| 5. | *

627 53 4
                                    

– Sam, ki ez a lány? – nézett felváltra ránk Dean, ahogy az öccsétől várta a választ.

Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb: hogy nem tudtam erre a kérdésre válaszolni, vagy hogy nem emlékezett rám? Sam tanácstalanul állt az egész káosz közepén, és épp annyira volt ledöbbenve, mint én. Ha nem jobban.

– Ő itt... – kezdett bele Sam, és a torkát megköszörülve kereste a szavakat. A testvére enyhén oldalra billentett fejjel hallgatta figyelmesen. – JJ-nek szólítottad.

– JJ – bólintott, és rám emelte a tekintetét. Mégis hogyan várhattam volna el tőle, hogy megjegyzi a „nevemet", ha még a sajátjára sem emlékszik?

– Rowena nemsoká itt lesz – lépett odébb tőlünk Sam, és az asztalon hagyott könyveket kezdte ide-oda pakolgatni. A mozdulatait elnézve tudtam, hogy csak az időt akarja húzni.

– Ki az a Rowena? – kérdezte érdeklődve Dean, és a homlokát ráncolva követte a testvérét. – Furcsa a neve.

Segélykérőn néztem Sam-re, de láthatólag ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Remek!

– Gyere, ülj le – intettem a bátyjának, és kihúztam neki egy széket. Leült, és kíváncsian nézett fel rám. – Mi az utolsó emléked?

Oldalra pillantva gondolkozott pár pillanatig a kérdésemen, és a szemöldökét ráncolva erőltette meg az agyát. Ez már nem jó jel.

– Hogy bejöttünk azon az ajtón – mutatott a mögöttem lévő bejárai ajtóra. Mint mondtam, egyszerűen remek!

– Oké, csak nyugi – szűrtem a fogaim között a szavakat, leginkább a saját megnyugtatásomra, mintsem az övére.

Nem lehet ő is... Nem veszíthetjük el. Az egyik legnagyobb támaszom volt eddig, mindig bíztatott, hogy kideríti mi történt velem, hogy ki vagyok... Most meg képes elfelejteni a saját nevét?

Hosszú, óráknak tűnő percek múlva Rowena is feltűnt, de nem figyeltem annyira, hogy tudjam, vajon ismét a semmiből tűnt-e fel, vagy kivételesen az ajtót használta. Épp lefoglalt a mentális összeomlásom.

– Ő lenne Rowena? – kérdezte tőlem Dean, ahogy alig észrevehetően a vöröshajú nő felé intve.

– Igen – bólintottam, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet. Pár napja még te esküdtél rá, hogy megölöd... A tekintete elidőzött az arcomon, de nem mertem a szemébe nézni, mert akkor tuti elsírtam volna magamat.

– Ez lehet, hogy kínos kérdés lesz... – kérdezte kissé közelebb hajolva, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – De mi együtt voltunk?

Hirtelen azt se tudtam, hogyan kell rendesen levegőt venni. Ötletem sem volt, miből gondolhatta ezt, de ha a valódi Dean jelen lett volna ebben a beszélgetésben, valószínűleg halálra röhögte volna magát már csak a feltételezésen is.

– Nem – ráztam meg a fejemet, ahogy egy halovány mosolyt erőltettem az arcomra. – Nem voltunk együtt.

– Kár érte – vonta meg a vállát, és visszafordult egy random könyvet lapozgatni, engem utána totál elfelejtve. Ennyi?

Őt figyeltem, ahogy néma rajongással olvasgatta a könyvet, amit korábban még Sam tanulmányozhatott. Eddig sosem láttam még egy könyvet sem Dean kezében, és görcsbe rándult a gyomrom, hogy ha rosszabbra fordul az állapota, talán soha többet nem is fogok.

A semmiből előtűnt Rowena, ezzel kibillentve engem a depresszív gondolatmenetemből. Látrébb léptem pár lépést, hogy több teret hagyjak a nőnek, aki épp Dean kezét kezdte el vizsgálni. Kíváncsi voltam, hogy ez mire jó, mert tudtommal nem tudott tenyérből jósolni. Ha meg valamilyen oknál fogva mégis, annak most semmi hasznát nem vettük volna.

Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!Where stories live. Discover now