Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. 14. |

Nem volt valós. Amikor felébredtem, még mindig mellettem aludt, vagyis inkább alattam, mert az éjszaka folyamán sikerült rámásznom, de akkor sem lehetett valós. A tegnap este után nem is vártam tőle, hogy a szokásos idejében keljen, de mivel én eléggé az éhhalál szélén lebegtem, muszáj volt mellőle kikászálódnom, különben a végén még a hasam korgása riasztotta volna fel.

Rádöbbentem, hogy rettentően szeretem nézni, ahogy alszik, mégis hiányzik az a Sam, aki napközben szokott lenni. Álmában nem viseli azt a jól megszokott őszinte, mindig erőt adó mosolyt, és így mintha nem is lenne önmaga, de attól még ugyanúgy vonz magához. A lágy anyagú takarót végül visszaigazítottam a mellkasáig, és leküzdve az ólom súlyt ami visszahúzott hozzá, végül sikerült az ajtón kívülre kerülnem, és elindulni a lépcsők felé.

Muszáj volt egy kicsit gondolkodnom, visszajátszani a dolgok folyamatát és megtalálni a miértjüket. Tegnap én elbúcsúztam Tőle, ő mégsem hagyott elmenni, és ez lett a vége. Visszagondolva könnyebb lett volna csak szó és tett nélkül hagyni az egészet, hagyni, hadd aludjon az asztalon, és akkor most talán egy vonaton ülnék, ami ki tudja merre tart, de lényegesebben megkönnyítette volna a dolgomat, ezzel egyben a sajátját is – mégis, hogyha visszamehetnék, talán csak annyit változtatnék rajta, hogy hamarabb csókoltam volna meg. Titkolni sem tudta volna – és talán nem is akarta –, de éreztette velem, hogy mennyi ideje várt már erre, és nem volt egyedül. Korlátok nélkül érinthettem meg, örömöt okozhattam annak, akiért az életemet adnám, és jól esett őt ölelve elaludni, hiába féltem a reggeltől, mert tudtam – most kénytelen leszek itt hagyni.

És ez akárhányszor eszembe jut, mindig görcsbe rándul a gyomrom. Most, hogy végre neki adtam magamat, hogy én is megszereztem őt legalább egy este erejéig, valahogy úgy érzem, nem lennék képes csak úgy hátat fordítani neki, a fölösleges kesergést főleg nem érné meg – ugyan miért mondanék nemet olyanra, amit tiszta szívemből akarok? Semmi értelme nem lenne, a végkimenetel is szánalmas lenne a magány hatványain, és azzal, ha most buszra pattannék, csak annyit érnék el, hogy mindig a hátam mögé kéne néznem, nehogy megtaláljon – márpedig megtalálna. Láttam már emberek után kutatni, és majdcsak minden apró csetlő infót megtalált róluk, ami akár egy kicsit is segíthetett az adott gyilkossági ügy megoldásában. Amikor pedig sikerrel teljesítettük az ilyen eseteket, egy sör társaságában betelepedtünk a szobájába, és folytattuk a Trónok harcát, de mindig csak olyan tempóban, ahogy olvasta a könyvet.

És igen, többek között ez az egyik dolog, amit annyira de nagyon kedvelek benne. Sok könyve van, annak egy része csak e-bookon, mégis majdnem mindet olvastam már, ha nem tudtam vagy nem akartam aludni, esetleg volt egy fölös fél órám. Meglepődtem rajta, hogy olvasta a Percy Jacksont, de állítása szerint még nem ért a sztori végére, majdnem mégis rájött a csavarra. Pár nap alatt a Da Vinci kódot is letudtam, Stephen Kingtől is elkezdtem egy pár regényt, de aztán meg lettem szólva érte, hogy miért nem olvasok boldogabb sztorikat, erre én meg közöltem vele hogy ő töltötte le, én csak keresgélek. Amikor pedig olvasott, mindig csatlakoztam hozzá, tök mindegy miről volt szó. Lehet, hogy zavartam, eleinte biztosan furcsa is volt neki a társaság, de egy idő után megszokott maga mellett – de az rendes volt tőle, hogy mindig jelre várt, amikor már lapozhat, ámbár amikor már beszippantották a sorok, teljesen elfeledkezett róla hogy én is ott vagyok, amit egyáltalán nem is bántam.

Emlékszem rá, amikor a 13 okom voltot olvastam, és Sam megkérdezte, hogy miért vagyok ennyire szomorú. Elmeséltem neki a sztorit, elmondtam neki hogy mennyire szívesen megismertem volna Hannah-t, vagy észrevettem volna a tényleg egyértelmű jeleket, de mégsem segített rajta senki. Egy pár pillanatig csak meredt maga elé, és elmesélte a személyes tapasztalatait az öngyilkossággal és hasonlókkal kapcsolatban, ami azért nem kicsit hökkentett meg, de végül csak annyival zárta az egészet, hogyha ő lett volna Clay helyében, biztos nem hagyta volna annyiban azt, hogy a szerelmét elvették tőle, annak ellenére hogy ezt még csak a lány tudtára sem tudta adni. Rettentően jól esett, hogy tudok vele erről is beszélni, nem pedig csak a munkából áll ki az egész életünk – már hogyha lehet ezt közös életnek nevezni –, az pedig egyenesen meghatott, hogy ő is így gondolja. Magamnak sem szívesen vallom be, de egyre inkább kezdek barátkozni a gondolattal, hogy szeretem. Jó ideje már, hogy így érzek, de a tegnap este egy váratlan fordulópont volt, ami csak még inkább megerősítette a bennem kavargó érzelmek hadát, hogy igenis szeretem, meghalnék és ölnék érte, és nem számít hogy mi az ára, nem tágítanék mellőle – és erre büszke vagyok.