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, azt hajtogatni, hogy minden rendben lesz és csak egy kis idő kell, mire ezt megemésztem, de nem így volt.

Mégis hogyan tudná azt elfogadni bárki is pár pillanat alatt, hogy nem is ebből az univerzumból származik?

Olyannyira elmerültem az önsajnáló gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor nyílt ki mögöttem a fürdő ajtaja. Csupán egy finoman a vállamra nehezedő kéz zökkentett vissza a valóságba. Hátra kaptam a fejemet, és a vállam felett átnézve találkozott a tekintetem Deanével. A szemében aggodalom és kíváncsiság csillogott, ám nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szeme alatt látszó sötét karikákat és a megnyúlt arcát.

Ötletem sem volt, hogyan érezheti most magát, hisz épp most vágta az arcába Isten egyik angyala, hogy a saját kezével ölt meg engem, nem is egyszer.

– Ez nekem kicsit sok – vallottam be, és egy reszketeg sóhajt hallattam.

– Megfenyegetem, hogy hozzon helyre mindent – vágta rá Dean, ahogy közelebb lépett hozzám. A tekintetem mögé siklott a nyitott ajtóra, amit aztán szó nélkül bevágott maga mögött anélkül, hogy egyáltalán elszakította volna tőlem a tekintetét.

– Ez nem megoldás, Dean – ráztam meg a fejemet, és lemondóan a mosdókagyló szélének döntöttem a derekamat.

– De képes rá – győzködött tovább.

– Nem – emeltem fel a tekintetemet, és pár másodperc erejéig tartottam vele a szemkontaktust. Azt akartam, hogy komolyan vegye, amit mondok, mert az önfejű fejével kételkedtem benne, hogy elsőre felfogja. – Ha Isten azt akarja, hogy minden áron mentselek meg téged és Sam-et, akkor az lesz.

– De nem a te életed árán – rázta meg a fejét, és meg sem próbálta elrejteni az arcára kiülő ingerültséget. – Nem kell egyedül harcolnod.

Vicces, hogy ezt épp ő mondja.

– Mindent megteszek érted – mosolyogtam rá. A mosoly még nekem is gyengének érződött. – Fontosak vagytok nekem.

– Épp ezért nem adjuk fel. Nem ebből a fából faragtak minket – mondta. Ahogy a szemébe néztem, bűntudattal vegyes dühöt láttam benne felvillanni. Miért éreztem ezt búcsúnak?

Felemeltem a kezemet, és megcirógattam az enyhén borostás arcát. A fejét oldalra döntve belesimult az érintésembe, és egy hosszú pillanat erejéig lehunyva tartotta a szemét. Nem tetszett ilyen levertnek látni: ő volt a kőszikla, ami minden támadásnak ellenállt, de most megrepedni látszott. És ez összetört belül.

– Nem, akarom, hogy erre sor kerüljön, de ha választanod kell, egyértelmű, hogy kit – néztem mélyen a szemébe, egy pillanatra elmerülve a zöld szempárban, ami sokkal sötétebbnek tűnt, mint valaha. – Sam.

Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!Where stories live. Discover now